Napról napra

Az operát mint színházat sikerült visszajuttatni egy évszázaddal korábbi állapotba.

A második felvonástól kezdve egy féldiktatórikus polgári államot látunk, rendőrkutyákkal…

…nem javíthatatlanok, különben nem énekelnének ilyen szép dallamokat.

Hol a saját hang a csinos eklektikában, kérdezhetné a gyarló hallgató, de rögtön csöndre inti magát.

…a kórus nem győzi ismételgetni visszatérő, alázatos replikájában, hogy a hatalom szolgálatában nem is vágyik több szabadságra.

Kettős spirálhoz kettős olvasat, de – szerencsére – kilátszik a lóláb: a revüpompa mint terméketlen, üres alternatíva értendő.

Sarastro eltöri a varázsfuvoláját, no jó, a Taminóét.

A címen és a szereplők nevein kívül gyakorlatilag semmi sem utal arra, hogy a balett Dosztojevszkij regénye alapján készült.

Másodszorra a válság pillanatát kapjuk el, „Five years later”, írnák ki a filmvászonra.

Épp ideje az észbe kapásnak, a legfiatalabbakkal talán még elhitethető, hogy az opera nem elaggott intézmény.

A fináléban ketten Arrigóval kétfelé tépik a szerencsétlen Elenát, aki mint Delacroix festményének ikonikus heroinája – noha teljesen felöltözve – olasz trikolórral a kezében áll a „gáton”.

Az eddig menthetetlenül hiányzó barokk opera sziporkázó diadallal futott be az Andrássy útra.