Tandori Dezső találó elnevezése Szép Ernőről az, hogy „titkos világtipp”, és valóban joggal titkos favoritja ő sokaknak, és számtalan remekműve van. Komoly rajongójaként mégis félve mondom: az Emberszag talán nem tartozik ezek közé, bár sok szempontból fontosabb azoknál: jelentős könyv. Egyrészt dokumentuma annak, hogy mi történt a szerzővel a csillagos házban és a munkaszolgálatban, másrészt dokumentuma annak, hogy egy figura, egy stílus hogyan próbál hű maradni önmagához – a vele történtek során és azok elbeszélésében egyaránt. Szép Ernő a Lizsé és örökkévalóság szép dolgainak énekese akart lenni, ellenállhatatlanul rafinált műveket hozott létre a naivitás eszközével, és noha az antiszemita fellángolásokban már mint színpadi szerzőt is érintették, 1944-ben az a „méltánytalan” dolog történt vele, hogy kényszermunkára vitték. Nem kellemkedésből használom ezt a jelzőt: Szép Ernő világában a legszörnyűbb dolgok az ember ellen elkövetett felháborító méltánytalanságok. Ma többek között az Emberszag szerzőjeként gondolunk rá, nyilván a „téma” soha nem múló aktualitása miatt is: hogy történhet meg, hogy ember ember ellen fordul, amikor ők és azok is emberek? Hogy fordulhat elő az ilyen, kérem?

Szép Ernő gyakorló színpadi szerző volt, saját regényeiből (Lila ákác, Ádámcsutka) is írt színműveket, mégsem meglepő, hogy ennyit kellett várnunk az Emberszag első színpadi feldolgozására. Az Emberszag nehezen szcenírozható napló: az elbeszélő egyik legnagyobb problémája épp a csillagos házbeli élet és a munkaszolgálat unalma (nem véletlenül tartják a könyvet a Sorstalanság egyik előzményének is) és a félelem, hogy az olvasó is unalmasnak fogja majd találni, mert nem lehet belőle érdekes elbeszélést kerekíteni. Szikszai Rémusz rendezése (természetesen) olyan eszközökkel tartja mozgásban az előadást, ami Szép Ernő korának nem volt sajátja: egyrészt megtriplázza az elbeszélői szólamot, másrészt sokféleképpen használható bábukat tesz a színpadra, harmadrészt pedig behoz egy sok figurának hangot adni tudó konferansziét.

Az anekdota szerint 1945 után Szép Ernő így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam.” Vagyis kiment alólam a világ. De azóta is megteremtem a múltamat. Szikszai az Emberszagot három Szép Ernővel mondatja el: egy fiatallal (Kovács Krisztián: „Szép Ernő lesz”), egy, a történtekkel egykorúval (Tóth József: „Szép Ernő”) és egy visszatekintő perspektívából (Fodor Tamás: „Szép Ernő volt”). Ez a három hang nem egymás után, hanem egyszerre beszél, mondatról mondatra veszik át egymástól a stafétabotot, néha vitatkoznak, néha nagy egyetértésben anekdotáznak. Szikszai megoldása nemcsak működik, de átgondolt is. Ami történik az emberrel, nemcsak a jelenét, de a múltját és a jövőjét is érinti. Mégis egészen meglepő, hogy ez a megoldás nem elidegenít, inkább segíti az azonosulást. Az elbeszélői szólam szétszálazása ráadásul igen autentikus, illik is Szép stílusához, aki gyakorlatilag végigfecsegte az életművét: verseiben Néked szól, regényeiben pedig hozzád fordul, úgy akarja elmondani „neked, hogy csókoltam meg azt a lányt”. És közben iszonyatosan magányos. Ezt a magányos fecsegést viszi színre az előadás azzal, hogy az író voltaképpen magával beszél.

Kovács Krisztián és Fodor Tamás. Schiller Kata felvétele

Van még egy Szép Ernő-figura az előadásban, egy bábu – ahogy a történet sok más szereplőjét is bábuk keltik életre. Sokféleképpen használhatók: elszenvedői a velük történteknek, „vakon szenvedők”, akik az elbeszélővel/elbeszélőkkel szemben nem tudják majd megfogalmazni, amin átmennek, megszemélyesített téglahalmok, és persze élettelen testek. Rengeteg játékra adnak alkalmat, és ezeket a játékokat ki is használja az előadás: az elején még az első sorban ülnek előttünk, a végén pedig halmokba dobálják őket a színpad közepére – azaz, mintegy, minket is.

Simkó Katalin konferansziéja az előadás archimedesi pontja. Simkó elképesztő energiákkal cipeli azokat a terheket, amiket a rendezés rápakol, szerepe azonban annyira széttartó és komplex, hogy túl-, bizonyos szempontból pedig alulgondoltnak hat. Más eszközökkel, más stílusban játszik, mint a fenti három Szép Ernő: kicsit a német expresszionizmus karikatúrafigurája, egy bohócba oltott Marlene Dietrich, songjaival a Cander–Ebb-féle Cabaret-ra emlékeztet. Ha leveszi a jelmezét, már-már Tóth Manci, de ha felveszi a kabátját, akkor fenyegető nyilas pártszolgálatos, aki bármelyik pillanatban lelőheti (le is lövi), aki nem tetszik neki.

„Lehet, hogy nem is rossz gyerek, csak a revolver meg a szurony vadítja, meg hát az eszme”, találgatja az elbeszélő az őket összeterelő nyilas suhancról. Simkó Katalin konferanszié-figurája azonban egyszerre próbálja megjeleníteni az eredendően ártatlan legényt és az őt megvadító eszmét is. Egy olyan előadásban, amely a többi elemében olyannyira hű Szép Ernő szemléletéhez, ez okoz némi zavart. Az Emberszag szerint ugyanis semmit nem tudunk meg a gyűlölet természetéről, amíg azt gondoljuk, van oka; egész egyszerűen nem normális az a felnőtt ember, aki elhiszi például a zsidó világ-összeesküvést. Az antiszemitizmus oka nem irigység, elemi gonoszság nem létezik, csak nettó hülyeség. Lehet, hogy valójában nem így van, de így gondolni egyfajta etikai állásfoglalás.

Az előadás egyetlen „nyílt színi” gyilkossága – talán Szép Ernő életművének is –, amikor a menet vége felé lövés dördül, lelőnek egy elgyengült embert. Szikszai rendezése a lövést a színfalak mögé helyezi, Simkó „csupán” átvonszolja a tetem-bábut a színpadon. De a fenyegetés már a kezdetektől ott van a szemében. Fájdalmai lennének ennek a figurának, amiket nem tud megosztani? Ezért van benne gyűlölet? Fene tudja. Vannak erre sémáink a hétköznapi gondolkodásban – az irigység, az „elemi” gonoszság –, ezeket a sémákat aktivizálja is az előadás, néha azonban hatásosabban, mint amennyire átgondoltan.

Nincs a rendezésnek könnyű dolga, hiszen a szövegkönyv alapjául szolgáló regény is tudatosan a színfalak mögé pakolja a borzalmakat, a tudatküszöb alá a magyarázatkeresést. Szép Ernő az Emberszagban valóban elért a világa határára. „November 9-ike volt, mikor hazakerültünk. Hogy másnaptól […] mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad.”

Miután lelövik a menetben az elgyengültet, az előadásban a három Szép Ernő egymás mellett menetel. A fiatal fecseg a tájról, az idős feddőn rákiabál, hogy „hallgatunk”, a történtekkel egyidős pedig valóban hallgat. Mindhárom stratégia alkalmas a túlélésre. De igen fontos megmutatni – és az előadás képes is erre –, hogy van olyan helyzet, amikor a fecsegés (és a hallgatás) igenis nem gyávaság, hanem aktív tett és etikai állásfoglalás. Hogyha a stílus maga az ember, a stílushoz ragaszkodni humanizmus.

A FÓKUSZBAN: Népírtás további cikkei

Thomas Irmer: Játék egy bestsellerrel
Rimini Protokoll: Mein Kampf
Fuchs Lívia: Az élet diadala
Tünet Együttes: Sóvirág
Kommentár: György Péter, Herczog Noémi
Tompa Andrea: A könnyű gonosz
Milo Rau: Gyűlöletrádió
Goda Móni: Az elhibázott feketén-fehéren
William Kentridge / Handspring Puppet Company: Übü és az Igazság Bizottság
Adorjáni Panna: Valaki helyett beszélni
Négy dráma a ruandai, boszniai, kambodzsai és örmény népirtásról