Az elmúlt években a fiatal – különösen a Freeszfe képzéseiből kikerülő – alkotók előszeretettel nyúlnak olyan témákhoz, amelyek Magyarországon tabunak számítanak, vagy éppen kiélezett politikai vita alakult ki körülöttük, ellehetetlenítve a valódi párbeszédet, feldolgozást.
Több előadásról közös kritikát írni mindig nehéz, mert az ember akaratlanul is kapcsolódási pontokat keres. A legegyszerűbb az lenne, ha ez a kapocs most a fiatal színházcsináló, Juhász Maja lenne, de ő is csak társalkotója az említett daraboknak. Az Egy kulcs…-ban rendező- és szerzőtársa Zilahy Annának, a mostakkor. performansz-sorozatban pedig alkotó-előadóként szerepel Kovács Luca mellett.
Lanyhább és erősebb vízsugarak a fürdőkád oldalán – valaki zuhanyzik. Ahogy leteszem a kabátom a folyosón, a hangokból máris visszafejtem a jelenetet, a szobába menet mégis a fürdő irányába nézek először: a zuhanyzó alak hátáról két tetovált Hórusz-szem néz vissza rám. Na, ez már valami, villan be, minden színházba így szeretnék megérkezni.
Szauer Lilla írója és rendezője is a Trafóban bemutatott És miért, hogy az éjszaka című produkciónak, és bár a személyesség kiérződik az előadás hangvételéből, ez nem párosul kéretlen énközpontúsággal. Sokat hagy a négy színész kivételesen összehangolt játékára.
„Muszáj mulatságnak lenni!”. Mrożek szavait újrahasznosítva olcsó igazság lenne azt állítani, hogy a Bál kimaxolja, az I Quit Ordinary Dancing pedig lenullázza a mulatságot. De legalább stílusos, hiszen mindkét előadás „ócska” dolgokhoz nyúl és szól hozzá a kortárs tánc nyelvén. Sőt még az is lehet, hogy a mulatozás/mulatság hiánya egy tőről fakad: hogy a létezés […]
A Színház folyóirat egyetlen forint állami támogatást sem kapott a 2025-ös megjelenésre. Nem gondoljuk, hogy ez rendjén van, de változtatni rajta nem tudunk. Te viszont, kedves olvasó, dönthetsz úgy, hogy bármily kicsi összeggel is, de segíted a független színházi szaksajtó fennmaradását. Az ezzel kapcsolatos információt megtalálod a cikkek végén és a honlap nyitó oldalán. Köszönjük, […]
Nem emlékszem, hogy valaha is részt vettem volna egy színigazgató nyilvános búcsúján és az új igazgató beiktatásán. Egyrészt nem is voltam színház tagja, hogy egy ilyen megtörténhessen velem, másrészt, ha voltak is búcsúk az „én” korszakomban, az elmúlt két évtizedben, azok drámaiak voltak, nem volt bennük sok öröm és köszönet. Sőt, inkább tiltakozásokra emlékszem, búcsúk […]
Ladjánszki Márta 30/50 elnevezésű, egész éven át tartó eseménysorozata a táncos-alkotó szakmai életpályájának és életkorának kettős jubileumához tűzött mementó. Ennek kiemelt állomása volt egy négyrészes szólóest és a Széki Luca újrajátszása a Trafóban.
Számos kiváló Staféta-produkciót láttam az elmúlt évek során. Az évente meghirdetésre kerülő Staféta Pályázat Budapest Főváros Önkormányzatának tehetséggondozó projektje, melynek a fővárosban bemutatásra kerülő független színházi, tánc, újcirkusz és összművészeti kezdeményezések támogatása a célja. A támogatás lényege, hogy a pályájuk, s legfőképp az önálló munkásságuk elején járó előadóművészek és az induló művészeti csoportok vezetői számára […]
Amit Keresztury hiányolt a regényben, „a vallomás őszinteségét, bűntudatát vagy dacát, sorsszerűségét vagy lázadását, egyértelműségét és véglegességét”, azt az átdolgozó és rendező Zsótér Sándor és a dramaturg, Ungár Júlia – négy ragyogó színész segítségével – meg tudta adni a nézőknek a Trafó nagytermében.
Kárpáti Péter, az író-rendező-színész valahol a játék- és a nézőtér ingoványos határán, padok és székek rengetege között áll, és szépen tagolt, költői igényű mondatokba foglalva elmeséli az előadás létrejöttének előzményeit.
A matriarchális társadalmi utópiák régóta népszerűek a popkultúrában. Közös vonásuk, hogy valamilyen oknál fogva a (politikai) hatalom a nők kezében összpontosul (néhány példa: Y: The Last Man; A szolgálólány meséje, Dűne, vagy a DC Comics Wonder Womanje). A patriarchális társadalmi berendezkedés kritikájaként is olvashatók, és egyfajta gondolatkísérletként is arra, hogy valamilyen releváns konklúziót vonjunk le […]
