A legfontosabb kérdésnek azt éreztem, hogy vajon a mélység szélén ül-e a gyermek? Egy katasztrófa előtt állunk-e megint – mint ahogyan ezt Mann már érzékelhette 1925-ben, amikor belefogott a regény megírásába –, „visszazuhanunk-e az emberré válás előtti létbe”, mint Jákob fiai, amikor fogukkal szaggatták le a csillogó ruhát testvérükről, Józsefről?

Thomas Mann Ernst Bertramnak
Egyre jobban értem, hogy mit ért a keresztény ember a „világ” alatt.
Valóban, az ember férfi kell legyen a talpán, hogy e világban eljuthasson „Istenhez”.
München, 1925. augusztus 31.[1]

Thomas Mann Victor Polzernek
Vajon szabad-e ilyen időkben ennyire vidáman, együgyűen gondtalanul írni, mint ahogyan Ön azt az Állattörténetekben teszi? Nos, azt hiszem, én vagyok az utolsó, aki felteheti Önnek ezt a kérdést, hiszen mást sem csináltam az elmúlt tizenegy borzalommal teli évben, vagy legalábbis lényegét tekintve nem csináltam mást, mint hogy egy alapjában véve humoros művet, a József-sorozatot próbáltam meg befejezni, amelyre az utókor csodálkozással tekint majd, mert alig akarja elhinni, hogy ilyen időkben ilyen művek is keletkezhettek.
Pacific Palisades, 1944. május 30.[2]

Miután elkészültem a József és testvérei adaptációjával, a leggyakrabban ezt kérdezték tőlem: Miért? és Hogyan? Mindkét kérdésre csak bonyolult és szinte misztikusnak tűnő, bár talán inkább csak zavaros választ tudok adni: épp olyan misztikusnak tűnőt és zavarost, mint amikor arra keresünk magyarázatot, hogy hogyan fogalmazódik meg egy ötlet. Másfelől az ötlet megszületése nem bonyolultabb, mint amikor főzés közben hirtelen döntést hozunk arról, hogy koriandert, esetleg mustármagot tegyünk az ételbe, vagy elég lesz egy kis só is – sőt, attól lesz csak igazán ízletes!

A helyzet maga szüli az ötletet, a megoldást – akárcsak a színpadon. A szereplők – sokszor tudattalan – viszonya egymáshoz. A történet e kezdeti szakaszában hárman vagyunk szereplők: Mácsai, Ascher és én. A véletlen hozza úgy, hogy eredeti elképzelésünket, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, el kell vetnünk, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem hirdettük meg, és időközben a Vígszínház hivatalosan műsorára tűzte. Ascher a kezembe nyom egy Singer-regényt, elolvasom, de nem ragad magával – vagyis csak arról van szó, hogy nem tudok eléggé kapcsolódni a történethez. Eszembe jut Thomas Mann, mert mindig is egyik legkedvesebb íróm volt, de nem érzem magamban az erőt, hogy akár a Varázshegyből, akár a Buddenbrookból adaptációt tudnék írni. Közben Szabadkán főpróbahetem van Schiller Haramiákjából, amelyben rendre felemlegetődik a József-történet. Meg Káiné és Ábelé. Az egymást legyilkoló testvérek történetében Schiller eljuttatja főhősét a megváltásig: a személyiség képes ledobni magáról a „kész formákat”; el tud szakadni apától (atyától és Istentől), szerelemtől (nőtől és anyától) és testvértől (a rivalizálás szükségességétől), és elindul a felnőtté válás útján. „Minden és mindenki boldog, minden ember testvér lett az általános békében…”[3] – mondja a darabban Moor Károly. „Igen, igen, igen, mindenki egy legyen a fényben és a testvéri szeretetben…” – mondja Mann regényében a fiatal Fáraó, aki József szerint igaz a maga útján, de mégsem ő az igazi az útra.

A József és testvérei cím ekkortájt jutott eszembe, és anélkül, hogy belegondoltam volna, hogy ez mit jelent, milyen következményekkel jár, éreztem, hogy ez az, ez a legjobb választás, ez érdekel, ehhez van közöm nekem is, Aschernak is, és mindnyájunknak; ezzel szeretnék foglalkozni. Arról, hogy ezt hogyan fogom megcsinálni, semmi közelebbit nem tudtam, hiszen még a történetre is – csaknem húsz év távlatából – inkább csak homályosan emlékeztem. De a lelkesedésem, a kíváncsiságom és a kalandvágyam arra ösztökélt, hogy belevágjak.

Június elején kezdtem el olvasni. Bár szeretek „igazi” könyvet olvasni, sárga kis ragacsokkal jelölgetni, most mégsem ezt az utat választottam, belátva, hogy erre most nem lesz idő. E-könyvben olvastam, megszabadítva magam az érzékelés terhétől is, hogy újra és újra elborzasszon a hátralévő és még feldolgozatlan mennyiség. Figyelmesen olvastam, és közben mindent, amit színházilag, gondolatilag vagy akár csak a történet szempontjából fontosnak tartottam, kiemeltem, olykor jegyzeteltem is. Már olvasás közben elkezdtem szétválogatni a motívumokat, hogy mi mihez tartozik, melyik motívum hova köthető. Másfél hónap alatt jutottam a négy regény végére. Lényeginek találtam a befejező mondatbeli gesztust, a cím visszatérését. Mosolyognom kellett e nagyszerű pofátlanságon, ahogyan ebben az egyszerű gesztusban a kicsi pimaszsága és a nagy kitartása és hite összeér. Mann tökéletes világot teremt, tehát műve is tökéletes kell hogy legyen, márpedig ha a gömb a tökéletes forma, akkor ennek a műben formailag is meg kell jelennie. Tehát „körbeér”: a kezdet egyúttal a vég is. És közben tudjuk, hogy be vagyunk csapva, hiszen ez csak egy ötlet, egy formai megoldás, amellyel a művész szándékosan visszaélt, hogy létrehozhassa az utópiát: tökéletes világot blöfföl, amelyben „nincs olyan sírbahanyatlás, amelyet ne követne, ami vele jár: a feltámadás”, amelyben a gömb tökéletessége nemcsak könyörtelen és megragadhatatlan – de reményt adó is. Valódi reményt adó, mert a blöff mélyén a kultúrát, életet féltő kétségbeesés is valódi. És Mann kicsinysége tudatában nyílt kártyákkal blöfföl, öniróniával tekint saját nevetséges kelléktárára, ahogyan a már tapasztalt bűvész szégyelli, és ezért inkább kineveti és nyíltan feltárja szemfényvesztése trükkjeit: nem, nem, ő nem valódi mágus, nem valódi teremtő, mert Teremtő csak egy van; bár a varázslat működik és a teremtés valódiságának illúzióját adja, a becsület úgy kívánja, hogy ne éljünk vissza vele. „Hiszen nevetséges az, aki jog és józan ész ellenére csak azért él hatalmával, mert az az övé.”

Július közepén mentettem el külön azt a fájlt, amelyben a kiemelt részek voltak. Körülbelül hétszáz oldalt.

Ascher Tamás és Gáspár Ildikó

A legfontosabb kérdésnek azt éreztem, hogy vajon a mélység szélén ül-e a gyermek? Egy katasztrófa előtt állunk-e megint – mint ahogyan ezt Mann már érzékelhette 1925-ben, amikor belefogott a regény megírásába –, „visszazuhanunk-e az emberré válás előtti létbe”, mint Jákob fiai, amikor fogukkal szaggatták le a csillogó ruhát testvérükről, Józsefről?

A kútnál című fejezetben Jákob és József beszélget. De Isten és Ádám is. A szülő tekint a gyermekre. Az időben elenyésző az éppen most születőre. Az élettapasztalattól óvatos öreg az ősbizalommal teli, vakmerő, az enyészetre fittyet hányó fiatalra. Ez a jelenet nemcsak a regényben játszatja egymásra a szerepeket, és jelöli ki egyúttal a regény szinte összes alaptémáját, de megteremti a színházi megvalósítás lehetőségét is: a szerepek és a szerepjátszás természetes megjelenésével a színházi szituáció is létrejön. Jákob és József – vagyis az előadásban Gálffi László és Patkós Márton – felelevenítik Ábrahám és Izsák történetét, de egyúttal ütköznek is vele: mit jelent ez ma a számunkra? Hiszek-e abban, hogy képes vagyok adott esetben másképpen cselekedni – vagyis a tudatomban megjelenhet-e a kos: ki tudok-e térni az ölés ösztönös kényszere elől?

A térdeplő áldozat és a torkának kést szegező gyilkos képe a napi hírekben nem (csak) átvitt értelemben jelenik meg, hanem nagyon is konkrét valóságként. Az egymást leölő embertestvérek láttán ma éppoly jogos a kérdés: a mélység szélén ül a gyermek?

A szerepet játszó színész – az ember – a tudat mélyébe tekint, a feneketlen mélybe, amelyben „én nem én voltam, és mégis én voltam”. A mélység felfoghatatlan: az én határai csak annyiban átjárhatók, amennyiben az egyik ént játszó másik én az előbbit szerepként éli meg, de mert átéli, mégiscsak azzá válik. A szerepe szerint gyilkolni kész színész felfedezi magában – az emberben – a lehetséges gyilkost. De azt is, aki képes meghallani a gyilkosságot megakadályozó hangot, Isten hangját, vagyis a belső hangot. Mert Ábrahám neve azt jelenti: akinek atyja hatalmas, de azt is: a hatalmasnak atyja. Mann Ábrahám nevének értelmezésében is megtalálja a regényt szervező formai gondolatot, a gömb gondolatát, vagyis, hogy mi volt kezdetben: Isten vagy Ember? Ábrahám kitalálta Istent, hogy ne kelljen feláldoznia gyermekét. Kitalálta a kultúrát, az absztrakció lehetőségét, és ez a gondolat megint csak elvezet a színházhoz, a templomi színjátékhoz, a rítushoz, amelyben annak természeténél fogva a múlt jelenné lesz. Sőt, Mann regényében a jövő is ráíródik a jelenre, hiszen az ószövetségi történetben felsejlik Krisztus története is. A kultúra (a művészet) abban a pillanatban jön létre, amikor megjelenik az absztrahálás, a metaforák és jelképek használata. A tudattalan e képek formájában felszínre kerül, az agresszió átformálódik, a destruktív indulatok „értelmessé” tétetnek (azért vagyok „gonosz”, mert ez a szerepem a történetben).

A gömb, az univerzum a történetek körforgásának, ismétlődésének, örök visszatérésének színhelye, ahol múlt, jelen és jövő egyetlen időben, egyszerre van jelen, és ahol nincsen kezdet, mert „a guruló gömbön nincsen kezdet”.

Az ismétlődésen alapuló történetben az ismétlődések adják a dramaturgiai pilléreket. És így, bár nem egyetlen történetet látunk, hanem sok-sok epizódot, az ismétlések ezeket mégis egymáshoz kapcsolják, a történetek „egymásban” is újra megszólalnak.

Így ismétlődnek az apa-fiú kapcsolatot felidéző viszonyok a történet szereplői között, hol egymást elveszejtően, mint Jákob és Lábán esetében, hol szövetségben, egymást segítve. József ösztönösen olyan apákat keres, akik segíteni tudják őt. Eliézert, az Izmáelitát, Potifárt, Mont-kavot, Mai-szahmét, míg érett férfiként már ő válik a fiatal Fáraó atyai szövetségesévé. Az ismétlődő helyzeteket egy-egy már ismert mondat (vagy annak variációja), valamint egy-egy ismétlődő gesztus – például a szövetség említésekor egy jellegzetes kézfogás – köti össze.

Újra és újra megjelenik a fátyol, a menyasszonyi ruha, Ráhel ruhája, miközben a fátylat viselő Anya figurájában felfedezhető Istár, Ízisz, Vénusz és Szűz Mária is. Az ismétlődő történetek ellentétpárjai is ismétlődnek és keverednek. Mert „miként a kaleidoszkópban mindig ugyanaz a marék színes szilánk áll össze folyton változó képpé, úgy hozza létre a játékos élet is ugyanabból a mindig újat.” Az elcserélt, ellopott áldás motívumával együtt megjelenik az elcserélt testvérek motívuma (Jákob és Ézsau). Ez utóbbinak következő variációja Ráhel és Lea felcserélése a nászéjszakán. Így kerül Leára az eredetileg Ráhelhez, az „Igazihoz” köthető attribútum, a fátyol, amely így már nemcsak az Igaziságot jelenti (és az áldáshordozás jogosultságának igazolását), de a szemfényvesztés lehetőségét is. (A fátylától megfosztott József később igazi szemfényvesztővé válik, aki magáról is azt állítja, hogy „nem Isten kiválasztottja, hanem csupán közgazda”.)

Potifárné és József találkozásakor kézenfekvőnek tűnt, hogy a megcsalatás, a becsapás párhuzamán kívül a fátyol is megjelenjen újra (bár a regényben ez nem történik meg). Mivel a dramaturgiai alapelv az ismétlésre épít, a színpadi, drámai sűrítés úgy kívánja, hogy a jelenetekben az ismétlés minél több ponton és többféleképpen érvényesüljön. Így József és Mut találkozása Újév éjszakáján történik, amikor Mutnak holdapácaként kellene a Fáraó múmiája előtt násztáncot lejtenie. A szűz Mut és a szűz József jelenete összekapcsolódik Jákob és Lea nászéjszakájával is, és így Mut alakjában megjelenik az elcserélt, a hamis feleség, a mítoszbeli Nephtisz is, Ízisz ellenpárja. A Ráhel fátylát viselő Mut így egyszerre az Anya, vagyis maga a megtestesült tabu, és a Hamis Feleség, a Csábító.

Az egyes epizódok motivikus ismétlődésein kívül a főtörténet is ismétlődésre épít: József kétszeri verembe jutására. Ez a két „pokolraszállás” adja az adaptáció hármas tagolását, és egyúttal az emberi életutat is felosztja gyermekkorra, ifjúkorra és felnőttkorra. Az egyes életszakaszok szintén ismétlésekre, sőt párhuzamos jelenlétre adnak lehetőséget a színrevitelben. Az előadásban az Idős Jákob háza tetején ülve (mint saját univerzumának Istene), nézőként figyeli és éli újra fiatalkori történetét, testvére becsapását, az áldás megszerzését, álomlátó képességét, szerelmét Ráhel iránt, a saját becsapatását. A Fiatal Jákob átadja szerepét az Idős Jákobnak, és távozik a halott Ráhellel, mert „aki huszonöt év múltán tér vissza, már nem az az »én«, aki a kivándorlásakor még azt hitte, három esztendő legfeljebb, és hazatér. Hogy majd a kis közjáték után ott folytathatja életét, ahol megszakította. Nem, nem, az az »én« már soha nem tér vissza. Mert Jákob, az ifjú sohasem tért haza, hanem csupán az érett férfi, az ötvenöt éves.” A Fiatal Jákob alakja Ráhel alakjához kötődik, úgy állnak egymás mellett és tartoznak össze, mint szüleink az esküvői fényképen, örök szerelemben, fiatalon.

Az első részben tehát már megjelenik, sőt variálódik is mindaz, ami a későbbiekben még ismétlődni és variálódni fog. A második rész, József és Potifárné története legalább annyira cselvígjáték és bohózat, mint görög tragédia és bosszúdráma. Az Egyiptomba kerülő József most Jákobhoz hasonlóan bevándorlóként éli az életét, másokat szolgálva. De vajon „hányszor hét évig tart a fiú életében az atyai évek utánzása?” – kérdi a Fiatal Jákob az Idős Jákobot egy „időn kívüli” időben. Ez a jelenettípus, amellyel az első rész kezdődött, visszatér a második rész első, valamint utolsó előtti jelenetében is. A szereplők-színészek időn és téren kívül, mégis a történet és az általuk játszott szerepek ismeretében tekintenek Józsefre: elemzik, kommentálják, találgatják, megvitatják életlehetőségeit, értékelik eddigi életútját, elítélik hibáiért, de reményeiket is beléhelyezik, épp úgy, ahogyan szülők, nagyszülők, közeli családtagok szemlélik bizalommal vagy épp gyanakvással gyermekeik életét, vagy szurkolók kedvenc játékosuk gyanús, de talán nem annyira végzetes lábsérülését.

A Fiatal Jákob és Ráhel a második részben végigkísérik az eseményeket, előbbi az atyai tiltást képviseli, utóbbi a (női) erotika megjelenését segíti elő. Ráhel alakja kapcsolódik a Hamis Anyát képviselő Mut alakjához, látszólag őt segíti, támogatja, de legalább annyira büszke is szépséges fiára, a fiában megjelenő, tőle örökölt magától értetődő vonzerőre, amely mindenkit megbabonáz – így Mutot is.

Fotók: Horváth Judit

A leselkedő, hallgatózó törpék tudósítása révén elevenítődnek fel jelenetek a regényben is; a színpadi adaptációban ezek a jelenetek egyszerre, egy térben játszódnak le: így a leselkedés szituációban is megtörténik, de az elbeszélés hallgatója (pl. József, amikor Manó által értesül arról, hogyan hívta fel őrá Dudu Mut figyelmét) közvetlenül tud reagálni a történtekre. Így eshet meg Mut és József első „találkozása”: míg a valóságban csak mesélnek nekik a másikról, a színpadon valóban észrevehetik egymást. A Mann által megírt vágy, amelytől a pszichológus érzékenységű Manó megijed, a színpadon szituációban jelenik meg, és mindjárt riasztóan valódi.

A motívumok ismétléséhez tartozik, hogy a második részben nemcsak Mut jelenik meg Íziszként, illetve annak ellenpárjaként, Nephtiszként, de groteszk módon a herélt Potifár is. Legalábbis József a szakállas istennőhöz, Istárhoz hasonlítja őt, aki egyszerre férfi és nő, tehát nemtelen. A nemtelenségben itt a szellem megnyilatkozása (a Szentlélek) jelenik meg, a gondolattal teremtő Isten – az író.

Mont-kav halálakor megtudjuk, hogy felesége József anyjához hasonlóan belehalt a szülésbe; e finom, sorsbeli ismétlődés pszichológiai magyarázatot ad az említett szüléskor a fiát is elvesztő, gyermektelen Mont-kav szoros kötődésére fogadott fiához, Józsefhez.

Józsefet Mut karjaiból az menti ki, hogy megjelenik előtte az atya képe: vagyis apja arcának vonásai Potifár és Mont-kav vonásaival keverednek. A formátlan, ám mégis ismerős istenarc látomása itt ahhoz a tabuhoz kötődik, amely az atya leölését – vagyis megférfiatlanítását – tiltja; Mann iróniája épp attól lesz kézzelfogható, hogy József előtt nem egy, hanem rögtön három atya képe jelenik meg. Az adaptációban a narrációt a három „atya” maga mondja el, és ezáltal a látomás és az irónia színpadi helyzetben is megvalósul.

Az első részben – és ez a regényben nem szerepel – szintén egy látomás vezeti be az Izmáelita távolról megszólaló hangját, mielőtt kihúzná a fiút a veremből. József előtt Jákob tűnik fel, aki újból Ábrahámmá válik, de ezúttal magabiztosan tartja a kést a fiú torkához – nem úgy, mint a darab legelején –, mert hisz abban, hogy a kos megjelenik, és megmenti a fiút az utolsó pillanatban. A jelenet érzékelteti a Józsefben élő erős hitet, amelyet Jákob ültetett el benne. És József Jákob iránti feltétlen szeretetét is, amely összemosódik az Úr iránti szeretettel, ahogyan Jákob alakja is összemosódik Istenével. „Adok, akinek adok, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek! Te vagy az Úr! Atyuska!”

A második rész végén József és Hamat, Potifár szolgája a Fáraó börtöne felé tart. Ugyanezzel a jelenettel kezdődik a harmadik rész, vagyis folytatódik a jelenet, de Józsefet (az előadásban) az eddig a Fiatal Jákobként látott Polgár Csaba játssza. Jákob örökre elveszett énje az éretté váló Józsefben tér vissza. Az időkön átívelő visszatérés szintén a körforgás, az örök ismétlődés érzetét kelti bennünk, de József saját elméletét is erősíti, amennyiben azt hiszi, ő az egyedüli, aki alkalmas az áldás továbbvitelére. Polgár Csaba Józsefként éppúgy hoppon marad, ahogyan Jákobként is csalódnia kellett. „Nem üdvözülsz, örökségtől és áldástól megfosztattál” – mondja ki az ítéletet az Idős Jákob.

A harmadik rész egyrészt a földi alvilágban, vagyis a börtönben, másrészt a földi paradicsomban, azaz a Fáraó palotájában játszódik. Mai-szahme börtönszigete Hádész birodalma, az Álló Időé. Ezért tartottam fontosnak a szellemileg nem túl serkentő körülmények között élő író saját történetét is megmutatni. A gyerekkorában Nehbetbe, majd húsz évvel később annak lányába beleszerető Mai-szahme maga képviseli a tett előtti utolsó pillanatot, az egy helyben állást, a mozdulatlanság – vagyis az örök remény – szépségét és borzalmát.

Támár története az Ézsau megcsalatása epizód párja. Az első rész elején Eliézer kiáltja be a történet címét, mintha csak közjáték lenne, holott az minden baj (és áldás) forrása. Az Ézsau-történetben a falusi, ősközösségi színjátszás jelenik meg, és ugyanez idéződik fel Támár történetében is, amely dramaturgiailag szintén közjátéknak tűnik, de szerepe, hogy kitágítsa a teret és az időt. Újra láthatjuk József életének régi szereplőit, és láthatjuk Júda szenvedését, bűnbánatát is. Jákob időközben továbbfejlesztette a vallást, tanában megjelenik a Kiválasztott, aki eljön majd, és „aki a kígyó fejére tapos”. Jézus megemlítése még messzebb tolja a történet határait, a jövő – Jézus eljövetele – kimondása pillanatában múlttá válik, és ily módon Támár hitét és eltökéltségét is („előre visszamenőleg”) igazolja.

A fiatal Fáraó álmodó, akárcsak József volt gyermekkorában. József most már értelmező, mert „aki álmodik, az értelmez is, és aki értelmezni akar, annak először álmodnia kell”. A Fáraó anyját, Tejét a korábban Ráhelt játszó Hámori Gabriella alakítja, így a két színész megint egymással szemben áll. Az érett József most már nem egy atyával, hanem egy vele azonos korú nővel köt szövetséget a Fiú szolgálatában: apai szerepbe lép.

A harmadik rész második fele a testvérekkel való újbóli találkozás, a bosszú beteljesítése. József tudatosan használja saját történetét Jákobbal szemben: Benjámint ugyanúgy kiszakítja atyja karjaiból a testvérek által, ahogyan annak idején őt szakították el tőle könyörtelenül. De most a testvéreknek Jákob elé kell lépniük, és meg kell mondaniuk az igazat. Ebben a szakaszban Mann Józsefet a történetet író-rendező szereplővé lépteti elő. Az, hogy Mai-szahme bekerül a történetbe, az nem Mann-nak, hanem Józsefnek köszönhető, aki azért írta bele, hogy legyen kitől nyugalmat és józanságot kölcsönöznie. A saját történetét író főszereplő az adaptációban a saját előadását írja-rendezi és játssza. József eddigre gyakorlottan és tudatosan manipulál, szinte pontosan tudja előre a lépéseket: nézőként figyeli kívülről azokat a jeleneteket is, amelyekben fizikailag nincsen – és nem is lehet – jelen. A templomi színjáték, az ősközösségi színházi rítus – ahogyan a népköltészet az idők során irodalommá – individualista művészetté válik. A Józsefről Jákóbnak hírt adó dal egyszerre népköltészet és propagandaművészet, gyerekdal és paródia. A maga köré tökéletes univerzumot konstruáló József bár alkotóvá lett, nem szellemi értelemben lett azzá; csak a tehetségével kufárkodó művész, szemfényvesztő.

A harmadik rész vége a regény eredeti befejezésével zárul. Az utolsó monológhoz mindenképpen ragaszkodtam, mert formailag itt teljesedik ki a regény szerkezete, és gondolatilag is ez a mű „csúcspontja”. Úgy éreztem, az apa és a fiú jelenete után már nem bír el több epizódot a dramaturgiai struktúra, ezért a Jákob és József találkozását követő történeteket kihagytam, illetve a „jövőbe” helyeztem át: Jákob halálát mintegy előrevetítve kéri meg Benjámin Józsefet, hogy bocsásson meg a testvéreknek. József szeretetvágya, hogy tartozzon egy közösséghez, ugyanolyan hatalmas, mint öntudata, amely föléjük emeli, és megakadályozza, hogy egy legyen közülük. Megbocsátása valódi, de testvérei iránta való szeretete a hívek vezetőjük iránti szeretetét idézi: „Így szólt hozzájuk, és akkor együtt nevettek és sírtak, és mindnyájan kinyújtották kezüket József felé, aki köztük állt, és megérintették, és ő is megsimogatta testvéreit.” Józsefnek ki kellett találnia Istent, vagyis létre kellett hoznia a tökéletes világot, amelyben minden kis részletet áthat a szeretet és az értelem – és a játékos (ön)irónia. „Csodálatra méltó és a szellemnek tetsző, hogyan rendeződnek ebben a történetben a szép megfelelések, s miképpen teljesedik valamely ellentét egyik párja a másikban.” Így merülhet csak fel a megbocsátás lehetősége, és hogy József él ezzel a lehetőséggel, az a József-történet legfontosabb tanítása; ha kiválasztott József, ha nem, hatalma valóságos. „Nekem kell tőletek bocsánatot kérnem, mert nektek kellett a gonosz szerepét játszanotok, hogy minden így történjék. És vajon most arra használjam a hatalmamat, hogy megbosszuljam rajtatok a három napot a veremben, és ismét elrontsam, amit Isten jóvátett? Hiszen nevetséges az, aki jog és józan ész ellenére csak azért él hatalmával, mert az az övé. Jó, ha talán ma még nem is nevetséges, a jövőben az lesz, mi pedig a jövővel tartunk.”

[1] Thomas Mann Selbstkommentare: Joseph und seine Brüder, Fischer Verlag. A szerző fordítása.

[2] Uo.

[3] Schiller: Rablók és gyilkosok (Haramiák). Térey János fordítása.