Napról napra

A félkegyelmű elbeszélői stílusa kedvez tehát a mai színpadra állítási „trendeknek”: könnyű szétszabdalni a cselekményt, kivenni belőle, amit a koncepció megkíván, önálló művet kreálni a fragmentumokból. Valódi kincsesbánya, amely azonban a maga teljességében adaptálhatatlan. Noha életre kelteni a szereplőket és újonnan értelmezni a művet valódi kihívás az alkotók számára, a szöveg súlya óhatatlanul ránehezedik a […]

Az a színházi nyelv, amelyen Vidnyánszky Attila legjobb és legfontosabb alkotásai megszólalnak, csupán az előadás egyik – és nem feltétlenül a legfontosabb – rétegének tekinti a szöveget. Ezek a nagy lélegzetű produkciók nem szöveginterpretácók, hanem egy központi gondolat, eszme, ideológia köré épített asszociációs rendszerek; a képzettársítások lehetőségét pedig változatos akusztikus és vizuális eszközök teremtik meg.

Elképzelhető, ahogy Jeles András írta egy azóta is megvalósulatlan színházi laboratórium lehetőségéről elmélkedve, hogy egy mű úgy jelenjen meg a színpadon, hogy egyetlen sor sem marad benne az eredetiből, mégis megszólal az egész. A Forte Társulat ezzel az elgondolással gyökeresen ellentétes alapelvet követ, mely szerint hangozzon el minél több az eredeti műből, viszont változzon meg […]

Mikor a színpadra ért, arra gondoltam, tipikus huszadik századi énelbeszélő. És megint utólag: kafkai, de nem csak. Az a szürkésen átlátszó irodista, akinek irodalmi műben kell szerepelnie ahhoz, hogy valaki végre észrevegye, és ha ez megtörténik, szinte mindenki úgy érzi, hogy tulajdonképpen a saját tükörképét látja.

A vígszínházi előadás szemsimogató vizuális közhelyeiből már tudnunk kell: nem Tolsztoj művét látjuk. Csalás, szemfényvesztés, hogy a neve ott van a színlapon, szerzőként. Az előadás kezdetén négy konferanszié is (bármelyikük lehetne Pierre Bezuhov, de egyikük sem az) arról elmélkedik, hogy hogyan lehet három órában eljátszani a Tolsztoj-regényt. Természetesen sehogy: az egyik konferanszié teátrálisan el is […]

Ha színházba járó felnőtteket szeretnénk nevelni tanítványainkból, azt elsősorban nem a kötelezők színházi kiváltásával tudjuk elérni. De ez nem azért van, mert ezek ne lennének elég jó művek. A kérdés inkább két részre bontható: hogyan szerettessük meg a színházat, illetve milyen drámákat olvastassunk az iskolában?

Béjart-nak a balettet forradalmian megújító dramaturgiai megoldásokat hozó totális táncszínházi művei rég eltűntek a színpadokról, ám gondolatai mit sem veszítettek érvényességükből – bár mintha a magyar balettélet valahol e béjart-i újító eszmék előtt tartana, hiszen nálunk a XXI. században is közismert irodalmi vagy mitológiai történetek uralják a repertoárt A vágy villamosától a Rómeó és Júliáig, […]

A dráma alapvetően színpadra szánt szöveg, de olvasható is – a regény alapvetően olvasásra szánt szöveg, de mint azt számos példa bizonyítja, színpadon is előadható. A mai magyar színházban feltűnően sok adaptációt játszanak, de Spiró György szerint ez korábban sem volt másképp, sőt: „Soha nem is találtak ki a drámaírók igazán eredeti történeteket. A nagy […]

Artner Szilvia Sisso (1967) kritikus, újságíró Budavidéken él Bíró Bence (1990) dramaturg, Budapesten él Darida Veronika (1978) esztéta, Budapesten él Forgách András (1952) író, Budapesten él Fuchs Lívia (1947) tánctörténész és kritikus, Budapesten él Hardy Júlia (1960) pszichiáter, pszichoterapeuta, Budapesten él Hermann Zoltán (1967) irodalomtörténész, Budapesten él Horeczky Krisztina (1971) újságíró-kritikus, Budapesten él Kolozsi László […]

A Kolibri – Családiból indult – Gyermek- és Ifjúsági Színház fennállásának 25. évfordulóját ünneplendő mustrát rendezett, amelyen nem csupán saját előadásait mutatta be showcase-szerűen, hanem amelyre külföldi produkciókat is hívott. Fontos ez a gesztus, tájékunkon ugyanis meglehetősen ritkák a nem felnőtteknek szóló vendégjátékok. Az pedig kifejezetten szerencsés, hogy a négy előadás négy korosztályt szólított meg.

A Körkép programját úgy állították össze, hogy a csecsemőszínháztól a színházi nevelési előadásig minden általuk játszott műfaj képviseltesse magát. Az utóbbi két év bemutatóiból válogattak, és láthattuk a teljes társulatot, amely ma hat színészből áll.

Bár egyre nagyobb a választék – legalábbis a fővárosban – a nem (csak) felnőtteknek szánt táncelőadásokból, a műfaj még mindig gyerekcipőben jár, és sokszor az is vitatható, hogy egyáltalán – vagy mennyire – tánccipőben.