Napról napra

Mi közünk lehet A Cenci-ház véres és kegyetlen tragédiájához? Hogyan szólíthat meg minket ez a vérfertőzésről, gyermek- és apagyilkosságról szóló romantikus rémtörténet? Mitől válthat ki mélyebb és megrendítőbb hatást, mint a bulvármédiából szüntelenül ránk zúduló katasztrófasztorik? Kell-e aktualizálnunk, korunk képére formálunk ezt a régi históriát, vagy épp ellenkezőleg, meg kell őriznünk távolságában, különösségében, idegenségében?

A k2 előadásaira jellemző, hogy vagy a múltból, vagy a jövőből beszélnek a máról. Egy interjúban Benkó Bence elmondta, hogy „technikailag” sem szeretik a kortárs történeteket, de ennél fontosabb, hogy úgy gondolják, a történelemmel itt és most van dolga a színháznak. Az érdekli őket, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek éppen vagyunk, milyen út vezetett a […]

Unjuk az amerikaiakat, szeretjük is ezt hangoztatni. Mármint mi, kritikusok, a XX. századi amerikai dráma jelesei, Miller, O’Neill, Albee, Williams és mások kapcsán mondunk ilyeneket és még ilyenebbeket.

Tulajdonképpen nem történt semmi rendkívüli ezen az estén. A közönség egy színvonalas, jó hangulatú beszélgetést hallhatott színházról, életről, közéletről.

Ez az előadás nem arról szól, hogy az élethazugságok a velük való szembenézés nélkül belénk rothadnak – egy asszony személyes tragédiáját kapjuk…

„Sznobizmusod ellenére alapos szöveg” – jellemezte leszúrásnak is beillő dicsérettel vagy dicséretnek is beillő leszúrással az egyik alkotó Alföldi Róbert Passio XXI című előadásáról írt kritikámat. És hiába az első zsigeri tiltakozásom, be kellett magamnak ismernem, hogy igaza van (a sznobizmusban mármint).

A musical magyarországi bemutatójának útját a színházak műsortervezési rendjének ismeretében követhetjük végig. Formális cenzúra nem működött, de az állami és tanácsi fenntartásban működő színházak (és gyakorlatilag csak ilyenek voltak) évados műsortervüket csak a mindenkori kulturális minisztérium jóváhagyása után realizálhatták. A színházak által tervezett és engedélyezésre benyújtott darabok közül egyiket-másikat elsősorban politikai megfontolások alapján utasították el, […]

Mindenkit ér a nagy fényesség, mi is benne vagyunk a történetben.  A színház kivilágított termét körbeülik a nézők, s középütt, mint egy hordalékkal teli mederben, szedett-vedett bútorok közt, bugyog és fortyog az ösztönöktől fölkavart élet.

A film rákérdez arra, hogy megszülethet-e a kapcsolat kultúrák, idegenek között, hogy képes-e bármilyen társadalom befogadó lenni? Ember-embert el tud-e fogadni? Az Alföldi-féle rendezés viszont kijelenti és bizonyítottnak veszi, hogy vagyunk mi, a normálisak, akik nyitottan és szeretetben élünk, és vannak ők, az abnormálisak, akik mind bolondok, és akikhez minekünk az égvilágon semmi közünk.

Minden műfajt „terítő”, minőséggel megtöltő színész. A művészlét és a celebség közötti „pávatáncból” időnként az utóbbira voksol. Látszólag. A vígszínházi tagságot feladta ugyan, de folyamatosan játszik, musicalt és prózát több fővárosi színházban is.  Alföldi rendezésében a Hegedűs a háztetőnt próbálja, László Zsolttal pedig hamarosan furcsa párrá áll össze Neil Simon azonos című,  világsikerű darabjában. Pár […]

A lényeg az, ahogyan Zaza/Albin és Georges szeretik egymást. Ahogyan élnek. Ahogyan Stohl megmutatja a korával – mondjuk ki: az öregedéssel – küzdő embert, teljesen függetlenül attól, hogy férfi vagy nő.

…az Alföldi rendezte előadásban az „ismeretlennek” arca, személyes története lesz (még ha ez a történet paradox módon az identitásvesztés lehetőségének univerzális fabulájáról szól is), Vajdai előadásában a színre vitt „másik” tökéletesen hiányzik, és éppen hiánya által van jelen, a társadalmi előítéletek és a különféle érzelmi projekciók képzik meg őt.