Tarján Tamás: A valahány karátos öngyújtó
A Vakondban a megbomlott tudatú mikrotársadalom szinte valamennyi tagja habozás nélkül állít valótlanságokat a maga s más családjáról.
Ha az amerikai kórházban játszódó darabról azt állítjuk: semmi köze Amerikához és kórházhoz, nem darab és nem játszódik, akkor nem feltétlenül lesz igazunk (hiszen az elmegyógyintézeti stich a legfontosabb humorforrások egyike a cselekményben és a stílusban is, és a játék az egyetlen szó, amelyet semmiképp sem lehet kimaratni a Katona József Színház bemutatójából), mégis közelebb járunk az igazsághoz, mint a színmű eredeti jellemzésével. Vajon miről szól a szerzőhöz illően ezúttal is alig meghatározható műfajú, szabad szövegőrület, melyben egy átlagosan határozottnak és átlagosan pipogyának egyszerre tűnő szemészorvos foglalná el új állomáshelyét (Hajduk Károly a már túl sokat s mégis túl keveset élt, negyvenes koravének tanácstalanságával jár-kel), hogy gyakorta emlegetett szeretett családja is mihamarabb kövesse a texasi síkra? Mint igen sok azon modern darabok közül, amelyek legalább öt-hat témájukról nem szólnak, a Vakond is leginkább még Istenről szól, akiről úgysem nagyon lehet szólni. Istenről, aki vak a Vakondra (az alkalomadtán nyelve híján is beszélni képes, kataton elsüllyedtsége ellenére egy pillanatban lágy simogatással szeretni tudó betegre), vak a vakond módján, téveszméik föld alatti járataiban veszteglő emberekre, vak a híveire és a sátánistákra, a buzgókra és a közömbösökre, vak még talán önmagára is. Ez az Isten öngyújtóba fojtja lángjait, melyeket jobb korokban önnön harmadik személyére, a Szentlélekre bízott.
Kocsis Gergely (Nick) / Koncz Zsuzsa felvétele
Persze Vinnai András műve erről sem szól, sőt még arról sem, hogy Jeff Dawson, a szemész Isten vaksága miatti tehetetlenségében megharagszik a világtalan Fennvalóra, az irracionális teremtésre és folyton vereséget szenvedő önmagára, s benzinnel lelocsolja magát (a motívum előzményeit a kezdéskor már exponálja az író). Egy testfáklyát tenne hozzá így a földi pokolhoz. Csak hát – bármennyire öngyújtókban, kattintgatásokban gazdag színmű ez – éppen nincs öngyújtója, s hiába kéreget félreérthetetlenül egy ilyen kis szerszámot, a közönség soraiból senki sem szánja meg. (Ettől még nem kell túl optimistának lennünk öngyilkosságát illetően.)
A nemrég eltávozott Fodor Géza (akinek emlékére készült a premier) és a másik (vendég) dramaturg, Morcsányi Géza közös erővel sem tudta valamelyik kontúr kiemelésére rábírni Vinnait. A szakadozott, feltupírozott alkotás a számos jelből (frappáns dialógusok, groteszk csattanók, szimbolizációs aktusok) kitetsző kétségtelen tehetség és az ugyancsak szembeszökő szabályozatlanság elegye (a második rovatba az esetleges jelenetezés, a sok súlyos önellentmondás, a magyar irodalmi szemelvényeknek a hatásvadászatig ad hoc beerőszakolása kerül). Szinte csak megítélés, pillanatnyi diszpozíció, netán ízlés és rokonszenv kérdése, hogy a textus jobb vagy rosszabb arcát véljük fontosabbnak. Gothár Péter rendező bizonyára abszurd létdrámát, cirkuszi Godot-féleséget látott benne. A színház színpadát és nézőterét recessziós időkben szokatlan – bár talán a sejthetőnél kevésbé költséges – módon poronddá építette át. Díszlete négy mozgatható, átlátható plexi- tábla segítségével űz csúfot az átláthatatlan viszonyok, önmaguk ellenkezőjét is alig jelentő információk hétköznapjaiból. E nagy felületek körszeletek képzésére, a kereszt forma valóságos és jelképes kihasználására (a táblaélek belső ütköztetésére) alkalmasak. Herédi Mónika rajzfilm- és képregény-ötletekben tobzódó jelmezeinek funkciója a szokásosnál is lényegesebb a „színtelen” közegben, a főleg a fényhasználat miatt „filmszerűnek” érződő megvalósításban.
Hajduk Károly (Jeff Dawson), Fekete Ernő (Mihail Gromov) és Fullajtár Andrea (Vakond) / Koncz Zsuzsa felvétele
A rendezőnek és társulatának van humora. Gothárnak (ezúttal) kevesebb, az együttesnek több. Azonban a kelleténél jobban erőltetik az intellektuális nevettetést, sokszor a szétszórt, kiagyalt mese tartalmainak és feltételezhető jelentéseinek biztosítva a primátust a formavilággal, a miliővel, a nyelvezettel szemben. Holott az eredeti változatában Gromov címet viselő színmű főalakja (az egyik beteg, Vakond szobatársa, akit Fekete Ernő a dosztojevszkiji sérült személyiségek fél-kegyelmével alakít) s az ő neve talán nem esik messze a Gorcsev névtől. Gorcsev Iván, ismerősünk A tizennégy karátos autóból, az a Rejtő Jenő-figura, aki „saját magát és családját illetően habozás nélkül állít különböző valótlanságokat”. Vinnai humorának szerkezetében sok a P. Howard-i, bár még több a Q. Tarantinó-s meg a T. Peaks-es. A Vakondban a megbomlott tudatú mikrotársadalom szinte valamennyi tagja habozás nélkül állít valótlanságokat a maga s más családjáról, vagy talán igazat állít, ami valótlanságnak hat; végül: a családok (Dawson családja; a kórházi „nagy család”) állítanak rendre olyasmit, amitől a célszemély léte valótlansággá silányul (a szemészéknél a família teljes kihalásával kell számolnunk). Ez a – legkevésbé sem nemtelen, a maga módján filozofikus – humor nehezen él meg a saját technikai kivitelezésével, az önértelmezéssel, a zenei tükörrel elfoglalt, néha nehézkessé váló produkcióban. Pedig milyen kiváló, egyszerű epizódocska például, amikor a kopaszsága hiú leplezésére sapkájába applikált hosszú szőke műhajzatot hordó biztonsági főnök, Nick – Kocsis Gergely a primitívség önvédelmével játszik alá a különleges parókának – kénytelen levenni, kölcsönadni fejfedőjét, melynek híján lélekmélyig csupaszon kell szégyenkeznie. Az indító bűnügyifilm-paródiajelenetet is úgy abszolválja a szituációt uraló Lengyel Ferenc (a sorozatgyilkos), hogy Dawson howardilag sodródhatna tovább (bár nem kizárt, hogy ebbe a nyitányba ő is belehalt, s később minden már csak élet a halál után).
Rezes Judit (Sarah Dawson) és Hajduk Károly / Koncz Zsuzsa felvétele
Hajduk Jeffje mellett Rezes Judit (az automatikus boldogtalanságát a fűzfapoétasággal orvosló feleség), Dankó István (az apjától a koravénséget öröklő, templommegszállott fiú, Dany) és Tenki Réka (a fekete egyensátánistaságú leánygyermek, Julie) egy ironikus családi dráma ironikus helyzetgyakorlatait komolykodják jó arányérzékkel. (Gothár a „ki vezesse a kocsinkat?” átültetős körtáncát viszont túl hosszúra nyújtja. Az ajtaját váltogató járgány különben mulatságos technikai rokona a szkénébeli gorcseves Rejtő-adaptáció giri-guri autócskájának.) Pelsőczy Réka (a kórház igazgatónője) a zártság, a bűnügyi sejtetés irányába mozdul (mely alól a szexuális perverzió tombolását is epedőn ki kell fejtenie), Fullajtár Andrea üres Vakond-mosolya, múmia-teste, végtelen körözése a tolóágyon: ikonikus, de inkább csak a megtévesztésre alkalmas emlékképek az estéből. (A megtévesztés bizonyos – a mi helyett mi? kétséges.)
Jordán Adél (Sandra, Gromov lánya) megint egy gyermekfelnőttbe éli bele magát, Elek Ferenc a legsematikusabban amerikaias szerepet, Bob Tucker seriffet egyéníti a közép-európai marginalitás nevetségességébe, Pálmai Anna szexis ápolónője nem Barbie-, hanem Gloria-baba, Kovács Lehel a férfiúi-férji tehetetlenség show-műsorát nyomja szakszerűen.
Amennyiben a Gromov beszélő név, villám, mennydörgés jelentését is a darab erőterébe lehet szuszakolni (az orosz melléknév hosszabb alakja a jelzője a vastapsnak is). De ez is csak feltételezés – miként a sokadik Vinnai-dráma sem árulja el igazán, valójában hány karátos a tehetség, azaz arany-e vagy sem.
Vinnai András: Vakond
(Katona József Színház)
Dramaturg: Fodor Géza és Morcsányi Géza m. v. Zene: Giacomo Puccini, Irving Berlin, Fekete Gyula, Grósz Artúr. Dalok: Lovasi András és Szabó Attila (Csík zenekar). Jelmez: Herédi Mónika m. v. Díszlet-rendezés: Gothár Péter.
Szereplők: Hajduk Károly, Rezes Judit, Dankó István, Tenki Réka, Fekete Ernő, Jordán Adél, Fullajtár Andrea, Pelsőczy Réka, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Kovács Lehel, Lengyel Ferenc.
