Nem az a szószátyár típus: az alábbi interjúban valójában jelölnünk kellene a beszélgetést megszakító, vagy inkább ritmizáló csendeket is. Olyankor Kristian Smeds, az Európa-szerte ismert finn rendező és drámaíró hosszan maga elé meredt, keresgélte a gondolatot, fejben formálta a szavakat. Tavasszal a Trafóban járt Just filming című, részben Budapesten készült előadása, de emellett beszélgettünk tanításról,…
Jó esetben a két fogalom között van, méghozzá nem is laza kötelék. De eljön a pillanat, amikor a szolid építmény instabillá válik, minden eresztékében recseg, végül összeomlik.
Előbbi nagykanállal kimeri a púpozott adagot, folyamatos katarzist akar az első perctől az utolsóig, hamar telítődünk is vele, utóbbi apránként, mosolyszünetekkel porcióz (…). De hogy mit is jelent az igazi kockázat a cirkuszművészetben, azt a fentieknél jóval eszköztelenebb és közvetlenebb előadó illusztrálta ősszel a Corvin sétányon, illetve a Kálvin és az Eiffel téren.
A Special Society olyan, mint egy palackból hirtelen kiszabaduló dzsinn, felrázott üvegből kilövő pezsgő. (…) A Split kivételes, filozofikus mélységeket tár fel, alapkérdéseket feszeget érthetően és bölcsen, roppantul feszes hatvan percében.
Ez az előadás nem az állatokról szólt, hanem az emberről, arról, ahogy meg tudja látni a körülötte lévő világ szépségét, természetét. Az Animal City nem kíván semmiről sem üzenni, semmit sem akar bizonyítani, csak egyszerűen teret enged a játéknak.
Életműdíj: Lázár Kati A legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg: Závada Pál – Mohácsi István – Mohácsi János: EGY PIACI NAP A legjobb előadás: BORISZ DAVIDOVICS SÍREMLÉKE (Újvidéki Színház, rendezte: Alekszandar Popovszki) A legjobb rendezés: A SALEMI BOSZORKÁNYOK (Weöres Sándor Színház, Szombathely, rendezte: Alföldi Róbert) A legjobb zenés/szórakoztató előadás: CHIOGGIAI CSETEPATÉ (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, rendezte:…
Két nagyon markáns formanyelvű alkotó új bemutatóját láthattuk pár napon belül, október-november fordulóján, és mindkét előadásról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag pontosan azt kaptuk, amit vártunk és amire számítottunk. Hogy ez jól van-e így vagy sem, azt valószínűleg mindenki egyéni nézői vérmérséklete szerint dönti majd el.
Ha a Time Takes The Time Time Takeset nézni olyan volt, mint a partot mosó hullámok szemlélésébe belefeledkezni, akkor a Peeping Tom Moederje (Anya) olyan, mintha a nézőt párszor nyakon öntenék egy nagy vödör hideg vízzel. Esetleg néha még bele is nyomnák a fejét egy-két röpke percre a víz alá.
A lakossági ügyintézésről divatbemutatóba oltott népi daljátékot csinálni eleve annyira őrült ötlet, hogy csak nagyot szólhat, vagy nagyot bukhat – Az Ügy című ősbemutatóból, Nagy Fruzsina és Halas Dóra rendezéséből az előbbi verzió lett. Az előadás rátámadt a közönségre, pontosabban – akár a slam poetry vagy a rock zene műfaja – rámutatott a szóban forgó…
A kiscsoportos beszélgetések alapvető részei a munkának, hiszen menet közben nyilvánvalóvá vált, hogy hiába lesz színházi előadásként sikeres a produkció, az egész folyamat szempontjából ez még akár kontraproduktív is lehet, ugyanis a résztvevőkben sok feszültséget is kelt, ha nem kapnak valós, számukra értelmezhető, beépíthető visszajelzést.
