Napról napra

Bár Musset darabja a reneszánsz Firenzében játszódik, a Mediciek uralkodása idején, a két előadásban pellengérre állított személyek és viselkedési minták hátborzongató mértékben hasonlítanak egymásra. Ez baj. Egyfelől azért, mert egy parlamenti demokráciában a demokratikus úton megválasztott képviselők világszemlélete és szerepfelfogása ideális esetben ellentétes a nyíltan autoriter fejedelmekével, másfelől pedig azért, mert az ilyen színházi esték […]

Szobordöntés, utcaátnevezés, székházfoglalás, kopogtatócédula-égetés: Krassó György 1989–1990-ben végrehajtott – és mára szinte teljesen elfelejtett – utcai akciói már saját korukban sem illeszkedtek a rendszerváltás politikai tájképéhez. Így ezekkel az utókor sem nagyon tudott mit kezdeni, mert teljesen eltértek az elsősorban írók, tudósok és technokraták által formált rendszerváltás tipikusan írásalapú politizálásától.

Az alábbiakban a politikai performanszok magyarországi történetét vizsgálom, terjedelmi korlátok miatt elsősorban a (fizikai, materiális értelemben vett) köztéren zajló eseményekre koncentrálva.[1] Nem politikusok performatív eseményeit vagy önszcenírozását, hanem képzőművészek és performerek politikai állásfoglalással felérő megnyilvánulásait, melyek során saját testüket használták elsődleges médiumként, és saját személyükben (in propria persona) cselekedtek.

Mintha a színpadra állítók úgy gondolnák, hogy a Rózsavölgyi eredendő szalon-atmoszférájához csupán kísérőként társulna (társulhatna) bármiféle előadás, akár a kezdés előtt nem sokkal még felszolgált teához a kiegészítők, a méz vagy a cukor.

Bulyovszky Lilla, Fedák Sári és Karády Katalin ízig-vérig modern nőként jelenik meg a színpadon, s nem csak azért, mert maníroktól mentesen, a régi színpadi stílus és dikció teljes mellőzésével keltik életre alakjukat. A színpadi játék a három művésznő életének azokat a kérdéseit taglalja, melyek a magyar színjátszás kezdetei óta meghatározóak.

A megérintődés esélyének megadása, a találkozás létrejötte a lényeg, nem a megfelelési kényszerből űzött műelemzés kalapáló kopogása. Hogy a közös birtoklással járó öröm során majd egy fényes pillanatban rá lehessen mutatni egy alkotói megoldásra: ezt nézd! S az majd megmarad, s hívja a többi rácsodálkozást.

Egy előadás, egy alkotó sokféle úton érintheti meg a közönséget. Például átvitt vagy a szó szoros értelmében. (…) Az első esetben a kapcsolódási élmény következmény, eredmény, ha úgy tetszik, titkos jutalom, a másodikban explicit eszköz, cél. Méghozzá kockázatos.

Semmi nem változott, vagy ami mégis, az rosszabb lett. De nem esik jól a nevetés a gyilkosokon, pedig úgy tűnik, az lett volna a cél.

Van ez az örök hely, ahol alkoholt mérnek, vannak asztalok meg székek, és a férfiak összegyűlnek, hogy a sörben oldott gátlásaik helyén megláthassuk az érzelmeiket. Van zenegép vagy zenekar, szólnak a slágerek, olyan dalok, amiket mindenki szeret. Hiszen az a jó, ha mindenki szeret.

Az átfogó fesztiválkoncepció hiányzott ugyan, mégis ritka lehetőség nyílt arra, hogy a nézők külföldi példákon keresztül bepillanthassanak a kortárs tánc, a hanginstalláció-performansz, a zenés animáció és az újcirkusz világába.

…úgy rémlett korábbról, jó néhány, számomra vonzó esemény, kísérleti előadás, tantermi színház, alternatív csapat szokott bemutatkozni Pécsen, most meg nem sok mindent láttam a versenyprogramon és a Nyílt Fórumon kívül.

A hétfői nap átütő, mindent elsöprő élménye a Nyílt Fórum felolvasószínháza, amelynek keretében Kovács Viktor és Kovács Dominik Mintapinty című színművét adta elő Oláh Zsuzsa, a debreceni Csokonai Színház tagja.