Napról napra

Az, hogy az építkezés, felújítás, de még akár egy szimpla kazánjavítás is pokoljárással felér, mert vagy eleve nincs is iparos, vagy ha van, drága, és még akkor is átver minket vagy elrontja, akkora klisé, hogy nem igazán adja magát nagyszínpadi produkciónak, pláne a Katonában.

Ez a népmese még megírásra vár, ellenben két este négy friss, elgondolkodtató előadást volt alkalmam megtekinteni a MU Színházban. Az első kettő az IZP (Imre Zoltán Program) keretében került bemutatásra, míg Oberfrank Réka és Molnár Csaba egy hosszabb alkotói folyamat első stációját tárta a nézők elé. Én mindenesetre azóta is boldogan élek (míg meg nem […]

Olyan érzésünk van, mintha egy készülő sikerdarab egyik utolsó próbáján lennénk. Abban a fázisban, amikor már mindenki mindent tud, csak még nem sikerült megtalálni az egészben a lényeget.

Dohoghat magában a kritikus, hogy miért kerül színpadra annyi film-remake a magyar színházakban, de nem tehet mást, mint konstatálja, hogy – különösképpen a Vígszínházban – már ennek is hagyománya van. Kicsit olyasmi talán ez, mint a 18. század végi barokk és gáláns operák világa, amikor a milánói vagy bécsi néző úgy ment be a színházba, […]

Fel sem kell mennie a függönynek, hogy felfogjuk, valami zavar van a rendszerben, sőt, el sem kell kezdődnie az előadásnak. Mikor az ügyelő szólítja a színészeket (de hát mi volna ez, ha nem már az előadás maga), sorolja a neveket, elhangzik Kókai Tünde neve egyszer, még egyszer, majd harmadszor és így tovább. Persze elég, ha […]

Imádja, irigyli, de azért egy kicsit le is nézi őket – ilyen paradox módon viszonyul Tonio Kröger szerelmeihez, Fehér Balázs Benő rendezése pedig mintha ugyanilyen módon közelítene Thomas Mann regényéhez. Maga az előadás is ellentétes érzéseket hagyott bennem: amennyire vagánynak hat sokszor, annyira nehéz hozzá kapcsolódni.

A sötétben három bársonyos női hang meséli gyermekkori álmait: bölcs csacskaságok, (ir)racionális jövőképek, karriervágyak zsonganak a mikrofonban. Olyan gyors tempóban jönnek a mondatok, hogy bár érzékeljük a különböző szólamokat, mégsem tudjuk élesen körülhatárolni a három személyiséget: összeolvad az, ami közös és ami megkülönböztet. A Saját drive következő jeleneteiben aztán szétválik egymástól és egyre jobban körvonalazódik […]

Nem siker, nem bukás, csak bicegés a Budapesti Operettszínház legújabb nagyszínpadi bemutatója, a Nine, pedig teljes szívvel szurkoltam neki. Mármint nem a bukásnak, hanem a sikernek, természetesen, értékelve azt is, hogy ez a furcsa darab egyáltalán színre került. A Nine Fellini 8 és ½ című filmje alapján készült, két zseniális és formabontó alkotó, Tommy Tune […]

Emma Dante új előadása, amely a Piccolo Teatroval együttműködésben valósult meg, az anyaság és a női test témáját ragadja meg.

1935, 1945, 1953, 1978, 1993 – a néző szeme alighanem rögvest megakad a dátumokon, amelyek a játéktér közepén, a forgószínpadra állított kis lakásbelsők felett olvashatóak. Igen, ebben az öt évben játszódnak az események, nem lineárisan, hanem összevissza haladva az időben, s ha a forgószínpad nem fordul el, az aktuális évszám világít is. 

A Jurányiba menet édesanyámnak meséltem, hogy épp egy előadásra megyek, mire ő megkérdezte, hogy milyen előadásra. Mondtam a címet: Mit ér, ha?, ő pedig visszakérdezett, mit ér ha, mi? Én: mit ér a nő, ha elmúlt 40. Édesanyám sokatmondóan felnevetett.

Majdnem másfél év lezárás után a tavalyi évad végén újra jelenléti előadást játszhatott a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Évadzáró bemutatóként a Rómeó és Júliát tűzték műsorra, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében.