Napról napra

„Ki nem sz*rja le a kritikát az internet korában?” ‒ hangzott el nemrégiben a retorikusnak szánt kérdés egy beszélgetésen. Időről időre hallani, olvasni ilyesmit akár a szakma által kifejezetten elismert színészektől is. Vagyis olyasvalakiktől, akiket nem holmi sértettség, inkább csak a trendiskedés szándéka motivál, amikor közösségi médiát, rajongói oldalakat, posztokat és kommenteket emlegetnek – mintha […]

Megnéztünk szeptemberben jó pár gyerekszínházi bemutatót (én ötöt), és erről a véletlenszerűen összeállt válogatásról főleg az jutott eszembe, hogy mennyire vegyes. Az egyes előadások teljesen másfajta stratégiákkal igyekeznek megszólítani közönségüket (ha egyáltalán), más eszközökkel nyúlnak egy történethez (mert az azért közös, hogy mindegyik történetet dolgoz fel – ami szerintem nem evidens), másfajta energiákkal, anyagokkal építik […]

A hazánkat is sújtó koronavírus-járvány miatt 2020. március 11-én veszélyhelyzetet hirdetett a magyar kormány. Megtiltották a száz főnél nagyobb beltéri rendezvények megtartását – ezzel a rendelkezéssel a színházakat bezárták. Ilyen súlyos helyzetre a legidősebbek sem emlékeznek, mert utoljára Budapest ostroma alatt nem lehetett színielőadásokat tartani. Igaz, hogy 1956 őszén és telén is zárva voltak a […]

Intenzív színész, az igazságkereső „fajtából”. Míves, minden ízében kidolgozott alakításai a természetesség erejével hatnak a legkülönfélébb műfajokban. A kísérletezőtől a mindent játszó vidéki színházon és a többféle korszakot megélt Nemzetin át a Vígszínházig, az Átrium rekordnézettségű minőségi szórakoztató előadásaiig sokfelé tolta már Thália szekerét. Most éppen megint szabadúszó.

A súgó nem súg, nincs is jelen, kétségessé válik a folytatás. A színészek igyekeznek menteni a menthetőt: van, aki kiszökne a színről, van, aki követhetetlen monológokba kezd, van, aki filozofálni próbál. Ez a hiányállapot több szinten is értelmezhető. Kiolvasható belőle egyfajta generációs elveszettség, perspektívahiány…

Udvaros Dorottya és Bánsági Ildikó testvérpárja mindvégig a realitás és a képzelet határmezsgyéjén mozog, a monológok váltakozásából épülő közvetett dialógusokat életteli párbeszédekké átszínezve, a narrációt a történésekkel változatos módokon összekopírozva.

Amikor megkaptam a felkérést, hogy tekintsem át a magyar színházi alkotók úgynevezett középgenerációjának helyzetét, először elolvastam a több mint három évtizede megjelent, hasonló tematikájú összegzésemet („Rendezőgondok”, Színház, 1987/5). Meglepett, hogy számos olyan jelenség él ma is, amely akkor jellemezte a színházi viszonyokat – ha nem is változatlan mértékben és módon.

…a mód, ahogyan Euripidész évezredek távolából is érzékelhető, mély megértéssel elmeséli, szánalmat szül és alázatra nevel. Óriási erő kell annak a felismeréséhez és bevallásához, hogy – történhet velünk bármi – lényegében úgy van, ahogy a Hírnök mondja: „nem boldog az ember.”

Mintha maga a rendező igyekezne általa távol tartani magától Csehov darabját, melynek drámai erezete – úgy tűnik – nem hozta őt izgalomba. Vagy talán éppen mert nagyon is hatott rá, igyekezett a műből áradó érzelmi támadást kivédeni? Ehhez joga van. Talált is menekülőutat. Nem a darabot játszatta el, inkább csak eljátszott a darabbal.

Ha valaki soha nem olvasta és látta – filmen vagy színpadon – az Othellót, egy dolgot akkor is szinte biztosan tud a főhősről: Othello teste fekete. Shakespeare valóban több helyen utal a szövegben hőse bőrszínére. De vajon számít-e ez bármit is a dráma úgymond lényegét tekintve? Sőt, tovább megyek: számít-e bármit is Othello etnikuma?

„Nem az vagyok, ami vagyok”[1] – mondja Jago az Othello első jelenetében. Egy olyan színházi paradigmában, amelynek alapgondolata a totus mundus agit histrionem, ahol mindenki szerepet játszik, mindenki valamilyen szerepbe kényszerül. Jago azért tud a drámairodalom legprofibb intrikusa lenni, mert úgy működik, mint egy fakenews-gyáros.

Most, hogy két nagyszínházunk, a Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház is újra műsorra tűzte Madách Imre halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját, s a maga módján mindkét előadás emblematikusnak, nagyszabásúnak, mi több, reprezentatívnak tekinthető, ideje szembenézni a kanonizált örök klasszikus színreviteli dilemmáival.