Napról napra

Verdi művének középpontjában a szerelem és a hatalom áll, ám Schiller művének középpontjában, ha rendezőnek ez a szándéka, állhat a szerelem vagy a hatalom – is. Ez attól is függ persze, hogy a kifejezetten hosszúnak számító Schiller drámát a dramaturg és a rendező együtt hogyan alakítja, mit is szeretnének láttatni, mit szeretnének kiemelni.

Minthogy ezúttal, a járványügyi korlátozások miatt, a közönség online jóindulata váratik el, az Operaház Szöktetés a szerájból bemutatója mindenféle vizuális gyönyörökkel kecsegteti a nézőt, igyekezve elterelni a figyelmét Hildesheimernek a mozarti daljáték-műfaj színházi kódját érintő megjegyzéséről.

Káel Csaba rendezése összetartozóvá tudja tenni a két előadást. A zeneszerzői koncepciókat, a zenei hangzást, sőt a tematikus hasonlóságot tekintve is annyira egységes benyomást kelt a kettős előadás, hogy szívesen üdvözölnénk a két darabot a magyar vígopera szétválaszthatatlan ikreiként.

Száz évvel ezelőtt mutatták be Bartók a Kékszakállú herceg vára című kompozícióját, ami minden kétséget kizáróan a magyar operairodalom legfontosabb műve. Tehát teljesen jogos, hogy az Opera az évfordulót megünneplendő fesztivált szervezett május végén a mű köré.

Gershwinnék nyilván tisztában voltak az operavilág faji homogenitásával; azt megváltoztatandó kívánták elősegíteni a fekete kisebbség önreprezentációját, az énekesek fellépési lehetőségeit a többségi művészek, a jórészt fehér középosztálybeli operarajongó közönség és nem utolsósorban saját alkotói érdekeik háttérbe szorításával.

Szabó Máténak szinte minden fokozásra van egy kis ötlete, nem csak annyi, hogy a szereplők egyre gyorsabban táncoljanak, mintha tömeghipnózis áldozatai lennének.

A színpadkép, az angolpark leghangsúlyosabb darabja a körhinta. Népcsoportok, sorsok, helyszínek forognak körbe: fegyvert kovácsoló cigányok, Mária Terézia udvara, a disznókereskedő Zsupán és az ő udvartartása.

Két nagyszabású külföldi produkció is helyet kapott idén a Tavaszi Fesztivál programjában: Edward Clug Peer Gynt című darabját az Operaházban, az izraeli L-E-V társulat OCD Love című produkcióját pedig a Trafóban láthatta a közönség. Mindkét darab erős irodalmi alapokra építkezik, de Ibsen drámája és Neil Hilborn verse is meglehetősen nagy metamorfózison esik át a színpadon. […]

A francia jobboldaliság fontos alapértékei – a kérlelhetetlenség, a hazaszeretet, az intézmény- és hagyománytisztelet – legfontosabb képviselői távol tartották magukat a német jobb- és szélsőjobboldaltól, nem voltak kollaboránsok, függetlenségüket – akár az életük árán is – megőrizték. Részben ebből az alapállásból, ebből a szellemi közegből érthető meg Poulenc 1957-ben, a milanói Scalában bemutatott műve.

Az előadás kb. kétharmadánál állt fel végre mögöttem az addig a közönség soraiban meghúzódó ifjú szemüveges Nagy Imre, és kezdett veretes mondatokkal vitába szállni az őszre festett zavarodott fejűvel. Épp jókor, mert Kádár már-már meggyőzte magát és a közönséget, hogy a realitásokból kiindulva mindennek úgy kellett történnie, ahogy. Nagy viszont nem így látta. Mindketten mondták […]

Majd a férfi eltűnik az arctalan tömegben, és a feleség mintha hiába menne utána. A szerelem nem teljesedik be: mintha csak álom lenne, elfoszló remény. Mintha alig hogy megfogták, eltűnne, akár egy pókháló az őszi estében.

A lehetséges értelmezési lehetőségek és látens tartalmak nem találnak utat magában az előadás szövetében, esetleg a nézőben, annak asszociációi nyomán. Minthogy musicalt nézek, a történet könnyedén követhető, így elegendő időm marad arra, hogy mindezek eszembe jussanak. Így egyszerre örülök a lehetőségnek, hogy teret kaptam a gondolkodásra, és érzek valamiféle hiányt is.