Az első részben az alapelvekről esik szó.

Mióta Hiller István miniszter bemutatta az előadóművészeti törvény tervezetét, sokszor elhangzott, hogy konszenzus áll a szöveg mögött. Az érintettekkel beszélgetve úgy tűnik, ez a konszenzus egyfajta politikai nyomás eredménye, hiszen nyilvánvaló, hogy az érdekharcot vívók nem jutottak közös nevezőre – sőt, sokak szerint csak most kezdődik az igazi harc.

Szabó György, a Trafó igazgatója a törvény legelszántabb opponensei közé tartozik. Úgy véli, az establishmentmagának akarja a színházat, vagyis a status quo fenntartása az érdeke, és ezt leginkább a függetleneknek juttatott tízszázalékos kvóta bizonyítja. Szerinte az egyes produkciók támogatását kellene egyenként – pályázati rendszerben – meghatározni, vagyis nem az intézmények finanszírozására, hanem a tartalom támogatására lenne szükség, azonban a törvény minőségi helyett mennyiségelvű szemléleten alapul, és alapvetően a különböző ígéretekkel könnyen sakkban tartható kőszínházak érdekeit képviseli. Ennek megfelelően valódi szakmai vita sem előzte meg a törvény elfogadását, ehelyett háttéralkuk nyomán jött létre a javaslat, márpedig a színházi szakma korrupt. A törvényből nem következik semmiféle elvárás, jövőkép, vízió a színházak jövőbeni társadalmi szerepével kapcsolatban, mert a rendszert „a félelem tartja össze”.

Az eddig szintén „rendszeren kívüli” Krétakör ügyvezetője, Gáspár Máté azt gondolja: tény, hogy a törvény elsődlegesen a kőszínházi optikát tükrözi, és a meglévő rendszert artikulálja, mégis a rendszer teljes értékű részeként definiálja az alternatív társulatokat, és e fő pozitívum már a törvény elnevezéséből is látszik (nem színházi, hanem előadóművészeti törvény). Már ez is tágítja, komplexebb megítélés alá rendezi a területet. A törvény egyfajta keretet ad, amit rá lehet húzni a szcénára, és segít transzparensebbé tenni a működést; lehet, hogy a rendszer valójában maga a katasztrófa, de legalább át lehet látni rajta. Előrelépés, hogy a struktúra végre nem csupán a beavatottak, a gépezetet működtetők magánügye, hanem közügy. Felidézte, hogy a törvény kidolgozásának kezdetén érezhető volt: a szöveg azokról szól, akik intézményként csinálják a színházat. Akkor azt gondolta, ha nem nyílnak ajtók ezen a kőfalon, nincs értelme részt venni még a vitában sem, hiszen az intézményszerű működés korszerűtlen és értelmezhetetlen. Ehhez képest az elért eredmény igen jó: a hat kategória, a mutatók meghatározása biztosít egyfajta átjárást – a kezdeti elképzeléseknél is sokkal jobban. A szakmai közeg a francia, holland mintákat teljesen elutasítja, így Gáspár is kénytelen volt elfogadni a hazai játékszabályokat. Mindazonáltal hangsúlyozza: ha a színházak szolgáltatóipari jellegét erősítik, annak kommercializálódás a következménye.

Kerényi Miklós Gábornak, a Budapesti Operettszínház igazgatójának az a véleménye, hogy egy törvény ugyan nem tud „rendbe tenni” semmit, de mégis van, amiben segíthet. Az például biztos, hogy több pénz jut a színházra, ami módosíthat ugyan az újraosztási viszonyokon, de végre mindenki megtalálja a maga helyét a rendszerben. És nem egymás kárára osztják majd a pénzt. A törvény legfontosabb előnyét abban látja, hogy a fenntartók újragondolhatják struktúra-felépítési stratégiájukat: hány színházra, milyen preferenciákra van szükség. A törvény provokálja erre a fenntartókat, a fenntartók pedig eldönthetik, élnek vagy sem ezzel a lehetőséggel. A folyamatos változás szükségessége szerinte sem kérdőjelezhető meg. Azonban úgy véli, hogy a jelenlegi struktúra nagyon is működőképes, alkalmazkodik a műveltségi, művelődési viszonyokhoz és szokásokhoz, bár mint mindennek, ennek is megvannak a maga hibái. A társulati színház híve, vidéken és Budapesten egyaránt szükség van az egyes társulatok sugallta szellemiségre, hiába olcsóbb a befogadó- vagy produkciós színház, a magyar társadalom felépítésébe nem illik bele.

Novák János, a Kolibri Színház vezetője az új törvény által kifejezetten támogatott (gyermek- és ifjúsági) programot valósít meg. A törvény a jelenlegi struktúrát működteti tovább, és szerinte ebből a realitásból kell kiindulni. Ahogyan fogalmazott: vannak ugyan ádáz struktúrarombolók, de a rendszernek ettől még vannak értékei is. Mindenesetre sajnálatosnak tartja, hogy a törvényben nincs kimondva: a társadalom számára rendkívül fontos a színház. Viszont előrelépés, hogy bármilyen gazdasági probléma adódik, a törvény garanciát ad a működési keretekre, vagyis nem spórolhatnak elsőként „a nem kötelező” feladatokon, például a kultúrán. Ez válságidőszakban jelentős pozitívum. A minőségelvűség közvetetten van jelen a törvényben: a pályázatokban és az önkormányzatokban kell érvelni a minőség mellett. Az, hogy a törvény nem ad jövőképet, bizonyos szempontból akár előny is lehet, mert így ezt maguk a művészek alakíthatják ki. Azt azonban nagyon fontosnak tartja, hogy a szakma is megértse: ha a színház életben akar maradni, elemi érdeke az új nézők megtalálása (a demográfiai adatok szerint is), és ez a fiatalok megszólításával, az új formák keresésével, illetve a színházi neveléssel oldható meg.

Megyeri László, a Thália Színház igazgatója, a törvény egyik előkészítője szerint a politika a rendszerváltással kivonult a minősítésből: döntsön a jegyet vásárló néző, illetve döntsön a tulajdonos, hogy milyen színházat akar – ez mindkettőnek elvitathatatlan joga. Nézete szerint hibás megközelítés, ha csak a pénz és a finanszírozás oldaláról olvassa valaki a törvényt. Az önkormányzati törvény egyértelműen kimondja, hogy a színház önkéntes feladat. Az önkormányzatot az emberek választják, így a demokrácia játékszabályainak teljesen megfelel, ha az dönt a színházról. Minőségi cenzusokat meghatározni ennek megfelelően nem szerencsés, ráadásul az egyes műfajok és formák nem azonosíthatók egyértelműen a jó és rossz fogalmával.

Csizmadia Tibornak a Magyar Színházi Társaság elnökeként az a véleménye, hogy a törvény lefedi azt, ami az átlagnak jó. Az egri színház igazgatójaként természetesen van, aminek nem örül, de tudomásul veszi, hogy az átlagnak, illetve az érdekszférák összességének így a legjobb. Szerinte a törvény erénye, hogy kiszámíthatóvá teszi a kereteket, és némileg véd a fenntartók és a kormányzat „hangulatváltozásaitól”. Úgy véli, hogy a törvény kísérlet az értékek megőrzése mellett a nyitottságra, az átjárhatóbb színházi struktúrák megteremtésére, a formák megújítására. Nem tartja reális veszélynek a kommercializálódást, mert „minden színigazgató olyan színházat csinál, amilyet tud”. Ugyanakkor biztos, hogy – mivel a törvény bizonyos támogatásokat nézőszámhoz köt – az eddig nem regisztrált nézők csoportja is regisztrálva lesz. Ha egy igazgató a saját értékeit látja megőrzendőnek, azokat a nehéz körülmények ellenére is keresztülviszi. Természetesen a törvénnyel kapcsolatban mindenki megfogalmazza a hiányérzetét (mert sokfelé meg akar felelni), de mégis: a törvény meghatároz egy origót, egy viszonyítási pontot, és azt a gyakorlat fogja eldönteni, hogy ahhoz képest mennyire mobil, vagy éppen konzervatív az adott intézmény.

Jordán Tamás, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója úgy véli, ugyanúgy politikai csatározások színtere lesz a színház, mint eddig: továbbra is az önkormányzat fogja kinevezni a saját embereit. Lehet, hogy részletező a törvény, de tele van kiskapukkal, megkerülhető az egész, így természetesen nem fog változtatni a jelenlegi helyzeten. Ha normálisak lennének a politikai viszonyok, és nem a politikán volna a hangsúly, akkor a törvény nagyon jól tudna működni. Baj, hogy színházi emberek között is felmerül a jobbos-balos kérdés, és helyette nem a színházzal foglalkoznak.

Szabó István, a Színházi Intézet igazgatóhelyettese szerint a „konszenzus” vizsgálata rossz megközelítés. A lényeg a realitás szintjén az, hogy van-e a törvénynek többségi támogatottsága – persze kérdés, mi a többség (nyilván fontos, hogy tekintélyes színházi emberek alkossák). Be kéne látni, hogy nem részekben, hanem az egészben kell gondolkodni. Mivel eddig kivételezés alapon ment minden, átlátható, következetes viszonyokat kellene teremteni, amit természetesen szinte mindenki pozícióromlásként élne meg. A „panaszkodó intézményeknek” többnyire a fenntartóval van valódi konfliktusuk, a törvény viszont nem szabályozhatja, hogyan támogassa például a főváros az intézményeit. Ha rosszul csinálnak valamit, azt a törvény nem fogja módosítani. A törvény átlátható szabályokat fogalmaz meg, és ami még fontosabb, kiszámíthatóságot, és ezzel tervezhetőséget garantál. Eddig a minisztérium határozta meg a célokat, a törvény megszületése után a változtatásokat meg kell indokolni, és nyilvánosan fel kell vállalni. Ha nincs törvény, akkor is működni fognak az intézmények, a tisztább helyzet teremtéséhez nem feltétlenül törvény szükséges. A mostani rendszernek sok hiányossága van, de összedönteni az egészet nagy felelőtlenség lenne. Persze a tradíció, a rutin rossz is lehet, de egy törvény nem kezdhet mindent elölről. A művészeti tevékenység alapvető tulajdonsága a folytonosság, és nagy kockázattal járna ezt a folytonosságot megszakítani. Szabó visszautasítja a struktúrakonzerválás vádját, hiszen a törvény nem szentesíti a viszonyokat, hanem megvédi a működőt, és lehetőséget ad, jövőre vonatkozó garanciát fogalmaz meg azoknak, akik új módon közelítenek a színházhoz.

2008. december 28.

Folytatás következik: a finanszírozásról.