Az őszi termésből 2017. december elején négynapos miniévad szerveződött, amely a többnyire esetlegesen szervezett vendégjátékok mellett a másik „mesterségesen természetes” alkalom arra, hogy a társulat az állandó közönségén kívüli kíváncsi szemeknek is megmutassa önmagát. Itt még a kritikus is szívesen látott, sőt invitált vendég, bár ez alighanem csak a hazai szakma ellenséges beidegződései felől tűnik […]
A kecskeméti színház idei bemutatói közül a Csárdáskirálynő és A képzelt beteg is Mohácsiék köpönyegét hordja magán. A nézőteret azonban nem lengi be a levendulaszag, mert Béres Attila és Rusznyák Gábor újrafazonírozták az alapanyagokat. A végeredményt maradéktalanul élvezi a szűz szemű közönség, és az pedig, aki a megátalkodott, sokat látott törpe minoritáshoz tartozik – a […]
Frunză visszafogott, a szöveget és a színészi játékot érvényesülni engedő hozzáállással látszik dolgozni. Elsősorban reprezentálja Tony Kushner szövegét, de azt gondolom, van annak jelentősége, hogy ez az előadás éppen itt és éppen most jött létre. Frunză ugyanis rendezőként nem kell semmit sem csináljon ahhoz, hogy a néző ijesztően aktuálisnak érezze a nyolcvanas évek Amerikáját, a […]
Fekete Ádám (ha lehet ezt a sokszorosan elkoptatott kifejezést alkalmazni a helyzetre mindenfajta irónia nélkül) szinte „üstökösként tűnt fel” a hazai színházi életben színészként, íróként, dramaturgként vagy éppen rendezőként; első szerzői színházi előadásának szigorúan véve a 2015-ben bemutatott Csoportkép oroszlán nélkül tekinthető. A legalább háromórás Csoportkép annak idején végletesen megosztotta közönségét, sokan – ami a […]
Vannak, akik egy romhalmaz tetején ülve, ha kapnak egy csipetnyi reményt, nagy elánnal vágnak bele a tennivalóba, mások ilyenkor kényelmesen elnyújtózkodnak, és korábbi tettvágyuk is elcsendesedik. Sokan, ha egy színházi előadásban a világ, és benne önmaguk leromlottságával találkoznak, erőt kapnak a változtatáshoz és a változáshoz, mások a Dunának mennek.
Miközben dübörög a tao-biznisz, egyes kulturális vállalkozások milliárdos állami támogatásokat (hiszen a tao közpénz), a közvetítők pedig égbekiáltó sikerdíjakat húznak be, nem az a magyar táncszcéna legnagyobb baja, milyen korszerűre dizájnolt képet mutat magáról a matuzsálemi szemléletű Magyar Nemzeti Balett, vagy miért mindig ugyanaz a négy-öt társulat vehet részt a Budapest Táncfesztiválon.
Kezdetben volt a színlap, erre még a vándorszínházaknak is telt. Aztán már plakát is dukált egy-egy előadáshoz. Ma pedig az lesz a sikeres színház, amelyiknek sikerül brandet építeni. Régen elég volt az előadás után egy-egy közönségtalálkozó, vagy a sztároktól egy-egy aláírt fénykép, ma viszont egész osztályok foglalkoznak azzal, hogyan kommunikáljanak a valós és virtuális térben […]
Az alábbiakban arra kerestük a választ, hogy az egyes színházak – a nagy teátrumok, budapestiek és vidékiek, nagy táncegyüttesek, művészszínházak, kis független társulatok és játszóhelyek, illetve magánszínházak – hogyan látják a taót, milyen változás történt az ő színházukban a tao megjelenése óta, mire volt a tao hatással. Mit változtatnának a rendszeren, mennyire tartják a mostanit […]
Hogyan befolyásolja, egyáltalán befolyásolja-e a tao a színházak művészi arculatát? Kommerszebb lesz a színház ettől a támogatási formától? Erről beszélgetett GÁSPÁR MÁTÉVAL, a Krétakör egykori ügyvezetőjével, aki a színházi törvény létrehozásában is közreműködött, LŐRINCZY GYÖRGGYEL, az Operettszínház igazgatójával, a Nemzeti Kulturális Alap alelnökével, NEMCSÁK KÁROLLYAL, a József Attila Színház igazgatójával és SZABÓ GYÖRGGYEL, a Trafó […]
Az elmúlt évek konkrét tapasztalatai alapján kimondható, hogy hosszú távon a színházak műsorára is kihat a tao-támogatás. Mivel az állami költségvetésben a színházi keret lényegében változatlan, az önkormányzatok egy része pedig saját fenntartói hozzájárulását csökkentette, így egyetlen olyan forrás maradt, amelyhez egyértelműen megfogalmazható érdek köthető. Ez pedig a jegybevétel, amelynek folytonos növelése a támogatási keret […]
A dráma műfaji szélsőségeit pedig Máté Gábor rendezése sem erősíti fel; nem tragikum és bohózat közt hányódó eseménysort nézünk, hanem helyenként ironikus, esetleg groteszk színben láttatott kollektív tragédiát, amelyhez az iskolapadok és a gyerekek konstans jelenléte – a rendezői intenciótól vélhetően teljesen függetlenül – még némi zavaró ünnepélyességet is hozzáad.
A Kabaré arról szól, hogy egy szétrohadó, fasizálódó rendszerben az emberek megpróbálnak úgy tenni, mintha a rendszer nem rohadna és fasizálódna egészen az utolsó pillanatig és még utána is.
