Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című darabot 2011-ben mutatták be, azóta három kontinens 24 országának 178 településén játszották. A társulat a honlapján szemlézi, pontosan mely országokban adták elő Ausztriától Marokkón át Thaiföldig. Ez valóban nagy siker, s ha még nem lenne elég, számos fesztiválszereplést és díjat is felsorolnak. Mivel az előadás régóta fut,…
A Mariahilfer Strasse Gorenje hűtői, amelyeket a szüleim generációja hozott haza a Trabi tetején, mára a Trabikkal együtt rozsdatemető-szerű helyeken leltek örök, háborítatlan nyugalomra. Fejes Endre és Tasnádi István kérdése lényegét tekintve egyszerű és ugyanaz: hogyan jutottunk idáig? Többhangú kritika Urbán Balázs kritikus és Bóna László író kommentárjával
A függőség ábrázolása szinte egyidős a nyugati színház történetével. Elég, ha a görög drámák eredetére, a Dionüszosz-kultuszra gondolunk. Dionüszosz a bor, a mámor, a termékenység istene, az őt ünneplő tömeg pedig dionüszoszi felajzottságában elvarázsolt nézővé, tragikus karrá változik át, és így hozza létre azt, amit Nietzsche „drámai ősjelenségnek” nevez.
Az értelmiség haláltánca az utolsó taktushoz közeledik, mert a tehetetlenség, a passzivitás és a konyhafilozofálgatás végül mégiscsak felülkerekedett a tehetségen. Éppen abból eredően, hogy „a Platonov” jelenségként értelmeződik, tartom különösnek, hogy éppúgy, akárcsak Ascher előadásából, itt is kiíródik a történetből a generációs olvasat, pedig ehhez a látlelethez fontos volna tudni, hogy mi vezetett idáig.
A kirívó nemi egyenlőtlenségeket mutató francia statisztika után felmerül a kérdés: vajon Magyarországon hogy áll a helyzet a női alkotók (drámaírók és rendezők) tekintetében?
Az alkotók nemcsak a feminista vagy transgender-diskurzus horizontjából olvassák újra a klasszikus történetet, hanem a jelenből próbálják meg újradefiniálni a hit mint általában vett teológiai fogalom érvényességének kérdését, valamint azt, hogy mennyiben tekinthető a társadalmi változások lehetőségfeltételének.
A focit, a chiantit és a tiramisùt szereti, a hízást meg a rossz kritikát viszont nem; képes jól próbálni és tud írni is a próbafolyamatokról. Ez mind-mind kiderül Máté Gáborról a Színházi naplók olvastán.
Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát.
Közhely, hogy Jeanne d’Arcok ma is élnek köztünk. Vagy legalábbis annak tűnik, egészen addig, míg nem találkozunk eggyel közülük. Én találkoztam. S mivel végig ő járt az eszemben, miközben Hegymegi Máté legújabb rendezését néztem a Kamrában, röviden elmesélem a történetét.
Talán túlzás volna azt állítani, hogy a Leláncolt Prométheusz bemutatása színházi öngyilkosság vagy legalábbis masszív kísérlet, ám azt leszögezhetjük, hogy a darab olyan súlyos veszélyeket rejt, amelyek láttán egy kevésbé kalandvágyó rendező azonnal visszavonulót fújna.
