„A nők fájdalommal magukban születnek. Ez a fizikai sorsunk – menstruációs fájdalmak, fájó mellek, szülés. Egész életünkben magunkban hordozzuk. A férfiak nem. Nekik meg kell keresniük. Kitalálják ezeket az isteneket és démonokat, hogy bűntudatot érezhessenek, amit mi magunktól is nagyon jól tudunk. Aztán háborúkat kreálnak, hogy érezhessenek és megérinthessék egymást, és amikor nincsenek háborúk, akkor…
Olyan lehet ez nálam, mint a népek életében a háború. Bizonyos idő után elfelejtem, mennyire gyűlölök (mivel nem tudok) kritikát írni, át vagy bét mondani, a pőre véleményemmel leleplezni magam, és akkor újra rá lehet venni, hogy elvállaljam. Nyilván az is számított, hogy nagyjából minden Fekete Ádám rendezés eléggé tetszett, amit idáig láttam, volt, amelyik…
A dioráma manapság csak háromdimenziós makettet jelent. Leginkább múzeumi tárlókban találkozhatunk ilyenekkel, amikor egy-egy csataleírás mellé szeretnének valamilyen ábrázolást, vagy természettudományos kiállításokon, ahol embernagyságú neandervölgyiek bújnak barlangjukba, esetleg gyapjas mamutra vadásznak…
November 18-án a Trafóban adták át a Halász Péter-díjat – párhuzamosan a legjobb kortárs táncelőadásnak járó Lábán-díjjal. A nyertes produkciók laudációi alább olvashatók.
Bár a Mindig kételkedj! brechti gondolata nyilvánvalóan artikulálódik az előadásban, a dramaturgia nem nyújt többet, mint dekoratív rámutatást a tényeken túli média uralta világ problémáira, halvány lehetőségét sem villantja fel olyan gyakorlati cselekvésnek, amely a terep megváltoztatásához vezetne – s ilyen értelemben kevésbé brechti nem is lehetne. Ugyanakkor a dokumentarista színház legitimációs rendszerét is megbolygatja…
A Megeshetne… a nőgyógyászat-szülészet előtti váróterem feszengős, kellemetlen és egyben csodásan abszurd kisrealista díszletével már érzékletessé teszi ezt a találkozási pontot; kevésbé költői, lebegő a helyzet és a tér, ugyanakkor Romankovics Eda rendezőként pontosan ráérzett, hogy civil szereplőkkel meddig érdemes és lehet elmenni a kisrealista nyelvben, így laza, magától értetődően működő átkapcsolásokat látunk énekből realista…
A catwalk koncerteknek – Nagy Fruzsina és Halas Dóra éneklő divatbemutatóinak – vannak ugyan előzményei, de ezek finoman szólva sem képeznek a magyar színházban fősodort. Szűcs Edit megelevenedő ruhaszobrait, amelyeket Árvai György és a Természetes Vészek Kollektíva látomásai keltettek életre – tehát a Trafó éppúgy ott van mögötte, mint a divat és a képzőművészet világa…
Minden száz emberből egy autizmus spektrumzavarral él. Nem véletlen tehát, hogy annyi újságcikk, műsor és szervezet vagy épp művészeti produktum foglalkozik az autizmus témájával. A Ha megtapsolom a harangot című előadás arra tesz kísérletet, hogy megmutassa nekünk, mit éreznek, hogyan gondolkodnak az autista emberek.
Kárpáti Pál kér egy sört egy Fekete Ádámtól, aki hosszan elmélkedik arról, hogy mit tehet ebben az egyszerűnek látszó helyzetben: odaadhatja azt a sört a barátjának, de dönthet úgy is, hogy egyszerűen csak kisétál a színpadról. Persze, ahogy az a monológjából is kiderül, az elméleti lehetőségek és a gyakorlat között áthidalhatatlan szakadék tátong: mind a…
Idén két újcirkuszelőadás is szerepelt a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Trafó programkínálatában, közülük az egyik, a Csavar (Screws) a fesztivállal karöltve valósult meg. A belga not standing együttes előadását Alexander Vantournhout rendezte, akinek két másik koreográfiáját – bár nem a not standing csapatával – korábban már láthatta a Trafó közönsége. A másik produkció az…
