A kiscsoportos beszélgetések alapvető részei a munkának, hiszen menet közben nyilvánvalóvá vált, hogy hiába lesz színházi előadásként sikeres a produkció, az egész folyamat szempontjából ez még akár kontraproduktív is lehet, ugyanis a résztvevőkben sok feszültséget is kelt, ha nem kapnak valós, számukra értelmezhető, beépíthető visszajelzést.
A keresőprogramokkal, a mémek GPS-koordinátáinak segítségével talán egy hosszabb délután elég lehet az Amphitryon utalásainak visszakeresésére. Igaz, a ZP-féle felsorolás csak pár sornyi. Mégis hiányzik belőle az a hívás, ami az időnk hasznos elpazarlására invitál. Hiányzik a pazarlás etikája. Hiányzik az egész meglátásának ígérete. Az elmélyülés élvezetét leváltja a rátalálás múló öröme. A ZP-drámaszöveg behatárolja…
Az átfogó fesztiválkoncepció hiányzott ugyan, mégis ritka lehetőség nyílt arra, hogy a nézők külföldi példákon keresztül bepillanthassanak a kortárs tánc, a hanginstalláció-performansz, a zenés animáció és az újcirkusz világába.
Koreográfia és zene szimbiózisa a spontaneitás, az egyszeriség, az itt és most ritkán megélhető élményét kínálja a nézőknek. S ez még akkor is páratlan tapasztalat, ha tudjuk, a pillanat szülte improvizációk gondosan megszerkesztett struktúrába illeszkednek.
Két világsztár táncos, két meghökkentő, filozofikus elgondolásból kiinduló előadás. El lehet-e táncolni egy test nélküli embert? Készülhet-e koreográfia valaki géntérképéből?
Miközben dübörög a tao-biznisz, egyes kulturális vállalkozások milliárdos állami támogatásokat (hiszen a tao közpénz), a közvetítők pedig égbekiáltó sikerdíjakat húznak be, nem az a magyar táncszcéna legnagyobb baja, milyen korszerűre dizájnolt képet mutat magáról a matuzsálemi szemléletű Magyar Nemzeti Balett, vagy miért mindig ugyanaz a négy-öt társulat vehet részt a Budapest Táncfesztiválon.
Kezdetben volt a színlap, erre még a vándorszínházaknak is telt. Aztán már plakát is dukált egy-egy előadáshoz. Ma pedig az lesz a sikeres színház, amelyiknek sikerül brandet építeni. Régen elég volt az előadás után egy-egy közönségtalálkozó, vagy a sztároktól egy-egy aláírt fénykép, ma viszont egész osztályok foglalkoznak azzal, hogyan kommunikáljanak a valós és virtuális térben…
Hogyan befolyásolja, egyáltalán befolyásolja-e a tao a színházak művészi arculatát? Kommerszebb lesz a színház ettől a támogatási formától? Erről beszélgetett GÁSPÁR MÁTÉVAL, a Krétakör egykori ügyvezetőjével, aki a színházi törvény létrehozásában is közreműködött, LŐRINCZY GYÖRGGYEL, az Operettszínház igazgatójával, a Nemzeti Kulturális Alap alelnökével, NEMCSÁK KÁROLLYAL, a József Attila Színház igazgatójával és SZABÓ GYÖRGGYEL, a Trafó…
A Tatiana óhatatlanul a Vadászat tükördarabjának tűnik, hiszen míg ott csak férfiak, ezen a bemutatón csak táncosnők léptek színre, méghozzá olyanok, akik saját maguk vállalták a koreográfus szerepét is.
Az esztétika és a táncelmélet folyamatosan próbálja meghatározni, ami tárgyaként elé kerül, és keresi a kifejezéseket, szempontokat, ami alapján egy táncelőadásról egyáltalán beszélni lehet. Az alkotókat persze mindez a legkevésbé sem kell, hogy érdekelje, nem az ő dolguk megnevezni és fogalmilag megragadni, amit létrehoznak.
