És még hálás lehet a magyar, amiért az anyanyelvén játszanak neki! – Színházi alkotók naplójába olvasunk bele júniusi sorozatunkban. A színházak zárva, egy kór tartja rettegésben az emberiséget, 2020-at írunk. De lehet, hogy 1841-et. Mit csinál a művész, ha nem dolgozhat?

1841. június 10.

Eldöntöttem, Édes Néném, hogy kisebb-nagyobb rendszerességgel leveleket írok neked innen a száműzetésből, mert száműzetés a javából, hogy ifjúkorom legbecsesebb napjait éppen itt kényszerülök elvesztegetni, a sivár középszer és fertelmes ripacséria e bűzhödt mocsarában, melynek neve vidéki színjátszás. És még hálás lehet a magyar, amiért az anyanyelvén játszanak neki! Ámbár tudj’ isten, nem jár-é legrosszabbul az, kit fogékony ifjúságának hajnalán a népszórakoztatás nevében untatnak halálra, vagy ami még rosszabb, természetes ízlését örök időkre tönkre facsarják. Mert ezt teszi most a széles Dunántúlon tán az összes társulatvezető, kiket balszerencsém megismerni rendelt. Sepsy, Abday, Kétszery, és most ez a Csehfalvi. Még csak hallani sem akarnak az új törekvésekről. Háromszor kísértem haza ernyővel Egressyt pesti statiszta koromban, emlékszem minden szavára. Hiszik is, nem is. De még ha a hónaljamból vakartam lett volna is elő az egész históriát, lesz még a Rónai akkora név, mint az Egressy, ha nem nagyobb, ér annyit az én szavam is, mint az övé. Hát vajon azért adom Egressy szájába, mert én magam nem gondolnám komolyan? De ki vagyok én, hogy a nagyok dolgába beleszóljak, kik csakis egymás között cserélgetik talmi kis műhelytitkaikat. „Bögyöske, állj csak előre, hogy hátulról is lássanak!” Ez ám a művészet a javából. De még csak az sem bizonyos, hogy valóban ostobák vagy épp csak tettetik az ostobát. Haszonlesésből züllesztik a közízlést, vagy missziós hevületből. Mert van olyan is, és az ilyentől mentsen meg elsőül az isten, mert ez el is hiszi magáról, hogy művész, mégpedig akkora, hogy derogál neki a szövegtanulás. Megoldja orgánumból, majd meglátom. És a másolónak amúgy is hallgass! Hát közös jelenete van velem, jó uram! Per se, per se, de attól még ugyan nem lesz színész a magam fajtából, hogy színpadra lépni engedik. Színész majd akkor lesz, ha az első asztalhoz ültetik vacsoránál. A képembe vágja ezt a pökhendiséget, de amint megpillantja orcámon a vértolulást, már iszkol is a németje, tótja, vagy akárminek is teremtette az isten az ilyet, mert magyarnak biztos nem, ahogy a fentiekből is láthatád.

Édes Néném az isten nyila! Elég a másolásból, a lelketlen utánzásból! De a lelkesből is! Ha olvasóm nem ismeri az öreg Mikest, nem egyszerű orzás-e, mi afféle irodalmi tréfának indult? Van nekem hangom, éppen elég érces, miért használnám a másét? Lám, éppen az a legbecsesebb képességem, mely nélkül nincs igaz színészet, íme, káromra válik írói szerepben. Legyen hát! Kedves naplóm… illetőleg kedves harmincéves Rónai Sándor, nemzet színésze, kinek van szerencséd engem, ifjúkori alakmásodat olvashatni, tudatom veled, vagyishát emlékeztetnélek rá, hogy szerencsésen elhagytuk Igart, hol meglehetős sikert arattunk Shakespeare sárba rántásával és meggyalázásával. Szerencsénk éppen abban állt, hogy elhagyhattuk a falut. Mert mit tagadjuk, épületes mulatság ugyan a részeg színész, ki a monológ közepén kérdi meg partnerét, ez ugyan melyik darab, és még nála is szórakoztatóbb a partner, amint kétségbe esetten igyekszik menteni a helyzetet, ám ne feledjük, a magyar egyelőre jobban szeret verekedni, mint nevetni. Még szerencse, hogy a tisztelt publikum kizárólag olyan bambákból állt, kik még tán most sem jöttek rá, hogy amit szórakoztatásnak, vagy legalábbis szórakozásnak véltek, voltaképpen a személyükkel szemben elkövetett tiszteletlenség.

És minden világjobbító lelkesedésemmel, tüzemmel és tálentomommal ennek az országos ál-színháznak, terméketlen félreértésnek vagyok alkatrésze én is, mióta a Pesti Magyart az ismert okok miatt elhagyám. Úgy lépek színpadra, már amikor engednek színpadra lépni, hogy tudom, az addig elszenvedett sérülésekért a tisztelt puplikumot én egymagam nem kárpótolhatom, és már előre szánom őket, amiért ez az előadásnak csúfolt ernyedt nyávogás a végszavammal nem ér azonnal véget – hogy legalább a vége lenne igaz művészetnek nevezhető. Bizony úgy ragyogok én a vidéki színjátszás egén, mint a legfényesebb csillag, mely lehull, mielőtt bárki megpillantaná, s csak kérdezgetik egymást csodálkozva, értetlenül: mi volt ez a fényesség? Istenemre mondom, csakis az nevezheti kamasz-gőgöm bizonyítékának a fentieket, ki bizonyos Kleist Csorba csuporját Nagy és Budai előadásában végigszenvedte. Hogy csak egyet említsek a külhoni csodák hazai megerőszakolási közül. De mind a három órát, ám!

1841. június 11.

Óh, Fortuna, Párkák, és Thália, hát meghallgattátok imáimat! Micsoda nap! Reggel még úgy látszott, elmarad esti előadásunk, amiért sem magamat, sem közönségünket sajnálni nem tudám, annál inkább sajnáltam a hasam, amely így elesend a vacsorától. Mit vacsora! A lebukó napot már Sárbogárd művészet-szerető polgárainak vállán köszönthetém, amint épp minden tiltakozásom ellenére háromszor körbehordozának a falun. Bár lennél, Sárbogárd, mint érdemlenéd, nagyváros, mely a horizontig ér! Röviden mondom, mint esett. Budai az előző este elfogyasztott bortól és pálinkától reggelre lebetegedett, magára zárta az árnyékszéket, épp mikor Sárbogárd nemes küldöttei érkezének. Örök hálám lélek-jenlétéért az általam is szörnyűségesen félreismert Nagy Ignácnak, ki a döntő pillanatban rám mutatott, mint az esti előadás főszereplőjére, és én rögtönzött szavalatommal biztosíthatám a község jóindulatát. Falusi bírót játsztam saját felfogásban, áldja meg az Isten Heinrich von Kleistet ezért a remekműért, mit Törött kancsó címen német eredetiből az előadás számára hevenyészve újra fordíték. Hatalmas siker! Úgy látszik, a csavaros ész mindenütt egy srófra jár! Budai még mindig alszik, fejtől, lábtól egy-egy megalázó vödörrel. Nem lesz ez boldog ébredés, uracskám! Mert ez itten addigra már Nagy és Rónai társulata lesz, akár tetszik kendnek, akár nem.

Még mindig bódult vagyok, az ünneplés lármája is épp csak elcsitult. Szerelmes a lelkem! Völgyesi Zsuzsanna, lelkem Zsuzskája, kiről ezidáig szeméremből s discretioból nem emlékezém meg, s ki partnerem volt Éva szerepében, az esti lakomán oda nyilatkozott, hogy nem csak a színházművészetbe, de saját színművészi tehetségébe is visszaadám kézen-közön már rég elveszett hitét.

Isten a tanúm, s lesz majd hazám is az, hogy én a respublika eszméjét a szellem s társadalom minden területén pártolám, s a zsarnokságot megvetem. Mégis, szomorúan bár, de be kell vallanom, hogy az egyenlőség vezérelve a színházcsinálás gyakorlati vizsgáján megbukott. S akkor már inkább legyek én – akinek művészi ízlése és tehetsége épp most nyert újabb bizonyosságot – az, aki megmondja, mint az, akinek megmondják. Folytatom. Még tart az ünneplés utója. Épp csak egy köpenyért szaladtam vissza szállásunkra az én egyetlen, lúdbőrös Zsuzskámnak.

1841. június 14.

Haj, Rónai Sándor, ki lettél immár Petőfi Sándor a bujdosásban, nem tudom, fogod-e valaha is olvasni e sorokat, s ha olvasod, ki fogod-é adatni, hogy olvashassa más is. De ha kiadatod, az bátorságod bizonyítéka lesz, mert hiszen nemigen lesznek rád hízelgőek az itt elkövetkezendők. (Kleist-fordításom mindhárom példánya sajnálatosan odaveszett.)

Göcsört betűimet olvasva ne gondolj másra, mint hogy épp egy szénásszekérre kéredzkedve írom-e sorokat. E derék pápistánál, ki Fehérvárig elfuvaroz, töltöttem az éjszakát is, hirtelen kényszerből Petőfinek nevezvén magam, hiszen ki tudja, hátha fülébe jutott már az öregnek, hogy a hatóság égen-földön keres egy Rónai nevű szökött színészt. Ég veled, Rónai, üdv Petőfi!

Az úgy esett, hogy előző, Sárbogárdon kelt bejegyzésem után nem sokkal, még az éjjel körbefogta a katonaság a falut. Igaron kolerást találtak, s az igariaknak, áldassék érte a nevük, vagy sújtasson feledéssel, mint érdemlenék, eszükbe ötlött, hogy járt itt egy komédiás trupp. S a hatóságok könnyűszerrel megtaláltak minket még azon éjt Sárbogárdon, hisz nem épp arról híresek az ilyen társulatok, hogy észrevétlenül járva az országban még a nyomaikat is gondosan eltűntetnék. A többi kitalálható. A hatóság körbefogta Sárbogárdot, se ki-se be. A feldühödött csőcselék a színészek ellen fordult. Mert ilyen a mi közönségünk, könnyen elejti, kit tegnap még vállára emelt. Nehéz időkben, mikor utcáinkon arat kaszájával a halál, az olyan szórakoztatásból élő vándornépség, mint a mienk, nem csak a kenyerét veszti el, de a köznép sympathia-ját is. Ilyen az ostoba, mióta világ a világ, valakit okolnia kell. Milyen jól hangzó kifejezés: csőcselék. Katonáktól hallottam egyéb összefüggésben. A ki mondta, nem is tudhatta, hogy épp gazdagítja a Petőfi-szótárt. No de ne kanyarodjunk el tárgyunktól, mint idősebb Bólyai uram, ki egyébiránt maga is kipróbálta a színész mesterséget, rakoncátlan párhuzamosai. Sárbogárd népe is inkább a hatóságra lett volna dühös, ki épp a karantén-rendelkezésekkel dobta oda az egészségeseket az állítólagos kolerának, és bénította meg fél Dunán-túl életét. Ketten szöktünk Zsuzskával, át a kettős katonai kordonon, s mikor lövéseket hallottunk futásnak eredtünk, kétfelé, hogy megosszuk üldözőinket. Illetőleg én futottam, amerre láttam, s egy idő múltán Zsuzskát már nem hallottam nyomomban lihegni. Zsuzska, mi lehet most veled? Közelesen Fehérvárra érek, ott majd (a kézirat itt megszakad)

(Köszönöm Mesés Péter, Mészáros Gábor, Fehér Renátó, Gyimesi Emese, Szálinger Balázs, Trenka Csaba Gábor és Varga Anikó segítségét)

 

A #fakenapló #karanténhoax első része:

Láng Zsolt: Harag György: Karanténnapló, enjoy

Facebook Comments