Online színház, online oktatás, Zoom-interjú, már csak egy kicsit kell kibírni, felelősségteljes viselkedés, munkanélküliség, bezártság, magány – a jó ügy érdekében viszonylag keveset beszélünk róla, milyen pszichés következményei lehetnek annak, ha úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben menne.

Az elmúlt időszakban több barátnőm várta remegve, hogy visszavigye gyermekeit a közintézményekbe. A vírus elleni védekezés szempontjából ez sokak szerint felelőtlenségnek tűnhet, ám akik ítélkezni kezdenének, azoknak erősen ajánlom, hogy nézzék meg a Dollár Papa Gyermekei társulat kisfilmjét, amely a Torkig címet viseli.

A Trafó műsorán játszott 38 perces film több, a közéletben tabunak számító témát is megjelenít. Nem illendő nyilvánosan beszélnünk róla, hogy torkig vagyunk az egy éve tartó bezártsággal, a magunkra utaltsággal, a saját gyerekeinkkel, és azzal, hogy hiába kérünk segítséget, mert senkitől sem kapunk. A filmben egy online interjút látunk, a riporter a Szemere Katát játszó Szemere Kata, az interjúalany pedig a Kiss-Végh Emőkét játszó Kiss-Végh Emőke. Utóbbiról nem rögtön, de azért elég gyorsan kiderül, teljesen beleőrült abba, hogy két kicsi gyerekével, nagyjából egyedül kellett végigcsinálnia az elmúlt egy évet. Hol volt eközben férje, az ezt a filmet rendező Ördög Tamás? – tehetnénk fel a kérdést, de hát körülbelül sejtjük: dolgozott meg élte világát. Ezt a következtetést persze nem Ördög Tamást és Kiss-Végh Emőkét, az ő párkapcsolatukat ismerve vonhatjuk le – minthogy erről tényleg nem tudunk semmit. A konklúzió abból származik, hogy a kisgyermekes párok nagy részénél a Covid időszakán kívül is nagyjából ugyanez a helyzet, talán annyi különbséggel, hogy ha nincs világjárvány, sokkal könnyebb másoktól (nagyszülőktől, barátoktól) segítséget kérni.

A filmben szereplő, zilált lelkiállapotú Kiss-Végh Emőke pedig egy kicsit olyan, mintha Kiss-Végh Emőke eljátszott volna a gondolattal, vajon milyen állapotban lenne, ha még, mondjuk, két évig ilyen kondíciók között kellene élnie. Ez persze csak feltételezés, de hogy az alkotás valamelyest tényleg a színésznő élményeit dolgozza fel, elég valószínű. Ami viszont igazán izgalmassá teszi ezt a figurát, az Kiss-Végh alakítása, hogy igen hitelesen jeleníti meg egy webkamera előtt a folyamatosan temperált, de egyértelműen eszelős őrületet. Emellett remek aprodukció szövegkönyve is (sajnos a Trafó oldaláról nem derül ki, ki volt a szerzője): sokszor úgy tűnik, hogy a színésznő nem az újságíró sematikus kérdéseire kezd válaszolni, aztán szép lassan kihámozzuk a zavart monológokból, hogy bár szokatlan módon, mégis azokra kapunk választ, mégpedig a lehető legszokatlanabb őszinteséggel.

Szemere Kata pedig remekül alakítja a profi médiamunkást, ami nem következik evidensen abból, hogy profi médiamunkás, hiszen ez kifejezetten egy színészi feladat számára. Mosolyogva próbálja mederben tartani az egyre rettenetesebb helyzetet, nyugalmából egy pillanatra sem zökken ki. Figurája pedig felveti azt a kérdést, mi a felelősége egy-egy helyzetben annak, aki a médiában dolgozik. Számtalan példát tudnék felsorolni olyan interjúkból, amiknek sosem szabadott volna megjelenniük, mert az interjúalany nem volt megfelelő pszichés/fizikai állapotban. Másrészt viszont kérdés az is, hogy a film Szemere Katájának, aki „csak a munkáját végzi”, van-e bármi dolga egy ilyen kényelmetlen szituációval. Bárhogy is: ha valakinek véletlenül belelátunk a kiáltástalan helyzetébe, a legrosszabb, amit tehetünk, ha eljátsszuk, hogy minden rendben van. Ez a gondolat pedig kinyitja és általánosabb társadalmi felvetések irányába tolja a filmben megjelenő riporter–interjúalany viszonyt, és felteszi a kérdést, vajon mennyit foglalkozunk a kisgyerekes anyák problémáival, meg általában egymás problémáival.

És persze van ennek egy másik vetülete is, amit a Dollár Papa Gyermekeinek alkotása szintén megmutat: egy rövid időszaktól eltekintve azt mondhatjuk, hogy egy éve nincs már színház. Van viszont rengeteg online színház, amivel – hiába kerülgetjük a forró kását – ugyancsak torkig vagyunk, és van egy csomó Zoom-interjú, amelyekben pedig úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mert dolgozni, élni akarunk. Viszont, ahogy a Torkig című rövidfilmből is kiderül, fogynak az értelmes kérdéseink. Ugyan mit lehet kérdezni egy színésznő munkájáról, ha az a színésznő éppen attól szenved, hogy egy éve nem tud már dolgozni. A nem dolgozásnak pedig – mint tudjuk – komoly pszichés és anyagi következményei is vannak a legtöbb esetben egy termelésre és fogyasztásra épülő gazdasági és társadalmi berendezkedésben. De hát, szeretnénk mi egy interjúban azt hallani a kérdezett művésztől, hogy depressziós és csóró? Dehogyis szeretnénk. Meg persze az egész first world problem-nek is tűnik, amikor napra nap olvassuk a halálozási statisztikákat. Illedelmes kérdéseket illedelmes válaszok követnek az online interjúkban.

Az itt megjelenített színésznő, aki akár Kiss-Végh Emőke is lehetne, viszont képtelen tovább magában tartani őrületig fokozódó fájdalmát, a rövidfilm az ő utolsó segélykiáltása. És hogy erre semmiféle válasz nem érkezik a magát empatikusnak mutató újságírótól, annak a következménye minden valószínűség szerint a totális katasztrófa lesz. Miközben a kiegyensúlyozott kérdező és a teljesen összeroppant interjúalany közti, párbeszédnek csak túlzással nevezhető kommunikációs kísérleten nevetek – mert a Torkig című alkotásnak eszméletlenül jó a humora –, azon gondolkodom, hogy vajon a szociális távolságtartás, azaz egymás életének a védelme, nem válik-e egymás teljes cserbenhagyásává. Ugye, nem?

Mi? Dollár Papa Gyermekei: Torkig (kisfilm)

Hol? Trafó, e-néző #20

Kik? Rendező: Ördög Tamás. Szereplők: Kiss-Végh Emőke (Emőke), Szemere Katalin (Riporter)