Napról napra

„Idáig hozott a testem, most megvárom a lelkem.”

Brunelle koreográfiája újra-hasznosítja a kanadai kortárs tánc utóbbi pár évtizedének jelenségeit.

Lesznek aztán beszédek, megbeszélések, interjúk, köszönések, vicces mondatok, szóval szavak is lesznek, csak aztán nekem is legyenek szavaim, tűnődöm, pedig még el sem kezdődött, de már reménytelennek látom, hogy majd megtalálom őket.

Egy érett alkotó és egy érő alkotópáros kacsintanak ki a művészet mögül. Mindkettő izgalmas utakon jár, de visszakacsintani most inkább az utóbbira tudunk.

…egyrészről hidegvérű profizmussal kivitelezett, másrészről üdítő gyermeki játszani tudással elővezetett produkció…

… ez a generáció nem alkuszik, nem fél, ám kihívja az ismeretlent egy szkanderviadalra.

…felfénylik az az egyszerű igazság, hogy…

…ne csak hópiheként csapódjanak ide-oda az aforizmák, bölcsességmorzsák és vendégszövegek kavarta filozofikus szélben…

…kritikája a halódófélben levő, vállaltan diktatórikus rendezői nyelvnek, és közben mégis ízig-vérig színház.

Úgy tűnik, az alkotó óvatosságra inti a magabiztos embert: ha mélytudatába merészkedik, esetleg nagyra tartott rációjával együtt is elmerülhet.

…a karakterekben úgy keverednek az előadók civil tulajdonságai a mesehősök jellemzőivel, hogy nem mindig eldönthető, melyik melyikükre igaz.

Persze, egyfajta ítélet erről a világról, hogy irányított klónokként egyformán, egyszerre ugrálunk benne, de szép ez az (új) világ.