Kálló Béla (Orsino), G. Erdélyi Hermina (Viola) és Pálfi Ervin (Sebastian) / Molnár Edvárd felvétele

A színpadi események a Gyulai Várszínház Tószín­padán hosszanti játéktérben zajlanak, amelyet két oldalról fog közre a nézőtér, mint egy teniszmérkőzésen. Az összes darabbéli helyszín egymás mellett helyezkedik el a színen. Az egyik oldalon a takarás fehér falai jelképezik Olivia házát, vele szemben egy emelvényre helyezett piros dívány szimbolizálja a herceg termeit, s a kettő közötti, homokkal felszórt felületen ingázik egy franciaágy és hajtány keresztezéséből született alkalmatosság. Ezen „vetődik partra” Viola, ezen hangzik el több monológ, s végül ezen gubbasztanak az egymáshoz passzolt szerelmesek. A teret kiegészítő, fent említett, balkáni romantikát festő kellékek az előadás menetének szempontjából csekélyebb jelentőséggel bírnak. Ahogyan Malvolio kihallgatásakor nincs rejtekhely, ahonnan hallgatóznának a szereplők, csupán úgy tesznek, mintha elrejtőznének (például befogják a szemüket), s így pompás színházi pillanatként a néző képzeletére bazíroz a rendező, úgy máshol is el lehetne hagyni egy-két elemet. Például a dézsa pontosan ebbe a világba illő kellék, de csupán akkor veszik használatba, amikor Tóbi és Mária szerelmi egymásnak feszülése során a nő belelép, miközben Tóbival egymásba gabalyodnak. Csakhogy ez a mozzanat történhetne máshol is, akár a homokban fetrengve, nem köthető kizárólag a dézsához. Hasonlóképp az események sodrából el­hagy­hatónak tetszenek a konyhaasztal körüli ételkészítési előkészületek vagy a másik asztalkára helyezett rezsón való fasírtsütés is, hiszen voltaképpen nem derül ki, mi ezekkel az előadásnak a szándéka. Hacsak ezek a hangsúlyozottan valós tárgyak és eszközök a balkáni miliő megteremtésén túl nem a mesebeli történéseket kívánják ellenpontozni realitásukkal, illetve jelezni azt, hogy a mesés szerelmi kibontakozás a mi mindennapi, hétköznapi környezetünkben zajlik: itt és most, bármikor megtörténhet a csoda. Mintha ezt erősítené az a momentum is, amikor a herceg zenekarából kiváló Se­bas­tian Olivia után szalad, de civil biztatásokért még visszafordul zenésztársaihoz. Ám valahogy az előadás mindezzel együtt sem erősíti meg a reális és a szürreális egymásba gabalyodásának lehetőségét.
Meggyőző erővel tesz viszont tanúságot arról, hogy a Szabadkai Népszínház remek társulattal rendelkezik. Bár az első megjelenéseknél a színészek többségénél valamiféle bizonytalankodó hangütés figyelhető meg, mint a focistáknál, akik régen játszottak, s idő kell, míg újra belemelegednek, míg a csapat újra megtalálja saját ritmusát, de ez hamar elmúlik. Az átmenetinek bizonyuló kezdet után a realista játékmódot követő alakítások tisztán és érthetően közvetítik Nádasdy Ádám világos és gördülékeny fordítását, és teljes színészi erővel teremtik elénk a rájuk bízott figurákat. Kálló Béla meggondolatlan, gyerekes és felfortyanó Orsinót játszik. (A homokos tengerpart akár a rábízott homokozót, birodalmát is jelenthetné.) Antoniót, a hajóskapitányt, valamint több kisebb szerepet is egyaránt fiatalosan hanyag gesztusain szűr át Ralbovszki Csaba. G. Erdélyi Hermina borús, elgondolkodó és vívódó, intellektuális Violát alakít. Pálfi Ervin kissé léha Sebastian. Körmöci Petronella vadóc Olivia. Vicei Natália élettel teli, kacagós Máriaként van jelen minden színre lépésénél. Ko­vács Frigyes Tóbijában újra és újra megvillan a kiábrándult bölcsek fanyar humora. Fonnyadi Ábrisként Szilágyi Nándor brillíroz eleven frissességgel. Csernik Árpád Malvoliója kockaagyú, bumfordi figura. Végül Festeként Szőke Attila olykor eltöprengő bolondot játszik, nótázása, jókedve felhős, bohóc helyett inkább egy koraérett fiatalt látunk, akinek már tiszta képe van az ember ellentmondásos természetéről.
A szerepértelmezéseken végigtekintve láthatóvá válik, hogy van, aki egyszerű vígjátéki figuraként értelmezi a szerepét, más viszont bonyolultabb, összetettebb karaktert próbál megtalálni. Hasonló kettősséget érezni az előadás egészéből: ingadozik a kellemes komédia és a több réteget megszólaltató Shakes­peare között. Miközben remekül szórakozunk a komikus helyzeteken, felvetődik egy sor, komolynak tűnő kérdés is, melyekre azonban nem kapunk határozott válaszokat. Miért láthatja meg a játéktérben a herceg Violát és Olivia Sebastiant, még mielőtt a dramaturgia szerint találkoznának? Miért énekel közösen Viola és Sebastian a hajtány-ágyon, amikor az események szerint még nem találkoztak? Ha vígjátékot látunk, miért nem egyértelmű hepienddel végződik? Ha komédiát látunk, miért nem boldog senki a végkifejletnél, mikor ki-ki rálelt a párjára? Ha nem (csak) víg a játék, akkor miért nem alapozták meg korábban a bonyolultabb lelki folyamatokat? Ha az identitás meglelésének súlyával kíván szembesíteni ez a pillanat, miért nem teszi? Miért áll Vízkereszt-szimbólumként egy hatalmas tükör az előadás díszletében, ha nincs szerepe?
WILLIAM Shakespeare:
Vízkereszt vagy bánom is én
(A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatá­nak előadása a Gyulai Várszínház Tószín­pa­dán a IV. Shakespeare Fesztivál keretében)