Mohácsi János rendezése ezúttal is konok céltudatossággal halad a célja felé.

Fél évszázados és időről időre újra fellobbanó vita tárgya, hogy a második világháború idején miért nem állt ki XII. Pius pápa a holokauszt ellen, s a népirtás bizonyítékainak ismeretében miért nem mondta fel a Hitlerrel kötött konkordátumot. Az egyház szerint a pápa megtette kötelességét, hiszen a kolostorok pápai parancsra bújtatták a római zsidóságot, elítélő nyilatkozat pedig a protestáló holland püspökök esetére hivatkozva nem történt, nehogy az apostoli felszólalás még súlyosabb megtorlásra késztesse a nácikat. Az ellentábor viszont arra hivatkozik, hogy ha a münsteri von Galen érsek tilta­ko­zása nyomán állt le a szellemi fogyatékosok kiirtását célzó eutanáziaprogram, mi mindent érhetett volna el akkor a katolikus egyházfő. XII. Pius azonban óvta pártatlansága látszatát, rezidenciája egyaránt nyitva állt a szövetséges és a központi hatalmak diplomatái előtt. A háború alatt Németországot a keresztény Európa oltalmazójának tételezte a bolsevik ár ellené­ben, a háború után pedig a győzteseket intette, hogy Németországot ne a kollektív bűnösség jegyében kezeljék. Személye és ténykedése ellentmondásos, pró és kontra állnak hadrendben az érvek, még a zsidók sem egységesek a megítélésében. Tény azonban, hogy a Krisztus parancsait gyilkosokra és áldozatokra egyaránt alkalmazó diplomáciai tétovaság és cinkos hallgatás temérdek erkölcsi aggályt vet fel, melyekre a német író, Rolf Hochhuth igyekezett választ találni 1963-as, meglehetős botrányt keltő művében.
A helytartó dokumentumok és fikció keveréke alapján vizsgálja a miérteket. Verssorokba tördelt dia­lógusokban és jeleneteknek álcázott terjengős epikában tűnik fel a holokauszt irracionális háttere és borzalma, az áldozatok hősies menekítése, valamint az egyház tunyasága. Történelmi szereplők keverednek kitalált alakokkal, így a Vatikánnak bizonyítékkal szolgáló és a rendszert belülről bomlasztó, áldozatmentő SS-hadnagy, Gerstein vagy doktor Mengele és XII. Pius figurája mellett feltűnik az írói képzelet szülte Riccardo atya, akit az egyházfő teszetoszasága fölötti szégyen auschwitzi mártíromságba hajszol. Bár igazán drámai alakokat és helyzeteket is felsorakoztat a darab, maga a téma inkább publicisztikai, mintsem drámai, ezért több párbeszéd is didaktikus szólamokban hömpölyög, s a rájuk telepedő unalmat nem menti a vállalkozás nagyszabású volta sem. Tézisdráma, amely nagyobb gondot fordít a törté­nések „mitologikus” hátterének bemutatására, mint a karakterek életre keltésére. A történelem dokumentálásának szándéka ránehezedik, elnyomja és sematizálja mind a szereplőket, mind a helyzeteket, s arányaikban eltolódnak a szimbólumok felé. Gerstein és Riccardo karaktere hordozza leginkább magában a drámai hőst, ám alakjuk és történetük feloldódik a számtalan mellékszálban, melyek ugyan a darab lé­nye­gét hordozzák, de elfolyósítják az anyagot. Viszont éppen ez a szabadság tűnhetett remek kiindulási pontnak a kaposváriak megszokott ensemble-játékának kibontakoztatására. Hochhuth darabja mind méretében, mind sötét humorában kitűnő alapnak ígérkezik egy Mohácsi-előadáshoz.
Mohácsi János rendezése ezúttal is konok céltudatossággal halad a célja felé. Nem érdekli, unalmas-e, hosszú-e, túlnyújtott-e, egyszerűen végigmegy az úton a társulattal, s hozzászól a társadalmi vitához, amely egyrészt napihír-frissességgel bír a holokauszttagadó püspök és a pápa viszonyának apropóján, másrészt napjaink Magyarországának kirekesztő, rasszista és struccokhoz méltó megnyilvánulásai okán is aktuális. Van egy rész az előadásban, ahol az auschwitzi epizódok megelevenítése helyett a társulat tagjai a színpad szélén ülve visszaemlékezések fosz­lányszövegeit olvassák fel. Közvetlen és bensőséges, ahogyan sajátos szertartás szerint egyszerre lapozzák fel a szövegüket, és egymástól veszik át a szót a fel­ol­vasandó passzusok sorrendjében. Van, aki szikár és száraz hangon olvas, tisztelettel gondolva az áldozatokra, másnak remeg a hangja, elérzékenyül, talán közelebbi emlékek vagy mélyebben gyökerező érzelmek ébrednek benne. Az előadás legsikerültebb mozzanata ez, ahogy a színészek magánembernek öltöztetve, Remete Krisztina jelmezeit levéve, mai ruhában kilépnek a darabból, s színjátszás helyett őszinte hangon megérintenek egy tézisdráma ürügyén, amely már nem is csak a visszaemlékezésről szól, sokkal inkább a ma metaforikus megfeleltetéséről.

Szula László, Felhőfi Kiss László és Rácz Panni / Klencsár Gábor felvétele

Az előadás finoman konkretizálja az általános és történelmi vonásokat, s a darabhoz képest több és rész­letesebb emberi momentumot dolgoz ki. Ger­stein nemcsak zsidómentő, de férfi is: ahogyan feltehetően tiszttársai, ő is „felpróbálja” az SS-bankettek pultos Helgáját. A mellékszereplők karakterükhöz illő „magántragédiákat” kapnak. Így lesz a náci férfimurin ifjabb von Rutta nemcsak egy lovagkereszt, hanem egy Mercedes tulajdonosa is, amelyet azonban a jelenet végi bombázásban bosszantó módon oly könnyen elveszít, amilyen könnyedséggel hozzájutott; és ezért kap Berger asszony a viháncolás tetőfokán táviratot a frontról, fia halálhírével. Számtalan hasonló elemet ki lehetne ragadni, hiszen bár az előadás alapvetően az eredeti művet viszi színre, és Mohácsi Istvánt ezúttal nem íróként, kizárólag dramaturgként tünteti fel a színlap, ám a tekintélyes húzások mellett több jelenetet átírtak, helyettesítettek vagy kiegészítettek. Új női szereplőket kreáltak, hogy a társulat hölgytagjai is kivehessék részüket a közös munkából. Márpedig a kaposvári társulatnál mindig is a közösségek abszurd működése az érdekes, s a halmazokba rendezett jelenetek apróságaiból számtalan érdekes megfigyelés és részlet tárul elénk Fodor Viola tágas színpadképeiben. Egészen groteszk, aho­gyan az SS-bankett részeg zsivajában felcsendülő zsidó dalra elkomorul a feketébe bújt tiszti kompánia. Az irracionális téboly sűrűsödik a tanteremben, ahol a római parancsnok nádpálcával vizsgáztatja a begyűjtött katolikus zsidókat, és megenyhül, mikor egyikükről megtudja, hogy kitüntetéssel harcolt az első világháborúban. Mesteri a téblábolás Ausch­witz­ban, amikor az íróasztal körüli részeg tolongásban, a követelőző telefonok közepette nem derül ki, hogy Gerstein hamis parancsot hozott Eichmanntól, pedig már maga az Obersturmbannführer vizslatja a saját aláírását. Az pedig egyenesen fergeteges, amikor a Hitler kicsempészett csizmájának ördögűzésére való előkészü­letek során egy riadt papocska rossz helyre teszi a szertartás egyik gyertyáját, s kegyes társa rosszalló pillantására újra át kell szöknie egy vastag kelme fölött, hogy az előírásoknak megfelelő legyen a szimmetria. Olykor viszont vontatott egy-egy epizód: kevés dolgot mozdít előre Fontanáék szájbarágós beszélgetése a Bíborossal, és egyoldalú értelmezést sugall az a jelenet, amikor a háború befejeztével a vatikáni teremben keringő fellélegző papi sereg félhangosan mormolja maga elé, hogyan kívánják tovább mételyezni a világot az irattár mélyére süllyesztett tények elhallgatásával.

Nagy Viktor, Fábián Zsolt, Csapó Virág, Némedi Árpád, Felhőfi Kiss László, Kocsis Pál (takarásban), Kelemen József, Rácz Panni és Lecső Péter / Klencsár Gábor felvétele

A társulat egységes színészi munkája viszont több ré­tegben szólaltatja meg a darabot. A második felvonást Lecső Péter hatalmas és tohonya Salzer parancsnokának és Felhőfi Kiss László incifinci beosztottjának parádés kettőse viszi el a hátán. Szintén ők tűnnek fel náci karakterük papi megfelelőiként is, megmutatva a kritikátlan szolgálatkészség másik aspektusát: Felhőfi a berlini nuncius gondoskodó titkáraként, Lecső a pápa kíséretének egyik néma, de elhivatott tekintetű egyházfijaként. Hochhuth szerepösszevonásait remekül hangsúlyozza tovább Mohá­csi; nem is a gyilkos-áldozat ellenpólus összekapcsolása a lényeges, hanem egybemosásuk a kettő közti civil, semle­ges(nek gondolt) létezéssel. Legelegánsabban a zenekar (Csík­vár Gábor, Kápolnás Attila, Kemény György, Kovács Márton) exponálásában nyilvánul ez meg, hiszen a muzsikusok mindenféle környezet­ben, a Vatikánban és az auschwitzi Appel­platzon is játszanak. Kelemen József pedáns Dr. Fritsch az auschwitzi parancsnokságon és kissé számító zsidó Jacobson. Némedi Árpád Eichmannja rajongó zoológus, míg vatikáni rendfőnökként a zsidóbújtatás a mániája. Lugosi György egy­ként bölcs, de meglehetősen passzív és beletörődő berlini nunciusként és id. Luccani szerepé­ben, katolikus zsidóként. Szula László művelt és simulékony világfi a náci Hirt professzorként és a pápa Bíborosaként, sőt ugyanezt a karaktert mutatja fel, de megszorítva, végletesen kiszolgáltatott helyzetben, római zsidó gyárosként is. Nagy Ilona „semleges” Helgát játszik, kiszolgáltatott a náci tiszteknek, de el is fogadja ezt az állapotot.
Doktor Mengeleként Nagy Viktor brillíroz, egészen cinikus, megnyerő értelmiségit alakít, övé a leggonoszabb poén: „Múlt­kor elfüstöltem Freud unokahúgát. Mit fog vajon szólni a pszi-c­ho­analitikusom?” Csapó Virág Sabine Bergere együtt mulat a nácikkal, majd Julia Luccaniként Rómából internálják a halál­táborba. Gerstein­ből Kocsis Pál hőst épít, egy spielbergi Schind­lert, de azzal a kétségbeesett bénázással, amikor kiderül, hogy két Páter Fontanát is meg kellene mentenie Auschwitzból, le­rántja a figurát héroszi magaslatából. Takács Géza Riccardo Fontana atyaként érző és szenvedélyes, szinte romantikus képze­letű fiatalembert alakít, akit majd az önként vállalt láger tör össze.

Lugosi György, Karácsony Tamás, Nagy Ilona, Szula László, Kovács Zsolt, Csapó Virág, Takács Géza és Fándly Csaba / Klencsár Gábor felvétele

A szereplők tehát mind emberi, esendő arcukat mutatják, s ezt látjuk a pápa karakterében is. XII. Pius egyben von Rutta, s Kovács Zsolt mindkét esetben átlagembert, egy magasra kapaszkodott nyárspolgárt játszik, aki beszállítóként szolgálja a náci gépezetet, s vagyont gyűjt a háborúból, de sikeresen őrzi katolikus lelkiismeretét is, míg a katolikus egyház fejeként konf­liktuskerülő és a mindenki számára előnyös megoldáson rágódó, erélytelen embernek tűnik. A darabban többször utalnak a pápa és Hitler közti párhuzamra, de ez a szerep­értel­mezés nem az Antikrisztussal mossa egybe a pápát, hanem a kisemberrel. Ahogy nagy szemeket mereszt a szemüveg mögül, ahogy felháborodik Riccardo tiszteletlenségén, ahogy nem akarja megérteni, és gör­csö­sen próbálja elmaszatolni a problémát, ahogyan nekivesel­ke­dik ördögöt űzni Hitler csizmájából, de rendre elgyöngül, kevés az ereje és kifárad, mind-mind azt példázza, micsoda abszurd, hogy valakinek vezetőként, útmutatóként és Isten földi helytartójaként kell cselekednie, miközben pedig nem más, mint – ember.

Rolf Hochhuth: A helytartó
(Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

Fordította: Kalász Márton. Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Remete Kriszta. Világítás: Bányai Tamás. Zene: Kovács Márton. Drama­turg: Mohácsi István. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Kovács Zsolt, Takács Géza, Kocsis Pál, Nagy Viktor, Szula László, Lugosi György, Karácsony Tamás, Némedi Árpád, Kelemen József, Lecső Péter, Csapó Virág, Serf Egyed, Nagy Ilona, Rácz Panni, Tóth Eleonóra, Felhőfi Kiss László, Fándly Csaba, Fábián Zsolt.
Zenekar: Csíkvár Gábor, Kápolnás Attila, Kemény György, Kovács Dezső/Kovács Márton.