Nem idegen napjainktól a hitre való, plakát-egyszerűségű agitálás, s ennek a játéknak is ez a leghangsúlyozottabb vonulata. Lesz is érző – büszke vagy legalább bűnbánó – közönsége, bármerre járnak majd vele. S bár iskolás a mód, ahogy az alapgondolatot elénk tárják, megrendít annak felismerése, hogy ezt tényleg vigasztalásnak szánják.
Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet, […]
A darab húsz évvel ezelőtti bemutatója óta lett egy érdekes, a korábbiakhoz képest erősebben észrevehető fókusza, amit az ír és az angol közönség már korábban is untig érthetett, de hozzánk mostanában érkezett meg.
Idén is feltűnt az, hogy a MITEM-en az orosz színház jelenléte igen hangsúlyos: két pétervári és két moszkvai társulat érkezett. Az is egy szempont egyébként – a Nemzeti Magazinban olvastam –, hogy nyugati színházba könnyű eljutni, oroszországiba nehezebb és költségesebb, hát örüljünk neki, hogy helybe jönnek az orosz társulatok. Meg az orosz nézők is. A […]
Brecht erősen politikus mondatait, nyílt utalásait is kevesen képesek úgy megragadni, hogy ne hassanak didaktikusan, és a rendezés ne beszéljen unalmasan direkt módon a jelenről. Ez utóbbi Zsótér színházában többek között azért sikerülhet, mert az a vizualitás és játékmód, amellyel dolgozik, finom részletek megfigyelésére ad lehetőséget a néző számára. A díszletek és ruhák szimbolikája és […]
Nemcsak azt az emberi pszichét nem értjük, amely megteremti a totális embertelenséget, de igazán – noha tényszerűen sok részletét ismerjük – az általa működtetett mechanizmust sem. Ezért lehet a III. Richárd lényegét tekintve (ne féljünk a szótól) afféle tandráma.
Budapesten három színház is műsorán tartja Shakespeare III. Richárdját. A Radnóti Miklós Színházban Andrei Şerban, a Nemzetiben ifj. Vidnyánszky Attila, a Maladype Színházi Bázison Zsótér Sándor rendezése látható, s a címszerepet Alföldi Róbert, Trill Zsolt és Balázs Zoltán játssza. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban Tompa Gábor tíz évvel ezelőtti színre állításában pedig Bogdán Zsolt alakította […]
Kockás vagy csíkos ing, semmi művészi allűr – egy igazi „civil színész”, aki most épp a Radnóti Színházban játszik nagy szerepeket.
Szép, igaz gondolat a hazáért érzett, mindenek feletti aggodalom, csak éppen a mérték, a számomra is oly fontos eszme mértéktelenül egysíkú középpontba állítása itt és most sokat ront a hatáson.
Az előadás legszebb részletei a harsány, repetitív részletek közé ékelődő csendes, jelentőségteljes pillanatok.
Hiányoznak sajnos az átütő alakítások is. A maszkos-rituális tánc teremtette szikárság, szuggesztivitás szinte abban a pillanatban egészen eltűnik, amint a dráma dialógusokra vált.
…fontos, hogy minél többféle megközelítés megjelenhessen a Nemzeti Színház színpadán, mert ha meghatározható egyáltalán, mitől „nemzeti” egy teátrum, akkor biztos, hogy a definíció lényeges eleme, hogy feladata gondolkodást kezdeményezni a változó világról, amelyben élünk.
