A művészek hajlamosak azt hinni, ők eleve nem lehetnek rasszisták, pedig azt, hogy sértenek-e valakit, ők maguk nem dönthetik el. Hogyan kellett volna tapsolni a cigány himnusz alatt, és tudhatja-e a báty, hogy a húga kurvának áll? A romák művészeti reprezentációjáról BALOGH RODRIGÓval, a – többek közt hátrányos helyzetű fiatalok színészképzését is végző – Független Színház egyik vezetőjével, HORVÁTH KRISTÓF „Színész Bob” színésszel és társadalmi aktivistával, LENGYEL ANNÁval, a verbatim színházat Magyarországon meghonosító PanoDráma vezetőjével és PÓCSIK ANDREA film- és médiakutatóval, romológussal KOVÁCS BÁLINT beszélgetett.

 – Milyennek látják ma a romák színpadi jelenlétének módjait, mennyiségét, minőségét a magyar színházban?

Lengyel Anna: Talán nem ezzel kéne kezdenem, mert nem szeretném azt sugallni, hogy nincsenek jó kezdeményezések és jó folyamatok a mai magyar színházban, de a legfrissebb élményem a témában a Marica grófnő a Miskolci Nemzeti Színházban. Az előadás előtt Miskolc utcáin sétálva arról beszélgettem egy barátnőmmel, hogy ha én lennék a színház fenntartója, biztosan elvárnék a pályázó igazgatójelöltektől egy koncepciót a romák bevonására a színház munkájába és a cigányság témájának megjelenítésére a színpadon. Ehhez képest a realitás az, hogy bár a Marica grófnőben nagy szerepe van egy cigány kórusnak és egy cigány jósnőnek, a kórusban nemhogy senki nem tűnt romának, de szemmel láthatóan semmi közük nincs a cigány zenéhez vagy a roma kultúrához, akár ezek Kálmán Imre által stilizált változatához. És úgy fest, hogy sem a rendezőnek, sem a koreográfusnak, sem az alkotócsapatnak, sem a viszonylag fiatal, magát progresszívnak gondoló színházvezetésnek nem volt semmi mondanivalója a romákról: a cigányzenészt játszó színész például ugyanolyan boldogan ugrott, hogy összeszedje a nekünk elvileg rokonszenves főszereplők által megalázóan elé szórt pénzt, mint száz évvel ezelőtt. És ez egy fiatal, progresszív csapat által működtetett színház. Ennél Mohácsi János és a kaposvári társulat az 1994-es Csárdáskirálynőben sokkal előrébb járt.

– Még mindig jellemző ez a különösebb gondolatok nélküli, a témával leginkább sehogyan sem foglalkozó hozzáállás?

Horváth Kristóf: A művészek azt gondolják magukról, ők alapvetően nem lehetnek rasszisták, ezért meg sem kérdőjelezik a saját hozzáállásukat. Ez is felelhet azért, ha az előadás nem eredeti: ha az alkotó nem gondolja újra a készen kapott válaszokat, és fel sem ismeri egyes jelenségek jelenség mivoltát, azaz nem is jut eszébe, hogy mondjuk a cigányzenész behozása eleve felvet egy kérdést arról, hogyan kéne ezt megjeleníteni a színpadon. A többségi társadalom tagjai több száz év alatt beleszoktak abba, hogy melyik csoport hogyan van kiszorítva a peremre. A romaság témája jó fogódzó lehetne ahhoz, hogy átgondoljuk, mi magunk mit is csináltunk ebben az elmúlt pár száz évben, hogyan is szembesülünk bármilyen kisebbséggel vagy mássággal. Kihagyott ziccer, ha ez nem történik meg, mint Anna példájában.

Pócsik Andrea: A témáról legelőször egy régebbi előadás jut eszembe: a Cigányok a Katona József Színházban Máté Gábor rendezésében. Ahogy Kristóf mondta, az ember ritkán szembesül a saját elképzelései torzságával; ezt bizonyította az a válaszlevél is, amelyet Máté Gábor küldött Rodrigó csapata, a Független Színház gyakornokainak nyílt levelére. (A levél írói rákérdeztek, hogy az előadás készítésében közreműködött-e roma szupervizor, és úgy vélték, az kulturális antropológiai szempontból nem volt hiteles, alkalmas volt rasszista előítéletek legitimálására. Máté Gábor azt válaszolta, a levélben sok volt a félreértés, és megdöbbentőnek nevezte, hogy a levélírók nem tesznek különbséget valóság és színház között, hiszen nem dokumentumdrámáról van szó. – K. B.)

H. K.: A többségi társadalom tagja nem jelentheti ki, hogy amit ő mond, az biztosan nem rasszista, és nem sért senkit. Ahhoz, hogy meggyőződhessen erről, meg kell kérdezni az adott csoport tagját. Én sem mondhatom, hogy már miért is sértene egy nőt, ha mucinak hívom. Ha egy nő azt mondja, hogy őt ez sérti, akkor befogom a szám, és elfogadom, hogy nála nem oké a mucizás.

Balogh Rodrigó: Gyakran gondoljuk magunkról, hogy mi személy szerint hipertoleránsak vagyunk, pedig ha tudom, hogy milyen előítéleteim vannak, akkor azt is tudom, hogy kinek érdemes kikérnem a véleményét, mielőtt valaminek nekifogok. És nem azért, hogy szentesítsem a munkámat, hanem azért, hogy az több legyen, és lehetőség szerint ne sértsek vele másokat. Lehet azt mondani – mint a Cigányokban –, hogy a cigány felcsinálja a lányát, de akkor ezt helyre is kell tenni az előadásban. Ez egy szélsőséges példa, de épp az ilyenektől magas az ingerküszöböm. Én már annak is örülök, ha nem anyabaszókként ábrázolnak minket a színházban.

– Mit értesz egy nem megfelelőnek tartott állítás „helyretétele” alatt?

H. K.: Például meg lehetne csinálni úgy, hogy a faluban mindenki azt mondja, az apa a lányát dugja, a rendőrség is erről beszél, aztán egy idő után kiderül, hogy ez nem is igaz, nem is a lányáról van szó. Így belevinném a közönséget, hogy bólogasson, és elhiggye: „Na igen, hát ez is a lányával csinálja.” Aztán azt mondanám neki: negyven percig jöttél te is velem, magadban fröcsögtél, de látod, tévedtél. Ezzel a jelenséget magát mutatnám meg. Épp tegnap játszottam az Én Prométheuszra gondoltam című előadást, amelyben egy tanár vagyok, aki egy fiktív irodalomórán beleviszi a közönséget egy elég mocskos versírásba, amely során mindenféle durva indulat jön elő: „kinyomnám a szemedet”, „gyújtsuk fel”. Aztán egyszer csak jön a hír, hogy két diákom tényleg felgyújtott egy embert; a kérdés az, ez a vers hatása volt-e, van-e nekem ebben felelősségem. Ebben az előadásban elmesélek egy fiktív történetet, amelyben egy fiú nyilvánosan megalázóan beszél a barátnőjével. Tegnap az egyik diák rákérdezett, hogy cigány volt-e az illető. Egy pillanatra fennakadtak a szemeim, de aztán úgy döntöttem, örülök, ha foglalkozunk ezzel a témával, szóval igent mondtam. Izgalmas ez a reflektálatlanság, hogy ilyen mélyen bennünk van mindez, és természetes, hogy ki is mondhatjuk, ha így gondoljuk. Jöjjön el valameddig ebben a néző, és utána rántsuk le a leplet a gondolkodásmódjáról, és szembesítsük a jelenséggel.

Horváth Kristóf, Pócsik Andrea, Kovács Bálint, Balogh Rodrigó, Lengyel Anna

– Mi a jobb: ha egy színház a műsorára tűz egy jó szándéka ellenére sok ponton támadható, nem feltétlenül jó üzenetet közvetítő előadást a cigányságról, vagy az, ha inkább egyáltalán nem foglalkozik a témával?

L. A.: A rendszerváltás előtt a legjobb színházak a legfontosabb közéleti fórumok voltak: a közönség tudott a sorok között olvasni, az alkotók pedig összekacsintottak velük. A kilencvenes évek végétől a kétezres évek végéig azonban a színházak elsöprő többsége valahogy nem nagyon foglalkozott az egyre súlyosbodó napi társadalmi problémákkal, pedig egyes sajtóorgánumokban és a pesti utcák falain napról napra egyre durvábban jelentkezett az elsősorban a romák ellen irányuló rasszizmus (jeles kivétel volt a Mohácsi testvérek és Kovács Márton Csak egy szöge). De mióta Máté Gábor átvette a Katona József Színház vezetését, előtérbe kerültek a mai magyar társadalom legégetőbb kérdései – és ezúttal nem csak közvetetten, klasszikusokba ágyazva –, az igazgatóváltás előestéjén bemutatott Cigányoktól az Anamnézisen vagy a Virágos Magyarországon át az Illaberekig. Ez pedig mindenképp üdvözlendő, elementárisan fontos változás. Csakhogy ilyen körülmények között ezzel – pláne egy olyan címmel, mint a Cigányok – tízszeres felelősség is jár. De ne csak mást kritizáljunk: magunknak is tegyük fel a kérdést, hogy vajon mi magunk, színházi alkotók, akik elsősorban társadalmi-politikai témákkal foglalkozunk, megtesszük-e, amit tehetünk, de akár csak megnézzük-e az összes olyan előadást a Tollfosztástól az Újvilágig, ami ezzel a témával foglalkozik, vagy csak a híres Katonába megyünk el?

H. K.: A kérdés az, hogy árt-e ez vagy az az előadás. Ezt pedig a többségi társadalomból érkező közönségen lehet lemérni, és nem azon, hogy a romáknak rosszul esik-e. Mert a munkát a többségi társadalmon kell elvégeznie az előadásnak; azt kell vizsgálni, hogy bennük mi változott. Mit gondolnak az előadás után a cigányokról? Ha megerősítette őket a rossz gondolkodásukban, akkor ártalmas volt. Ha elbizonytalanodva, kérdésekkel, meghatva, szeretettel jöttek ki, akkor segített az előadás.

P. A.: Egyszer szerveztem egy színházpedagógiai foglalkozást a Cigányok kapcsán, egyetemi hallgatókkal és a Katona pedagógusával. És abszolút jól feldolgozták az előadást, működött a dolog. Mert a sztereotípiák olyan merevek, hogy már egy ilyen próbálkozás is képes bontani rajtuk, hiába gondoljuk mi, akik szakmánkból adódóan sokat foglalkozunk a témával, hogy egy ilyen előadás csak erősíti a rossz beidegződéseket. Viszont felidéztem a levélváltást, ami némileg elbizonytalanította a diákokat, majd helyükre kerültek a dolgok, árnyaltabbá vált az egész ügy.

Horváth Kistóf

L. A.: A Cigányokban ugyan szerintem sok tekintetben egzotikus lény marad a cigány, de az előadás mégis képes egyéníteni a figurákat, akiknek személyes sorsuk van. És ettől a második részében teljesen másként, nagyobb empátiával éljük át a gyilkosságokat: már nem azt nézed, hogy ők „a cigányok”, hanem hogy ő Dani és Marci.

B. R.: Mondok egy másik példát. Most láttam a Sajátszínház Éljen soká Regina! című előadását (amelyben szomolyai roma asszonyok saját, a magyar egészségügyben szerzett tapasztalataikat mesélik el – K. B.), és dühösen jöttem el a színházból. És pont az eddig soroltak ellentéte miatt: az előadásban egyetlen egy olyan pozitív szereplő volt, aki nem volt cigány: egy orvos, aki nem fogadta el a hálapénzt. És pont őt nem mutatták meg. Az összes szemét gádzsót eljátszották, az egyetlen jó fejet nem. És ha arról beszélünk, milyen rosszul vannak megjelenítve a cigányok a magyar színházban, akkor beszéljünk arról is, amikor átesünk a ló túloldalára, és amikor csak fekete és fehér van, köztes szín nélkül. (Az előadásban még egy pozitív nem cigány szereplőt eljátszanak: egy nővért, aki az újszülöttjét elvesztő asszonyt vigasztalja. – K. B.)

P. A.: Úgy érzem, szakadék van az alkotók és az ilyen témák között, ezért is nyúlnak sokszor dokumentumokhoz, megtörtént esetekhez, ha ezzel szeretnének foglalkozni úgy, hogy a kőszínházi közönség igényeit is kielégítsék. De felmerül bennem az a kérdés – a miskolci Marica grófnő kapcsán is –, hogy kinek készülnek ezek az előadások?

L. A.: Probléma, hogy romák nem nagyon járnak színházba. Amikor a Roma/nem roma – honnan a gyűlölet? című színházi nevelési foglalkozásunkat bemutattuk, az egyik legnagyobb öröm az volt számomra, hogy a Trafóban több roma volt a nézőtéren, mint nem roma – szerintem először és utoljára, hiába van az épület a gettó mellett. A miskolci színháznak sem fog problémát okozni a romák ábrázolása, mert nem fognak olyan nézők beülni az előadásra, akik szembesíthetnék őket a problémával. Sokszor érzem azt, hogy a klasszikus pályát bejárt alkotók olyan sokra tartják a profizmust, hogy emiatt hiányzik belőlük az alázat egy félprofinak tartott csapattal szemben, ami miatt mondjuk Máté Gábor belegondolna abba a levélbe, és azt mondaná magának: „Várjunk csak, valamit biztosan akarnak mondani ezek a srácok, valamit csak tudnak, amit én nem, üljünk le velük, derítsük ki, mi az.” Elengedhetetlennek tartanám, hogy igazi párbeszéd alakuljon ki ilyen ügyekben színházi alkotók között.

H. K.: De azt hiszem, nem kell mondanom, hogy mi mind imádjuk és nagyra tartjuk Máté Gábort, és ez sem az ő, hanem mindnyájunk problémája. Hajlamosak vagyunk nem feltételezni, hogy a cigány gyerek jobban tudhat valamit, mint mi. A legfontosabb lépés az lenne, ha mindenki elfogadná: ő is lehet rasszista, akkor is, ha nem tud róla, mert nem döntheti el a sértett fél helyett, hogy min lehet, és min nem lehet megsértődni.

Pócsik Andrea

– Jobb, ha a cigányok maguk beszélnek a maguk problémáiról? Az önreprezentáció lenne a legjobb megoldás?

B. R.: Sokat gondolkodtam azon, mit nevezhetünk „cigány színháznak”. Az én teóriám, amivel lehet vitatkozni, hogy ha az alkotó, a téma és a nyelv hármasából valamelyik a cigányságot képviseli, az már roma önreprezentációs színháznak tekinthető. És ez egy olyan aspektusát tudja megmutatni egy közösségnek, ami addig nem ért el a nézőhöz, amit addig nem ismert. Ahol van drámairodalom, internalizálható hősökkel, ott kialakul a polgárság, akiknek a játékszere a színház. Olyankor, amikor színházi formában fejezhette ki magát egy közösség – nemcsak a cigányok, de a görögök, a franciák, a Shakespeare-korabeli angolok vagy a magyarok is –, mindig jó folyamatok indultak el a társadalmon belül. És ha erre van lehetőségünk, az csak jó, akkor azt használjuk! Ha cigányokról készítesz előadást, menj el a könyvtárba, és nézd meg, hogy a roma alkotók hogyan ábrázolták magukat. Ebből csak jó sülhet ki.

H. K.: Az is kérdés, hogy kihez beszélek, kiben akarok tudatosítani valamit: cigányokban vagy sem. Mi nemrég készítettünk egy drogprevenciós tantermi előadást, amelyben öt cigány van a színpadon, de ez sehol nem jelenik meg a szövegben. Szemmel láthatóan cigányok hoznak általános társadalmi problémákra megoldásokat, kérdéseket, lehetőségeket. Helyesen gondolkodó, tehetséges, szeretetteli embereket látsz a színpadon, és legfeljebb utólag motoszkál ez a kérdés a közönség fejében. Ez is az önreprezentáció formája.

– Ha cigány színész játszik olyan szerepet, amelyben nincs szó a származásról, akkor kell ezzel a kérdéssel foglalkoznia az alkotóknak vagy a közönségnek?

H. K.: Ezzel az a gond, hogy a származás jellé válik, és onnantól nem tud másként megjelenni a színpadon.

L. A.: Azért ez nem biztos: Nyári Oszkár vagy Danis Lídia esetében ez nem szokott felmerülni.

Lengyel Anna. Fotók: Gordon Eszter

– Ahogy Csányi Sándor esetében sem.

H. K.: Egy olyan ismert színész nevéhez, mint amilyen Csányi Sándor, nincs hozzáforrva a cigányság, mert már elfogadta a társadalom, hogy ő egy magyar színész. De ha Lovas Emília játssza Júliát a Rómeó és Júliában (2015-ben a Turay Ida Színházban – K. B.), akkor nem fogják úgy felismerni a tévéből, mint Danis Lídiát, hanem ő lesz a cigány lány a színpadon.

– Jó, ha nem forr oda az emberhez, hogy ő „cigány színész”, vagy épp ellenkezőleg, az a jó, ha ez a legismertebb művészek esetében is megjelenik?

P. A.: Szerintem mind a két verzió lehet jó, mind a kettő működhet, csak az a kérdés, hogyan beszélünk róla. André Raatzsch Németországban élő beás roma származású magyar képzőművésznek van egy olyan fotója, amelyre az van írva: „Kortárs művész vagyok”. A kép őt ábrázolja a láthatólag egyszerű körülmények között élő cigány családja körében. Ez egy pillanat alatt megragadja a kérdés lényegét.

H. K.: Ha azt mondanánk, hogy roma származású színész, az máris máshogy hangzik, mint a „cigány színész”, ami így olyan, mintha egy műfaj lenne, mint a musicalszínész. Holott nem az, hanem azt jelenti: roma származású vagyok, és egyébként színész, de az első felét akár el is hagyhatnám, ha nem tartanám fontosnak és bátorító, erőt adó gesztusnak. Fárasztó „cigány színésznek” lenni, mindig cigányként adni interjút, cigányként beszélni mindenről – de közben tudom, hogy ezzel felvértezhetek másokat.

L. A.: Szerintem az a jó, ha ez alapesetben nem téma, de ha mélységében beszélünk róla, akkor viszont az is jó, ha témává tudjuk tenni. Alapvetően sokkal kevésbé vagyunk érzékenyek a kisebbségi társadalmi csoportokra, mint ahogy egészséges volna. Miskolcon az is eszembe jutott, hogy ha Amerikában ilyen szinten negligálnák, hogy elvileg feketék szerepelnek egy darabban, akkor naponta tízezrek tüntetnének a színház közelében, nemhogy New Yorkban, de Mississippiben is. De Magyarországon nemhogy cigány drámaírót nem tartanak számon, de Pass Andreán kívül a legtöbben női drámaírókat is alig tudunk említeni, még történelmi távlatban is. Amerikában ez is elképzelhetetlen, de ha így lenne, megfeszített erővel dolgoznának azon, hogy rájöjjenek, mi a hiba, és hogy lehetne megoldani. És amikor a Facebookon lelkendeztem pár éve, hogy a Színművészeti Egyetemen színházrendező osztályba felvételt nyertek fele nő, 150 év után először, a legreflektáltabb emberek is azzal jöttek, hogy ugyan már, itt nem ezt nézik, csakis a tehetséget. Miközben bizonyított tény, hogy a kvóták jó dolgok.

– Lenne realitása és értelme a cigányság színházi reprezentációja érdekében is valamiféle kvóta bevezetésének?

H. K.: Én megszavaznám. A láthatatlan, kimondatlan társadalmi dinamikák olyan erősek, hogy azt csak a kvóták tudnák ellensúlyozni. Most találkoztam egy kétéves cigány kisfiúval, aki azt mondta, hogy ő nem cigány. Soha semmilyen rossz tapasztalata nem volt még a témában, egyszerűen csak hallja, hogy hogyan beszélnek a szülei a saját cigányságukról: szégyennel. És ezért ő is elutasítja. Az ilyen dinamikák beépülnek a társadalomba, és rengeteg mindent meghatároznak. A kvóta nem olyanokat tol be mesterségesen a szakmába, akiknek nem lenne ott helye. Olyanokat tol be mesterségesen, akiknek ott lenne a helye, és a társadalom is veszít azzal, hogy elveszik tőlük a lehetőséget. Romániában például van kvóta, Mihaela Drăgan és sokan mások így kerültek a Színművészetire. És aztán így lettek aktív szakemberek.

L. A.: Azért az kérdés, hogy hol legyenek kvóták. Olyan kvótát nem lehet felállítani, hogy egy társulat tíz százaléka legyen cigány színész, ennek ma nincs realitása. A képzésig, sőt, korábbra kell visszamenni, a közoktatás összefüggéseiben kell gondolkodni ezen.

H. K.: Itt jön be a profizmus kérdése. A berlini Maxim Gorkij színházban hihetetlen nyitottság van, mindenki együtt dolgozik – én viszont néha szégyenkezem, mert azt gondolom, nem elég színvonalas, amit látok. De a közönség álló tapssal fogadja, amikor valaki kiáll a színpadra, és azt mondja: „Büszke vagyok rá, hogy cigány vagyok!”, „Büszke vagyok rá, hogy leszbikus vagyok!” Én meg süllyedek el a szégyentől, mert a színház megadja a nézőnek, hogy te most állva tapsolsz, tehát te jó ember vagy – miközben közhelyek hangzanak el a színpadon, színházilag értékelhetetlen módon. Másrészt viszont inkább legyen így, és induljon el egy folyamat, mint hogy minden maradjon a régiben, de legalább rendben legyen a díszlet és a színészi beszéd.

L. A.: De mi lesz azzal a civillel, aki részt vesz egy ilyen előadásban, miután véget ér a produkció? Visszamegy a telepre? A laikusokat színpadra állító vagy őket interjúalanyként használó alkotók számára alapvető etikai kérdés, hogy dolgunk-e az utánkövetés, és ha igen, akkor milyen szinten, ha pedig nem, akkor hogy lehet ezt nagyon pontosan előre tisztázni.

H. K.: És hogy jelenhet meg haszonként az ő életükben a népszerűség, a hírnév, de úgy, hogy közben nem hiszik azt, hogy popsztárok lesznek?

Balogh Rodrigó

– Mit gondolnak arról, ha egy szerepe szerint cigány karaktert nem cigány színész játszik el?

H. K.: A Brazilok című filmben sok cigányt játszik nem cigány színész. Apróság, de amikor a végén felhangzik a magyar cigány himnusz, csárdást tapsolnak alá, amitől másképp szól az egész. Ez egy olyan alapdolog, amit egy gádzsó nem tud, pedig ettől hiteltelen ez a rész. De nem tudom, hogy kellene ebben a kérdésben állást foglalnia egy nem cigány színésznek. Az biztos, hogy amin egy cigány átment, azon egy nem cigány nem ment át: egy kiváló színész biztosan el tudja játszani a nyelvet, a közösséget, az összekacsintást, a cinkosságot, a sértettséget, de akkor sem ugyanaz lesz, mert nem ivódott bele a zsigereibe 30–40 év alatt. Nem lesz meg az a gondolatmenete, ami bennem harminc év alatt érlelődött meg. A Viktoria – A zürichi expressz című filmben én voltam a főszereplő bátyja. A forgatókönyvben a báty tudta, hogy a húga elmegy kurvának, de én azt mondtam: nem tudhatja. Ne azt mutassuk, hogy kurvának akarja küldeni a húgát, akarja azt, hogy dolgozzon. És nem biztos, hogy egy nem cigány színész ezt megtette volna, mert neki ez nem problémája. Én viszont addigra már eljátszottam annyi késes cigányt és tolvaj cigányt, hogy azt mondtam, többet nem akarom ehhez adni az arcomat. Én a jó gyerek cigány akarok lenni.

L. A.: Azért nagyobb előrelépés lenne, ha a fehér színész is tudná, hogy ez probléma. Egyébként a PanoDráma kapcsán is felmerült, hogy a Szóról szóra című verbatim dokumentumelőadásunkban miért nem cigányok játsszák a romák elleni támadások túlélőit és az ő családtagjaikat. Én a kezdettől azt mondtam, nem hozok a csapatba cigányt csak azért, hogy roma legyen a színpadon. Végül egy roma előadó került be az előadásba: ő nem színész ugyan, de színpadi jelenléte megkerülhetetlen. Az egyik interjút egy cigány asszonnyal vettük fel, akinek az általa nevelt kis unokáját bevitték a rendőrségre, megverték, és a nő épp nem tudta, hol van. Megrendítő volt hallgatni ezt a cserzett bőrű, fogatlan asszonyt, de amikor ugyanezt a vele egyidős, ám rendkívül fiatalos, nagyon csinos, jó karban lévő, jól szituált Feuer Yvette mondja el a fehér bőrével és a csinos pofijával, azt sokkal jobban meghallod. Mert az ő hasonló korú kisfiával ilyen nem fordulhatna elő. Felmerült az is – visszatérve az önreprezentációra –, hogy miért nem saját maguk mondják el a történeteiket, mint a Rimini Protokoll előadásainak szereplői. Mert akkor a néző óhatatlanul voyeurré válna. Ha kiáll elém valaki azzal, hogy neki a szeme láttára mészárolták le a férjét és az ötéves kisgyerekét, akkor drukkolni fogok, hogy ne sírja el magát, vagy örülök, ha megúszta sírás nélkül, de mindenképpen kukkolok.

H. K.: Amennyiben így, ahogyan Annáék, tudatosan, színházi jelként használják a származást, hálás vagyok, ha a többségi társadalom tagja mondja el az én történetemet, mert szükségem van a többségi társadalom támogatására. Bújjon ő a bőrömbe, játsszon cigányt, és menjen keresztül rajta az az érzés, ami rajtam is keresztülmegy cigányként. És neked is könnyebb a fehér Feuer Yvette révén azonosulni a nagymamával.

B. R.: Nekem 2018-ban nincs bajom azzal, ha nem cigány szereplő jelenít meg cigányt, de öt év múlva már lehet, hogy lesz bajom vele. Úgyhogy jöhetne az a kvóta a színészképzésben.

P. A.: De ebben a Független Színháznak is van szerepe, hiszen a gyakornoki programjával részt vesz a tehetséggondozásban, a nevelésben.

B. R.: Az eddig összesen nyolc ember. Soha nem fogom azt gondolni, hogy ezzel bármit is tettünk. És tudod, hova mennek azok, akik ez után elvégzik a Színművészetit? Visszajönnek hozzánk játszani, ha nem lesznek pályaelhagyók. Ami nem oké.

L. A.: De miért mennek vissza?

B. R.: Például mert nem hívják őket sehová. Vagy hívják: eljátszani a cigányt.

Facebook Comments