Száz évvel ezelőtt mutatták be Bartók a Kékszakállú herceg vára című kompozícióját, ami minden kétséget kizáróan a magyar operairodalom legfontosabb műve. Tehát teljesen jogos, hogy az Opera az évfordulót megünneplendő fesztivált szervezett május végén a mű köré.
Kezdetben volt a színlap, erre még a vándorszínházaknak is telt. Aztán már plakát is dukált egy-egy előadáshoz. Ma pedig az lesz a sikeres színház, amelyiknek sikerül brandet építeni. Régen elég volt az előadás után egy-egy közönségtalálkozó, vagy a sztároktól egy-egy aláírt fénykép, ma viszont egész osztályok foglalkoznak azzal, hogyan kommunikáljanak a valós és virtuális térben…
Gershwinnék nyilván tisztában voltak az operavilág faji homogenitásával; azt megváltoztatandó kívánták elősegíteni a fekete kisebbség önreprezentációját, az énekesek fellépési lehetőségeit a többségi művészek, a jórészt fehér középosztálybeli operarajongó közönség és nem utolsósorban saját alkotói érdekeik háttérbe szorításával.
Szabó Máténak szinte minden fokozásra van egy kis ötlete, nem csak annyi, hogy a szereplők egyre gyorsabban táncoljanak, mintha tömeghipnózis áldozatai lennének.
A csaknem két évig készült, és épp idén száz éve, 1917-ben az Operaházban bemutatott mű azonban zeneileg annyival komplexebbnek bizonyult a szüzsénél, hogy szinte képtelenség úgy táncszínpadra vinni, hogy mind a librettónak, mind a hangzó anyagnak hibátlanul megfeleljen.
A színpadkép, az angolpark leghangsúlyosabb darabja a körhinta. Népcsoportok, sorsok, helyszínek forognak körbe: fegyvert kovácsoló cigányok, Mária Terézia udvara, a disznókereskedő Zsupán és az ő udvartartása.
Két nagyszabású külföldi produkció is helyet kapott idén a Tavaszi Fesztivál programjában: Edward Clug Peer Gynt című darabját az Operaházban, az izraeli L-E-V társulat OCD Love című produkcióját pedig a Trafóban láthatta a közönség. Mindkét darab erős irodalmi alapokra építkezik, de Ibsen drámája és Neil Hilborn verse is meglehetősen nagy metamorfózison esik át a színpadon.…
Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.
…a túl egyszerű zene és sztori a lépegetős koreográfiával, egynemű karakterekkel, hatásvadász dramaturgiával és modernkedő látvánnyal együttesen hozta létre azt a hatást, amelyet pont nem szerettem volna érezni: hogy groteszk módon röhejessé válik egy tragédiával teli, bonyolult és felkavaró történelmi esemény.
A francia jobboldaliság fontos alapértékei – a kérlelhetetlenség, a hazaszeretet, az intézmény- és hagyománytisztelet – legfontosabb képviselői távol tartották magukat a német jobb- és szélsőjobboldaltól, nem voltak kollaboránsok, függetlenségüket – akár az életük árán is – megőrizték. Részben ebből az alapállásból, ebből a szellemi közegből érthető meg Poulenc 1957-ben, a milanói Scalában bemutatott műve.
