A Koldusoperát, persze, ezerféleképpen el lehet játszani. Kihegyezve, mondjuk, az aktuálpolitikai poénokra, amelyekre érzékenyen fülel a botrányra mindig éhes publikum. Ki lehet domborítani az emberi drámákat, amelyeket nemcsak a jól ismert történetek hordoznak, hanem legalább ugyanennyire az erőteljes érzelmi töltetű songok. Kocsma Jenny dala például, amelyben a dicsőségről s annak mulandóságáról értekezik.
A Budaörsi Latinovits Színház új játszóhelyén, a PostART hangulatos terében az észt Enn Vetemaa Vacsora öt személyre (1972) című kamaradrámáját vitte színre kisrealista díszletben és színészi eszköztárból építkezve Böröndi Bence.
Mindenkit ér a nagy fényesség, mi is benne vagyunk a történetben. A színház kivilágított termét körbeülik a nézők, s középütt, mint egy hordalékkal teli mederben, szedett-vedett bútorok közt, bugyog és fortyog az ösztönöktől fölkavart élet.
Torlódnak a fiatal hősökben a kalandvágy, hazardírozás, féktelen-felelőtlen életvitel, önpusztítás, ingerültség, tehetetlenség, düh, csábítás, csalás, bosszúállás, megbánás néha igazi hőemelkedést nem mutató lázrohamai.
Az a bizonyos fénykép, amelyet Orbánné már a játék elején megmutat, icipici – már az első sorokból is alig látszik. Emblematikus gesztusa ez az oly sok mindent felnagyító, önnön teatralitását következetesen vállaló előadásnak; a rögzített kép legfeljebb a valóság egy részét tükrözi, annak összetettségét a hozzá kapcsolódó nézőpontok, személyes interpretációk érzékeltetik meg.
Az előadás első fél órája csupa ígéretes kezdet: csak találgatni lehet, hogy a szárazabb, indulatosabb, (aktuál)politizálóbb, vagy a játékosabb, teátrálisabb, a zenei hatásokra sokat építő, stilizáltabb forma és tartalom, esetleg a kettő integrálása felé tart a játék.
… egyszerre merítenek például a Mohácsi János vagy Vidnyánszky Attila rendezői kelléktárából.
