Napról napra

Miért éppen nyolcvanhét évesen (kilencvenegy, mikor befejezi) fogott bele Kurtág egy hosszabb ideje érlelődő, majdnem kétórás darabba? Kurtág életművében a leghosszabb darab is legfeljebb feleannyi időt tesz ki, mint a Fin de partie. Még akkor is, ha az apróbb jelenetekből álló Kafka-töredékeket, mondjuk, egy egységnek fogjuk fel.

A verizmus azonban opera-történeti fogalom, és nagyjából az eredeti koncepciókat „kimaxoló”, 1978-as Zeffirelli-rendezés óta a feladatukat komolyan vevő alkotók igyekeznek kivenni a két operát ebből az életszerűségből, vagy az operaművészet időtlen formáiba visszastilizálni. Georges Delnon rendezése sok részletében meg is oldja ezt a feladatot.

Látszólag nem sokat változott a bemutató óta a budapesti Wagner-napok legfontosabb előadása, a Ring. A rendező ugyanaz: Hartmut Schörghofer, és most is Fischer Ádám állt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának élén. A színpadkép is hasonló: egy negyvenöt fokos szögben megdöntött rámpa fölött és mellett állnak a szereplők. Ám mögöttük, a LED falon, már nem ugyanazokat […]

Káel Csaba rendezése összetartozóvá tudja tenni a két előadást. A zeneszerzői koncepciókat, a zenei hangzást, sőt a tematikus hasonlóságot tekintve is annyira egységes benyomást kelt a kettős előadás, hogy szívesen üdvözölnénk a két darabot a magyar vígopera szétválaszthatatlan ikreiként.

Nyilván az a megoldás, amely érvényes volt a hetvenes években, hogy bekenjük Bagarollal Begányit és Sólyom-Nagyot, ma már nem játszik, de tudunk-e valamit adni helyette? Vagy kell-e adni egyáltalán valamit? Nem lehet egy opera csak úgy egy opera, szépen énekelnek, megtapsoljuk, hazamennek?

Szabó Máténak szinte minden fokozásra van egy kis ötlete, nem csak annyi, hogy a szereplők egyre gyorsabban táncoljanak, mintha tömeghipnózis áldozatai lennének.

…az 1927 csoport Varázsfuvolája már alapvetően és elsősorban rajzfilm. Amelyben vannak élő, nem animált szereplők: az énekesek.

Szóval, a néző nyugodt, mintha mégiscsak jobb lenne ez a világ, mint negyvenvalahány éve – leszámítva a zászlótartó honleányokat és huszárokat –, minden rendben van, a protokoll nem nagyon tolakodó, az előadás pedig „tényleg ott van”, rádióközvetítésként is élményszerű lenne.

Callas ugyanis, akit egy remek táncos, Aleszja Popova alakít, mindvégig ott libeg, lebeg a színpadon. Szinte mint egy szellem, mint egy árnyék, olyan könnyedén.

…a Hatszín Teátrummal egy, elsősorban a gyerekközönséget megcélzó színház kezdte meg működését. Erre utal a „Budapest új játéktere” szlogenjük is.

Hogyan lehet írni migrációról és párhuzamos társadalmakról anélkül hogy az ábrázolás fekete-fehérré váljon? Különböző nemzetiségű emberekről – akik ugyan egymás mellett élnek, mégsem tudnak egymásról semmit – anélkül, hogy a karakterek sztereotip figurákká válnának? A társadalmat kettészelő szociális ollóról és a kizsákmányolásról a hatásvadászat elkerülésével?

A legnagyobb hiányt mindezek felett a közösség hiánya jelentette.