Napról napra

Látszólag nem sokat változott a bemutató óta a budapesti Wagner-napok legfontosabb előadása, a Ring. A rendező ugyanaz: Hartmut Schörghofer, és most is Fischer Ádám állt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának élén. A színpadkép is hasonló: egy negyvenöt fokos szögben megdöntött rámpa fölött és mellett állnak a szereplők. Ám mögöttük, a LED falon, már nem ugyanazokat […]

Káel Csaba rendezése összetartozóvá tudja tenni a két előadást. A zeneszerzői koncepciókat, a zenei hangzást, sőt a tematikus hasonlóságot tekintve is annyira egységes benyomást kelt a kettős előadás, hogy szívesen üdvözölnénk a két darabot a magyar vígopera szétválaszthatatlan ikreiként.

Nyilván az a megoldás, amely érvényes volt a hetvenes években, hogy bekenjük Bagarollal Begányit és Sólyom-Nagyot, ma már nem játszik, de tudunk-e valamit adni helyette? Vagy kell-e adni egyáltalán valamit? Nem lehet egy opera csak úgy egy opera, szépen énekelnek, megtapsoljuk, hazamennek?

Szabó Máténak szinte minden fokozásra van egy kis ötlete, nem csak annyi, hogy a szereplők egyre gyorsabban táncoljanak, mintha tömeghipnózis áldozatai lennének.

Szóval, a néző nyugodt, mintha mégiscsak jobb lenne ez a világ, mint negyvenvalahány éve – leszámítva a zászlótartó honleányokat és huszárokat –, minden rendben van, a protokoll nem nagyon tolakodó, az előadás pedig „tényleg ott van”, rádióközvetítésként is élményszerű lenne.

Callas ugyanis, akit egy remek táncos, Aleszja Popova alakít, mindvégig ott libeg, lebeg a színpadon. Szinte mint egy szellem, mint egy árnyék, olyan könnyedén.

…a Hatszín Teátrummal egy, elsősorban a gyerekközönséget megcélzó színház kezdte meg működését. Erre utal a „Budapest új játéktere” szlogenjük is.

A hallgató pedig feszült figyelemmel várja, hogy vajon mi történik ezután. Mert milyen folytatása lehet ennek a klasszikus Stockholm szindrómára emlékeztető konstellációnak? Nos, ami következik, az nem más, mint A kékszakállú herceg vára.

A francia jobboldaliság fontos alapértékei – a kérlelhetetlenség, a hazaszeretet, az intézmény- és hagyománytisztelet – legfontosabb képviselői távol tartották magukat a német jobb- és szélsőjobboldaltól, nem voltak kollaboránsok, függetlenségüket – akár az életük árán is – megőrizték. Részben ebből az alapállásból, ebből a szellemi közegből érthető meg Poulenc 1957-ben, a milanói Scalában bemutatott műve.

Szerebrennyikov nem moralizál, nem tesz nevetségessé. Mi sem csóváljuk a fejünket. Nem érzem magam kellemetlenül, hogy a szünetben az első dolgom rápillantani a smartphone-omra, ahogy a rendezőnek is első dolga volt a tapsrendnél selfiet készíteni, melyet aztán még aznap este gondosan posztolt is a falára.

Majd a férfi eltűnik az arctalan tömegben, és a feleség mintha hiába menne utána. A szerelem nem teljesedik be: mintha csak álom lenne, elfoszló remény. Mintha alig hogy megfogták, eltűnne, akár egy pókháló az őszi estében.

A rendező egyébként számos remek ötlettel dobta fel ezt a giccs közeléből nehezen elrángatható művet…