Második rész: finanszírozás, szorzók, preferenciák

A rendszer négy tényezője közül az állam és a fenntartó viszonya áldatlan, szívesen fizettetik ki egymással a cehet – elemzi a törvény kiindulási pontját Szabó István, a Színházi Intézet igazgatóhelyettese. A kötelezettségüket arányossá kell tenni, hogy mindenki vegye ki a részét a fejlesztésből, a fenntartásból, kizárva a zsarolás és a lobbizás lehetőségét. A törvény beemeli a rendszerbe a színházat és a közönséget, így most már megszűnik annak a lehetősége, hogy pusztán anyagi szempontok szerint születhessenek meg a döntések. A dinamizáláshoz elengedhetetlenül fontos az eddig meglehetősen szabadon kezelt néző- és előadásszám meghatározása, hogy ne fordulhasson elő az, hogy a nagy infrastrukturális költségek (az épület fenntartása) éppen a termék előállítását (az előadás létrehozását) zárják ki. A színháznak érdeke kell hogy legyen a minél több néző. Nem csak művészeti, hanem gazdasági szempontból is rossz üres ház előtt játszani. Persze nem lehet csak a nézőszámot nézni, van költségarányossági és fenntartói szempont is. A racionalizálás műfajokat és alternatívákat sorvaszthat el (pl. vidéki stúdiójátszás, vagy nagy helyet és költséget igénylő operajátszás megszűnése költségvetési okokból) ezért a törvény feladata, hogy ezeken segítsen, de a konkrét preferenciatérkép kultúrpolitikai kérdés. A törvény támogatja a színes programkínálatot és az előadások mobilitását (pl. vendégelőadás esetén mindkét színház kap nézőszámot).

A legnagyobb vita a szorzók, illetve az alternatívoknak juttatott „legalább 10%” részesedés körül alakult ki. Szabó arra figyelmeztet, hogy a törvény csak elveket ír le, a szorzók nincsenek befagyasztva, ezt majd évente fogják megállapítani; a terjengő rémhírekkel szemben májusig biztosan nem konkretizálódik semmi. A 10% kérdését egyszerű érdekharcnak véli. Fontosnak tartja, hogy belekerült a szám, amit reálisnak, sőt bőven tervezettnek tart. Az évi kb. ötmillió nézőből három-négyszázezret visznek az alternatívok, persze ez az arányszámítás nem lehet mechanikus, de sok minden van mögötte. A 10% biztonságot ad, amire korábban nem lehetett számítani; már lehet, persze most sem mehetnek biztosra a társulatok, mert ez nem automatikusan jár. De nem véletlen, hogy frissen végzettek új, önálló társulatokat alapítanak (HOPPart, KoMa), ők ugyanis tudják, hogy több pénz lesz a területen. És alakulnak a produkciós irodák is. Ez fontos üzenet, amit éppen a szakmának kellene meghallania, hiszen ha a függetlenek jók és erősek, az a kőszínházaknak is előny jelent, mert meghívásukkal színesíteni lehet a műsort. És nem szabad elfelejteni, hogy az önkormányzatok pénzéből csak a hivatásosok részesülnek, erre a függetlenek nem építhetnek.

Csizmadia Tibor, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója és a Magyar Színházi Társaság elnöke úgy véli, hogy finanszírozásról koncepció nélkül beszélni felelőtlenség, márpedig a politika gyakran ezt teszi. Ráadásul a nyilatkozók sokszor „érzésből” beszélnek: például gyakran elhangzó vád, hogy a vidéki színházakat kevésbé támogatják, holott ennek az ellenkezője tény. A Magyar Teátrumi Társaság indítványával, miszerint a 10%-ot rögzíteni kellene, nem értett egyet, ugyanis az ágazat mobilitásának egyik része a független szféra nagyobb támogatásából adódik, és nyilvánvaló, hogy a struktúra változásával egyre több független alakulat jön létre. (Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság egyik alapítója nem reagált e-mailben feltett kérdéseinkre.) Csizmadia szerint a törvény megszületésével a színházi működés sokkal biztonságosabbá válik. Ebben egyetért vele Jordán Tamás, a szombathelyi Weöres Sándor Színház vezetője is, aki azonban a fix összegek meghatározását hiányolja a törvényből; úgy véli, ezeket szerencsésebb lett volna garantálni.

Gáspár Máté, a Krétakör ügyvezetője a „hűbérbirtokok védelmezésének” stratégiáját látja a vita mögött. A minőségelvűség hiánya a rendszer általános mobilitásának deficitjét, a felvilágosultság hiányát mutatja. A jegyvásárlások magas száma nem minőségi mutató. A siker mindig viszonylagos; nem mindegy, hogy populáris, vagy a hatásvadászatot kerülő előadásról van szó. Ha a Producereken kong a nézőtér, akkor nincs értelme játszani. A törvény ugyan szétfoszlatott határokat (hiszen nemcsak a nézőszám alapján jut támogatás), de például továbbra is nagy hangsúly van a miniszter személyén, aki külön támogatói megállapodást köthet. Az alternatív pályázatok megfogalmazása eddig szakmai volt, és várhatóan az is marad, de egy bizonyos százalékra fix, hosszú távú támogatást adhat a miniszter, így akár közszolgáltatási szerződésig is eljuthat a dolog. Persze erre nyilván elkezdhetnek nyomulni olyan önjelöltek is, mint amilyen a Krétakör is volt; érvényesülhet ezen a fronton a minőségi elv és a szakmaiság is, melyek azonban szubjektív mércével is mérhetők: a jelenlegi miniszter például a Krétakör mellett az Experidance-szel is kötött ilyen szerződést – ez az ő saját mércéje. Az egyedi megállapodások a francia modellre emlékeztetnek, ahol kizárólag szerződéses társulatok működnek, ami jóval olcsóbb működési forma a társulati rendszernél. Az ilyen típusú modellek azonban felvilágosult társadalmakra vannak szabva. Mindenesetre a törvény által lehetővé tett hároméves szerződés perspektívabiztonságot és elszámoltathatóságot jelenthet.
Gáspár szerint a „legalább 10%” egy kompromisszum eredménye: a kőszínházi struktúra átvilágítása elmaradt, ennek „kompenzációjaként” kapnak „sok pénzt” a függetlenek, akik ezzel elfogadták, hogy a terület a rendszer integráns része lett. Ez a két és félszeres összeg komoly előrelépés, és a függetlenektől nagy aktivitást vár el. Rövid, illetve középtávon a 10% kielégítő. Gáspár azt gondolja, hogy a pántlikázás gyakorlatát elvető, a produkciók egyedi megítélését proponálóSzabó György valószínűleg nagyobb távlatban gondolkodik. De a „legalább” mindenképpen erős garanciát jelent a jövőre nézve.

Megyeri László, a Thália igazgatója szerint nem csoda, hogy mindenki csak arról beszél, a törvény hogyan szabályozza a pénzek szétosztását. A törvényt érdekrohamok veszik körül – partikuláris érdekek mentén. A függetlenek is próbálják alulról zárni a szférájukat. A rendszer hat-nyolc együttest (Krétakör, Maladype, Tünet Együttes, Pintér Béla Társulata stb.) tud eltartani, és mindenki igyekszik közéjük kerülni. Nem lenne természetes, ha az alternatív terület és a színházak támogatása egyenlő mértékű volna, hiszen a színház állami vagyon (épület, infrastruktúra, művészeti program), amellyel meghatározott mutatókat kell teljesíteni (bemutató-, előadás- és nézőszám-előírások). Az állam tehát nem az épületeket, vagy a projekteket, hanem komplexen a színházcsinálást finanszírozza. Ennek a szétválasztása nagyon bonyolult feladat lenne. A pénz eddig kontroll nélkül folyt a fenntartókhoz, de ha már pénzt ad az állam, legalább ne játssza ki az önkormányzat. Nagyon helyes, ha az állam figyelemmel kíséri az alapműködtetésre szánt pénz útját úgy, hogy stabilizálják (egymáshoz kötik) a központi és a fenntartói támogatás arányát, útját állva az önkormányzatok trükközéseinek.
Nem biztos, hogy magántőke bevonásával jobban finanszírozható a színházak működése, hiszen a gazdaságilag legeredményesebb intézmények is legfeljebb a költségvetésük 60-65%-át képesek jegybevételből kigazdálkodni (ilyen a Madách, a Centrál, a Thália és az Operett). Az üzemeltetés privatizációja elképzelhető, és egy-egy produkció is termelhet nyereséget (mint például a Vagina-monológok), de ez a kis piac miatt általánosságban nem működő modell. Az operai igényű operett később került be a kiemelten támogatott formák körébe, és ezzel Megyeri „mélységesen nem ért egyet”.

Novák János, a Kolibri vezetője felidézi: a színházi törvény eredeti alapszövege a gyermek- és ifjúsági (valamint a stúdió- és operai) előadások számára állapított meg nézőszámszorzót, de erre többen „rákéredzkedtek”. A kérdések a törvény elfogadásával nem lesznek lezárva, a lobbizást folytatni kell, és így is sikeres előadásokat kell készíteni. A törvényi preferencialistában egy szó fontos: hogy ezeket ki kell emelni. A hogyanja kevésbé fontos kérdés, és nem is jó, ha ilyen konkrétumok kőbe vannak vésve. Az lenne előremutató, ha ezeket a preferenciákat az igényeknek és a felmerülő új szempontoknak megfelelően rendszeresen felül is vizsgálnák.

Kerényi Miklós Gábor büszkén vállalja, hogy ő lobbizta ki az operett preferenciák közé kerülését. Szerinte hiába olcsóbb a befogadó vagy produkciós színház, a magyar társadalom felépítésébe nem illik bele, mert az emberek a társulatokhoz vannak szokva. Ugyanakkor a befogadó- és kőszínházak, illetve az alternatív társulatok és a vidéki színházak szembenállását „csacsi dolognak” minősítette. Az Operett igazgatója úgy gondolja, a törvény adta keretek a tartós minőség felé tolják az alternatívokat, hiszen a törvény biztosítja a létüket – de nem a kőszínházakkal szemben. A kőszínházaknak nem kell feladniuk magukat, a kialakult viszonyokat nem lehet felrobbantani. Színházat nem lehet egymás ellen csinálni. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a színházak anyagi támogatása történelmi gyökerekből táplálkozik. Úgy fogalmazott: „a minőségi operett extra költsége évtizedek óta és ma is benne van a rendszerben”. Szerinte egyértelmű a klasszikus operettjátszás preferálása, hiszen turisztikai és országimázs szempontból rendkívüli hasznot hajt: „A klasszikus operettszínjátszásnak ugyan óriási költsége van (szimfonikus zenekart, énekkart, balett- és tánckart, énekeseket és színészeket feltételez), ám a magyar operettszínjátszás olyan hungarikum, a világon elismerten népszerű magyar érték, amelyet talán csak az aranycsapat osztatlan elismeréséhez lehet mérni.”

2009. január 6.