A gond csak az, hogy a tömegnyilvánosságnak rettentő ereje ugyan van, felelőssége azonban semmi – azzal csak a benne arccal és névvel megszólaló egyének rendelkeznek. Meg persze az újságírók, akiknek a gyors hírek pörgetésén alapuló médialogikával szembemenve kell alapos kutatómunkát végezniük egy rendkívül bizonytalan jogi, következésképp gazdaságilag rizikós környezetben (ám történetüket névvel, arccal, jogi felelősségük tudatában vállaló bátor megszólalók hiányában ők sem tudnak foglalkozni az üggyel).^[3]

A magyar médiatérben a 2017/18-as színházi évad elején – egészen pontosan Sárosdi Lilla a Facebookon 2017. október 14-én közzétett posztjával – robbant az USA-ból indult metoo-hashtag, amely aztán itt is virálisan terjedt; a nyomában napvilágra került szexuális visszaélések hetekig intenzíven tematizálták a közbeszédet. Az évad végeztével talán nem árt visszatekinteni, és mérleget vonni, vajon az azóta már többrendbeli szexuális zaklatással és nemi erőszakkal bíróság előtt is megvádolt Harvey Weinstein filmproducer személye körül szárba szökkent társadalmi vita mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Már csak azért sem, mert míg a viharos októberi-novemberi heteket követően elülni látszott a botrány, addig az elmúlt hónapokban mintha újra megszaporodtak volna az egykori főszereplőkkel kapcsolatos hírek. Noha nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol a megalapozott gyanúba keveredők szinte folyamatosan mondanak le a gyakran évtizedeken keresztül betonbiztosnak tűnő vezető pozíciójukról, kiírják őket filmekből és addig az ő arcukkal eladott sorozatokból, elveszítik műsoraikat, rajongótáborukat, reklámértéküket – és végül, de nem utolsósorban bíróságok előtt kell felelniük tetteikért.

Kezdetben mifelénk is hasonló látszott lejátszódni a szexuális visszaélések sokak által nevesített elkövetőivel. Marton László munkaviszonyát a Vígszínház megszüntette, tanári működésének szüneteltetését maga kérte a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (igaz, ezt és egy független vizsgálóbizottság felállítását az egyetem egykori és jelenlegi hallgatói is kezdeményezték), tagságát a Magyar Művészeti Akadémiában felfüggesztette (s mint kiderült, a kanadai Soulpepper Theatre egy szexuális zaklatást követő vizsgálat eredményeként már két évvel korábban véget vetett munkakapcsolatuknak). A Fővárosi Operettszínház előbb magánszemélyeknek és sajtóorgánumoknak küldött ügyvédi figyelmeztetésekkel próbálta megakadályozni a Kerényi Miklós Gábor „művészetpedagógusi” tevékenységéről és „szenvedélyes, lobbanékony természetéről” tanúskodó történetek napvilágra kerülését, mikor azonban egymás után jelentkeztek az áldozatai, az intézmény igazgatója elindította nyugdíjazását, és felmentette a további munkavégzés alól. (Mindkét alkotó rendezései repertoáron maradtak, egzisztenciális ellehetetlenülésük tehát egyetlen percig sem tűnt valós veszélynek.) Ennyivel meg is elégedtek a szexuális visszaélések elleni forradalomnak megálljt parancsolni kívánók, mondván, ne kívánja a vérszomjas nép újabb fejek hullását, „újabb életek tönkretételét”; a bűnösök megkapták méltó büntetésüket, innentől konkrét személyek megnevezése nélkül foglalkozzunk a rendszerszintű problémával (az érvelés paradox mivoltára a későbbiekben visszatérek).

Csakhogy már 2018 februárjában felröppent a hír, hogy Marton Lászlót a veszprémi Petőfi Színház és a Rózsavölgyi Szalon is tárt karokkal várja. A legnagyobb probléma ezzel még csak nem is az, hogy mindössze négy hónap elteltével gond nélkül térhet vissza abba a szakmai közegbe dolgozni, amelyben évtizedeken keresztül háborítatlanul használt szexuális tárgyként neki informálisan alárendelt emberi lényeket. Hanem az, hogy a szóban forgó intézmények vezetői (Oberfrank Pál és Zimányi Zsófia) döntésük kommunikálásakor – már csak imázsvédelmi okokból is – Marton ártatlanságáról, az ellene folytatott „igazságtalan hadjáratról” beszélnek, vagyis az áldozatok szavahihetőségének kétségbe vonásával érvelnek. Az SZFE-n indított etikai eljárás eredménye nem ismeretes a szélesebb közvélemény számára, mindössze annyi tudható a Színházművészeti Intézet új vezetője, Bagossy László által adott interjúból, hogy ugyan nem érkezett „panasz vagy kifogás a tanári működésével kapcsolatban”, ő maga nem támogatja Marton a tanév végén lejáró szerződésének meghosszabbítását, mert az egyetem polgárai „végletesen megosztottak a személyét és az ügyét illetően”.^[1]

Míg Marton László egy rövid, a bocsánatkérés kétségkívül bonyolult beszédaktusát kérdéses sikerültséggel teljesítő közleménytől eltekintve nem szólalt meg a nyilvánosság előtt (erkölcsi és művészi kvalitásainak, az ezekből „egyenesen következő” ártatlanságának bizonygatását nagy társadalmi presztízzsel rendelkező kollégái-barátai-tanítványai végzik el), addig Kerényi Miklós Gábor a médiatér erre fogékony szegmensében maga viszi színre ártatlanságát és áldozati narratíváját. Interjúiból egy, a másik szempontjaira vak, önreflexióra, következésképp önkritikára képtelen, autoriter személyiség rajzolódik ki, aki érvelésében jól felismerhetően a bántalmazók önigazoló és önfelmentő retorikáját működteti (ennek része az is, hogy önmagát állítja be megbélyegzés és nemtelen támadások áldozataként).^[2] Emellett a rendezés gyakorlatáról és művészetéről, színészképzésről, logopédiáról, pszichológiáról és pedagógiáról is olyan hajmeresztően dilettáns és kártékony megállapításokat tesz, ami a nevezett diszciplínák képviselőit akár megszólalásra is késztethette volna (így a pergő „r” hangról, amely egyes fiatal felnőttekből csak akkor jön ki, ha a direktor úr ceruzával a szájukban a térdére fekteti őket, hogy csak a legelképesztőbb példát idézzem). Az Operettszínház 2018. március eleji közleménye szerint az akkor lezárult belső vizsgálat során „a feltárt eseményekkel kapcsolatban közvetlen tanúk vagy egyéb bizonyítékok nem merültek fel”, az ügyben nem született feljelentés, és a fent említetteken túl további munkajogi lépéseket sem láttak szükségesnek. Kerényi ezen felbátorodva – mondván, deklarálódott ártatlansága – intenzív médiakampányba kezdett egykori munkahelye és kedves közönsége visszaszerzése érdekében, amelynek során „olyan magatartást tanúsított, amely alkalmas a munkáltató jó hírnevének, jogos gazdasági érdekeinek veszélyeztetésére”, ezért Lőrinczy György 2018. április 13-án rendkívüli felmentéssel megszüntette a munkaviszonyát (a döntést Kerényi a legutóbbi hírek szerint munkaügyi bíróságon kívánja megtámadni).

Mindeközben a történet női főszereplőjéről, Sárosdi Lilláról annyi tudható, hogy átadta szerepeit a még műsoron lévő független színházi produkciókban (a Dollár Papa Gyermekeinek Csehovjában és a Sajátszínház Éljen soká Regina! című előadásában), és az ARTE televízió értesülése szerint férjével, Schilling Árpád rendezővel és gyerekeivel Franciaországba költözik. Ezek a hírek nemigen érték el a hazai média ingerküszöbét, még szűk szakmai körben sem találtak nyilvános visszhangra.

Hát röviden ennyit arról az unos-untalan hangoztatott aggodalomról, hogy a #metoo és a sokak által kárhoztatott genderforradalom átesett a ló túloldalára, boszorkányüldözésbe fordult, az érosz és a „szabad szerelem” elpusztítására, ha nem egyenesen a férfiak „kiherélésére” irányuló hecckampánnyá vált. Az igazság ezzel szemben az, hogy a szexuális visszaélések leleplezését és megakadályozását célzó társadalmi mozgalom olyan orkánerejű szélként söpört végig Magyarországon, amely után személyi sérülés és anyagi kár, no meg a vihar utáni halálos csönd maradt. Mióta a média nem szállítja az újabb és újabb, konkrét személyekhez köthető, közfelháborodást okozó történeteket, mintha már senkit nem érdekelne a téma, sem a Facebook ítélőszékén uszuló kommentelőket, sem a jelenséget a maga összetettségében körüljárni hivatott újságírókat. Ezzel azonban bele is ütköztünk a szexuális visszaélések feltárását és a róluk folytatott közbeszédet övező számos paradoxon egyik legfontosabbikába. Egészen pontosan abba, hogy a jelenség természeténél fogva, vagyis latenciája, a benne munkáló hatalmi egyenlőtlenségek és jogi értelemben vett bizonyíthatóságának nehézségei miatt rá van szorulva a nyilvánosságban való megjelenítésre (ne feledjük, Amerikában sem jogerős bírósági ítéleteket hoztak nyilvánosságra, hanem az újságírók által feltárt történetekből lesznek jó esetben gyanúsítások, vádemelések, ítéletek vagy peren kívüli megegyezések). A szexuális visszaélések akkor kerülnek ki az elkövetők védelmét szolgáló, általuk kikényszerített hallgatás köréből, ha bátor emberek megtörik a csendet, és a zaklatókat nevesítve elmondják történeteiket; sokan egymás után, egymás hangját felerősítve. Az ugyanis, ahogy beszélünk (vagy épp nem beszélünk) a szexualitás a köz- és magánügyek közti kétségkívül homályos zónába tartozó gyakorlatáról, nem a dologhoz képest másodlagos és külsődleges nyelvi probléma, hanem része magának a problémának. (Kezdve mindjárt azzal, hogy nők és férfiak milyen konszenzusra tudnak jutni egymással arról, hogy mi minősül udvarlásnak, kéretlen közeledésnek, visszaélésnek vagy egyenesen erőszaknak. Az emberi szexualitás nem kizárólag ösztönös, hanem tanult viselkedés, ekképp jelentős mértékben nyelvi meghatározottságú; a nyelv pedig aligha tekinthető transzparens, ha tetszik „ártatlan” közvetítő közegnek.)

Vagyis bármilyen félelmetes volt megtapasztalni, hogyan esnek neki a véleménynyilvánítás szabadságával gátlástalanul élő kommentelők a megvádolt személyeknek (de még inkább a megszólaló áldozatoknak), ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy konkrét elkövetők megnevezése nélkül nem lehet általánosságban a jelenségről beszélni. Hiszen a szexuális visszaélés jelensége azért létezik, mert bizonyos emberek feljogosítva érzik magukat arra, hogy szándékosan vagy a másik határaival nem törődve megalázó helyzetbe hozzanak velük szemben kiszolgáltatott emberi lényeket (és megszűnni is csak akkor fog, ha a zaklatók felhagynak a tevékenységükkel). A gond csak az, hogy a tömegnyilvánosságnak rettentő ereje ugyan van, felelőssége azonban semmi – azzal csak a benne arccal és névvel megszólaló egyének rendelkeznek. Meg persze az újságírók, akiknek a gyors hírek pörgetésén alapuló médialogikával szembemenve kell alapos kutatómunkát végezniük egy rendkívül bizonytalan jogi, következésképp gazdaságilag rizikós környezetben (ám történetüket névvel, arccal, jogi felelősségük tudatában vállaló bátor megszólalók hiányában ők sem tudnak foglalkozni az üggyel).^[3]

Alighanem a mindközönségesen múltfeldolgozásnak nevezett gyakorlatban való járatlanságunk is közrejátszott abban, hogy a hosszú évtizedekig tartó hallgatást megtörő hangzavart nem érdemi vita és konkrét intézkedések, hanem a fennálló állapotot restauráló csend követte. Az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának elmaradása miatt a magyar társadalomnak nemigen adatott meg az a kétségkívül fájdalmas, mégis elemi erejű tapasztalat, hogy sokaknak kelljen egyidejűleg szembenézni a múltban elkövetett tetteikkel; hogy köztiszteletben álló emberekről, szeretteinkről, barátainkról derüljön ki az, hogy mégsem azok, akiknek hittük őket; hogy gyakorolni lehessen a beismerés, megértés, vezeklés, megbocsátás gesztusát. (Érdekes módon még ugyanaz az érvelési séma is felbukkan mindkét esetben a felkavaró társadalmi vitát helytelenítők vélekedésében, miszerint ha nem derülhet ki válogatás nélkül mindenkinek a bűne, akkor inkább fedje az egészet a felejtés jótékony homálya; az nem „igazságos”, hogy mindössze néhányan bukjanak bele a botrányba.)

Pedig nagyon sok mindenről lehetett és kellett volna – úgymond „nyugati mintára” – széles körű társadalmi vitát folytatni a színházi szférában napvilágot látott (de nyilván korántsem csak erre a szektorra jellemző) szexuális visszaélések kapcsán, ami még az ősz folyamán megjelent néhány szakszerű és elemző írástól eltekintve sajnos nem történt meg. Nem beszéltünk többet a nemek közötti egyenlőtlenségekről és azok személyes, gazdasági és társadalmi vonatkozásairól, munkahelyi és párkapcsolati hatalmi dinamikáról, férfiak és nők sokszor radikálisan eltérő szexuális tapasztalatáról (mi számít „rossz szexnek” az egyik és a másik fél szemszögből nézve),^[4] annak a bizonyos normaváltásnak a természetéről, a bocsánatkérés mibenlétéről (amely beszédaktusként valóban maga hozza létre a bűnelkövetőt, épp ezért nincs benne helye a feltételes mellékmondatot bevezető „ha” szócskának), és még oly sok minden másról. Olyannyira, hogy az elkövetők személyiségi jogaira és indokolatlan bosszúhadjáratokra hivatkozva lecsendesített médiatérben kisvártatva felerősödtek az emancipációellenes, a férfiak „meghurcolásáról”, mi több „kiheréléséről” értekező hangok.^[5] (Amin megint csak nincs mit csodálkozni egy olyan országban, ahol a közbeszédben gyakorlatilag a feminizmus széles körű elterjedése nélkül tudta megvetni a lábát az antifeminista diskurzus.) Azzal a vélekedéssel, hogy a férfiak dolga mindig is a hódítás volt, és most valami olyasmit kiáltunk ki bűnnek, ami eddig teljesen normálisnak számított, nem az a baj, hogy nem politikailag korrekt. Hanem az, hogy a) nem tud különbséget tenni hódítás, illetve erőszakos közeledés/szexuális zaklatás között (hímtagot kéretlenül fiatal lányok szájába rakni például sohasem számított romantikus udvarlásnak); b) következésképp az utóbbit is időtlenül érvényes normaként tételezi (s ha valamivel, hát ezzel kétségkívül megalázza azokat a férfiakat, akik sohasem gondolták normálisnak a nők zaklatását); c) a világot biológiai alapon osztja fel hódítókra és meghódítottakra, aktív cselekvőkre és passzív elszenvedőkre, birtokló alanyokra és birtokolt tárgyakra, amivel d) ékes bizonyítékul szolgál arra, hogy megfogalmazója a legcsekélyebb mértékben sem érti a biológiai és társadalmi nemek közti különbségtételt. Továbbá sajnos semmilyen módon nem sikerült dialógusba kerülnie mindazzal, ami ebben a kérészéletű mozgalomban a gyakran évtizedeken át hallgató áldozatok szájából elhangzott.

Változásokat kikényszeríteni képes társadalmi nyomás hiányában a kulturális közintézmények sem érezték szükségét annak, hogy ebből a szempontból felülvizsgálják a munkavégzés körülményeit, protokollokat alakítsanak ki a szexuális visszaélések megakadályozására és kezelésére. Egy-két kivételtől (MKE, ELTE) eltekintve a felsőoktatási intézmények sem látták indokoltnak a történtek fényében felülvizsgálni az etikai kódexüket, de nem léptek a szakszervezetek, az írószervezetek és a művészeti akadémiák sem. Színházi berkekben különösen nagy csend honol: a kőszínházakat tömörítő két nagy szervezet eleve csak elhatárolódni tudott, jellemző módon az ügyben legkevésbé érintett és leginkább erőforrás-hiányos Független Előadóművészeti Szövetség vállalta magára a probléma kezelését (a 2017 novemberében tartott nyílt fórum azonban mintha folytatás nélküli elrugaszkodásnak bizonyult volna). A színházi szakmát kétségkívül negatív színben feltüntető botrány után egyetlen közpénzen fenntartott, állandó társulattal rendelkező színház sem gondolta, hogy akár csak imázshelyreállítási okokból lépéseket kellene tennie szervezeti kultúrájának transzparens felülvizsgálata, s ha szükséges, megváltozatása érdekében. Ugyanezek – a szereposztó díványt természetesen csak a színháztörténet sötét korszakaiból ismerő – intézmények azonban gátlástalanul használják marketingcélokra a nők ügyét: a Karinthy Színház „egy csokor (!)” kizárólag férfiak által írt és rendezett „tipikus női darabbal” hirdette meg a nők évadát, mondván, beszélni akarnak a nőkről (s még csak fel sem tűnt nekik, hogy ez a megfogalmazás ebben a formában problematikus lehet, esetleg a nők magukról is tudnának beszélni). És természetesen a hosszú évtizedeken keresztül a ház szeme láttára zajló Marton-ügy tisztázása érdekében máig egyetlen mondattal elő nem álló Vígszínház is a női alkotókat és a női történeteket helyezi fókuszba, olyannyira, hogy még a Házi Színpadra (!) is beengedi a róluk szóló előadásokat. A nagyszínpadon lesz még Molnár Liliomja, Cassavetes Premierje, Ibsen John Gabriel Borkmanja (miért is nem egyenesen A vadkacsa?[6]), vagyis biztosak lehetünk abban, hogy a magas művészet magasztos eszközeivel magas művészi színvonalon fognak foglalkozni magas presztízsű férfi rendezők a női alávetettséggel, de még a színházcsinálásban rejlő erőszakkal és hatalmi dinamikával is. Így gondolják a polgári illúziószínház apparátusát gond nélkül társadalomkritikai üzemmódba helyezni azok, akik az intézményben történt (össztársadalmi szempontból is releváns) szexuális visszaélések felderítéséhez semmivel sem járultak hozzá – avagy így válik a művelt polgárság illúzióképző színháza a #meetoo allegóriájává.

A legmegdöbbentőbb, egyszersmind legbeszédesebb hallgatás azonban mégis az alkotófolyamatban rejlő, néha lelki vagy fizikai bántalmazássá fajuló strukturális erőszakot övezi. Andriy Zholdak kolozsvári Rosmersholm-rendezésének háborítatlan diadalmenete ékes bizonyítéka annak, hogy a rendezői színház működésében rejlő hatalmi hierarchia reflektálására képtelennek bizonyul a magyar színházi szakma. Mondjuk az ügyben érintett színházigazgatók és fesztiválválogatók minden rendelkezésükre álló diszkurzív és organizációs eszközt bevetnek annak érdekében, hogy mind Romániában, mind Magyarországon megakadályozzák az erről szóló szakmai vitát, mi több, kategorikusan tagadják annak létjogosultságát. (Teszem hozzá, a hatalmi és nemi egyenlőtlenségekre való vakságuk performatív színrevitelét végzik el ezek a férfiak akkor, amikor rendre ex cathedra bulvároznak le tudományos fokozattal rendelkező, jobbára nőnemű szakírók tollából származó, színház- és társadalomtudományilag megalapozott érveket mozgósító szövegeket. S hogy félreértés ne essék: nem az a gond, hogy tetszésükre való ez az egyébként esztétikájában is erőszakos és pszichotikus előadás, hanem az, hogy blokkolják a róla szóló szakmai-kritikai beszédet.) A POSZT-on hulló díjeső után minden színész megtanulhatta, hogy a művészet szent célja szentesíti az eszközt; innentől kezdve már csak azt kell tudnia eldönteni, hogy vajon a próbafolyamat címszó alatt őt abuzáló rendező zsenijében benne van-e a fesztiválnyertes potenciál, mert akkor kétségkívül megéri végigcsinálni. Nem tudom, az illetékesek ezt akarták-e üzenni az elismeréssel, még az is lehet, hogy igen.

A mából visszatekintve úgy tűnik, 2017 forradalmira hangolt októberében – hasonlóan ahhoz a régi-régi őszhöz – volt néhány reménnyel és félelemmel teli nap, amikor egyesek (és ezt nem a káröröm mondatja velem) minden reggel rettegve várták esetleges lelepleződésük hírét, mások pedig azt hitték, hogy folyhat más mederben is ebben az országban az élet. Gyorsan kiderült, hogy rendszerszintű változás elindulására esély sincs, sőt, közvetlen reakcióként visszarendeződéssel kell számolni (már november elején nem voltak elérhetők a Facebookon az elkövetőket nevesítő #metoo-posztok, ideértve Sárosdi Lilláét is; az ügyről szóló internetes publikációkban a posztok beágyazásának technikai lehetősége révén ma is jól látható ez a tátongó hiány). Azt csak remélni lehet, hogy a történtek egyéni szinten sokakból önvizsgálatot, akár habitusbeli változást váltottak ki.

Ha mégsem, hát akkor itt fogunk élni.

^[1] „Merre tovább színészképzés? Várhegyi András beszélget Bagossy Lászlóval”, 2018.05.04., https://fidelio.hu/szinhaz/merre-tovabb-szineszkepzes-interju-bagossy-laszloval-583.html.

^[2] Vö. „Kerényi Miklós Gábor: Abba kötök bele, akit szeretek”, Kovács Bálint interjúja az Operettszínház korábbi igazgatójával a zaklatási vádakról, 2018.04.22., https://index.hu/kultur/2018/04/22/kerenyi_miklos_gabor_interju_operettszinhaz_zaklatas_maros_akos/; Kerényi Miklós Gábor Rónai Egon vendége 2017. november 13-án az ATV Egyenes beszéd című műsorában, http://www.atv.hu/videok/video-20171113-kerenyi-miklos-gabor.

^[3] Ebben az összefüggésben igen tanulságosnak bizonyul mindaz, ami az erdélyi magyar színházi életben történt. A Transindex – a fülsiketítő csendet megelégelve – nem kellő körültekintéssel, alapos nyomozás nélkül vett át egy Váta Lórándot megvádoló Facebook-bejegyzést, ami miatt a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete etikai bizottságának elmarasztaló ítélete után a színész a portált kiadó Média Index Egyesület, a csíkszeredai Média Net Kft., illetve Kulcsár Árpád volt főszerkesztő ellen 50 000 eurós kártérítési pert indított. Ahogy az sem lehet véletlen, hogy a magyarországi sajtóérdeklődés végét is egy olyan médiaszereplés jelentette, amelyet ebben a formában alighanem hiba volt adásba engedni (Kátai István Szikora János viselkedésével szemben megfogalmazott kifogásaira gondolok).

^[4] Ehhez lásd pl. Aziz Ansari esetének vonatkozásában: Lili Loofbourow, „The female price of male pleasure”, http://theweek.com/articles/749978/female-price-male-pleasure.

^[5] „A nők ugyanolyan tébolyultak, gonoszak és kegyetlenek, mint a férfiak”, Csatádi Gábor interjúja Pelsőczy Rékával, https://www.potszekfoglalo.hu/2018/05/15/a-nok-ugyanolyan-tebolyultak-gonoszak-es-kegyetlenek-mint-a-ferfiak-interju/.

[6] A botrány kirobbanásakor a Vígszínház már kitűzte Ibsen darabjának bemutatóját Marton László rendezésében. A Pesti Színházban 2017. december15-ére tervezett premier elmaradásáról a színház 2017. október 26-án közleményben tájékoztatta a bérletes közönséget; az előadás nem valósult meg. A szerk.