Különös vásári vígjátéknak volt házi bemutatója januárban a Pinceszínházban. Ám azóta az előadás csak online formában tudja elérni a közönségét. Bár hogy milyen célközönséget képzel magának ez a Hamvai Kornél fordításában színre került könnyes bohózat, azt nem könnyű megválaszolni.
Az elmúlt hetekben két kőszínház, a Vígszínház és a debreceni Csokonai Színház jelentette be, hogy elkészítette az etikai kódexét, mindkét dokumentum elérhető a színházak honlapján. Nem ezek a színházak voltak az elsők, de úgy tűnik, ezek törték át az érdektelenség és passzivitás falait, és ennek eredményeként remélhetőleg egyre több színház kezdi el a szervezeti kultúra…
„Lehet a Toldit szeretni, vagy nem szeretni, attól még nemzeti kincs” – kezdhetném a közhellyel a debreceni Csokonai Színház Toldi előadásának kritikáját, de nem teszem. Inkább csak annyit írok: ha a Toldi nemzeti, akkor rólunk szól, ha kincs, akkor a mi feladatunk, hogy megszerezzük magunknak. Talán a Csokonai Színház művészei is ennek a szellemében nyúltak…
Amikor utoljára beszélgettük telefonon, kérdeztem, nem tervez-e valamiféle színházi díjat létrehozni, ami a munkásságához kapcsolódna. Azt mondta, nem, nem tartja magát elég jelentős színházi embernek. Később elgondolkodtam ezen; arra jutottam, nem neki magának kell a saját jelentőségét megfogalmaznia. Az már a mi dolgunk.
Hód Adrienn koreográfus és csapata az Önök kérték!-ben képes úgy beszélni társadalmi konfliktusokról, a művészlét belső harcairól, vívódásairól, egyéni problémákról, mélyen szántó pszichológiai kérdésekről és aktuálpolitikáról, hogy közben nem arról beszél. Vagy éppen arról, de úgy, hogy messze túllépi a jelenlegi társadalmi normák által szabályozott párbeszédes formák konvencióit, és a lehető legprovokatívabb formában, tabuk, szégyen…
Már maga a történet is feszes drámai ívvel építkezik, megszabva a szereplők röppályáját, és megszabva az egy mondatba sűríthető cselekmény kezdetét és végét. Hogyan jut el a kötelező gyász állapotától a szétesés káoszáig egy eddig kőkemény érdekek és erő által összetartott közösség, amikor összegyűlnek a nagyvállalkozó vezető halála és temetése után, a szokásos toron.
Hősök és gazemberek, elesettek, lúzerek széles skáláján elevenít meg sorsokat. Nagyívű, a legkisebb részletekig kidolgozott alakításait zengő orgánuma, atletikus termete még nyomatékosabbá teszi. Született csapatjátékos lévén nem szeret kimagaslani a többiek közül. A Radnóti Színház megújult, izgalmas arculatának formálója. Jól állnak neki a deviáns figurák, a saját közegükből számkivetettek, a darabjaira hullott személyiségek Platonovtól Lear…
A tényanyagból és interjúkból készült regény nem tud annyira fiktív lenni, hogy túllépjen a sztereotípiák szintjén, de alighanem ez volt a cél: „szemidoku” stílben ábrázolni ezt a világot. Mindazonáltal – vagy éppen ezért – igaza volt Kovács Krisztának, hogy a három monológ színpadra való, és jól sikerült a dramatizálás, pontosabban a kimetszés is.
A Katona színpada eltűnt a díszlet mögött: egy megtévesztésig élethű, színes könyvektől rendetlen, szűk dolgozószobát látunk, ahonnan egy magányos és ideges kisember próbál költői magaslatokba emelkedni. Nem nehéz karanténbeli önmagunkra ismernünk.
Kirakatszínház egy olyan kisvárosban, ahol néha – valójában szinte mindig – úgy érzed magad, mintha kirakatban élnél. Ha te nem is, a többiek, a többi városlakó biztosan kirakatban van, mert róluk jó sok mindent tudsz, és naiv vagy, amikor azt gondolod, ők nem tudnak rólad jó sok mindent. Pedig de. Még azt is, amit te…
