Napról napra

„A nevetés – diadalének: a pillanatnyi, újonnan fölismert fölény kifejeződése”. Nem szó szerint idézem Marcel Pagnol, a francia író és filmrendező Jegyzetek a nevetésről című írását, de igazat adok neki, s míg a bejutásra várók sorában állok, az ő definíciója kapcsán méltányolom az est alkotóinak címadását. Tudnak ők valamit. Tudják, hogy amikor a metróban elhangzik […]

Elsőre nem magától értetődő, hogy egy csapat a kollektív karantén-kényszer alatt-után pont az elvonulás és bezárkózás iránti vágyról csináljon egy előadást.

Irodai életforma, kiégés és robotizált szexualitás – jelenünk égető problémái ezek, és egyáltalán nem gondolom, hogy ilyesmivel nem szabad viccelni. Ugyanakkor vágytam volna rá mind Az algoritmus, mind az Irodai patkányokesetében, hogy ennél egy kicsit messzebbre merészkedjenek a választott anyagban.

Két nappal a parlamenti választások előtt, a kampány okozta őrjítő hangzavarban az ember szívesen néz a magyar történelmen élcelődő kabarét. Kérdés azonban, pontosan meddig illik viccelni a magyar történelemmel.

A legnagyobb közhelyek következnek egymás után, de ebben az esetben ez inkább erény.

Az előadásnak ebben a férfiak csetlés-botlásait bemutató görbe tükrében tulajdonképpen az archetipikus heteroszexuális férfi képe kap új erőre.

Vinnai András üde (és alaposan túlírt) darabjában szikrázó meg lapos gegek zuhognak; iróniája jeges, dermesztő és kacagtató.

Majdnem minden mozzanat kétéltű: valós és parodisztikus…

A produkció nagy szerencséjére a színre vivő kvintett elsőrangú.

…ennek a darabnak nyilvánvalóan se füle, se farka, csak hossza.

Sok a – talán időhiány szülte – kényszermegoldás (kényszer-megoldatlanság) a produkcióban.

Irtó sokat lehet nevetni, és ezt örömmel nyugtázzuk.