Napról napra

Rejtélyes erők uralják, feszítik és perpetuálják a show-t, anélkül, hogy beazonosíthatnánk az eredőjüket: vajon a zenéből, művészeti szokásrendekből, nézői tekintetből, a táncosok önkifejezési szándékából, a professzionális művészi munkavégzésből és/vagy az ezzel szembeni lázadásból származnak?

A tánc különösen alkalmasnak mutatkozik a hiány, a hiba felnagyítására és egyfajta „látó látás” megmutatására.

Némi hiányérzettel a hozzászólók megkapták, amire vágytak. A beszélgetésbe az alkotók is beleszőtték a gondolataikat. Az is kiderül, hogy Magyarországon azért egy kicsit mást jelentenek a dolgok, mint nyugaton.

Közel egy hét múlva, április 17-én adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat, a nominált produkciókat méltató szövegek viszont már most olvashatók.

Hétköznapi, profán tárgyakból, gesztusokból épít meglepő világot maga köré a négyszemélyes játék: a barkácsáruház-gyanús szaunaházikó, az orkánsátrak, hálózsákok izgalmas átlényegülésen mennek keresztül a szemünk előtt.

Egy sötét tónusú szóló a SÍN-ben meg egy interaktív táncmanipuláció az Open Fesztiválon. Mindegyik kortárs, a jelen lelki- és fizikai állapotokat kutatja síppal, dobbal, lábszárcsonttal – fizikailag és filozofikusan is.

Megkerestünk – a teljesség igénye nélkül – majd’ másfél tucat táncos-koreográfust, hogy személyes történeteiken keresztül szélesebb képet kaphassunk arról, mi vonzza őket külföldre (…), és mi az, ami inkább elviszi őket Magyarországról (…).

Miközben totálisan elborult, egyben elképesztően következetes és hiteles minden egyes mozdulatsor, amiket a táncosok halálosan komoly arccal végeznek, ettől válik bűnösen szórakoztatóvá és fellebbezhetetlenül őszintévé az irónia. Abba már bele se mernénk gondolni, mit mond el ez a mai férfiakról.

Az alábbiakban górcső alá vett három szólóprodukció esztétikai értelemben gyökeresen más, ám a szándék közös: a személyesség, sőt, a vallomásosság.

Mi, ipszilonosok elfogadtuk; az utánunk következő Z generáció pedig már abba a világba született, ahol az érzéseinket arckifejezésünk és szavaink helyett emotikonok és giffek fejezik ki, ahol a mindennapjainkat – mit és mennyit eszünk, milyen úton jutunk el a munkahelyünkre, vagy hogyan futunk le öt kilométert – mobilalkalmazások irányítják.

Hogy világos legyen: a probléma egyáltalán nem az, hogy amit látunk, nem eléggé „színházias”. Épp ellenkezőleg: nem elég „életes”.

Az ökör dramaturgiailag nincs kész, és a kritikus fintorgás itt be is fejezhetné. Van azonban valami más a darabban, ami előhozza a kritikusból az elemzőt.