Arra hamar rájöttem Magyarországon, hogy vidéken könnyű megtölteni a nézőteret.

– Hogy érzed magad Debrecenben? Mennyire tudtad megvalósítani, amit akartál? Hogy illeszkedtek be a társulatba a Beregszászról átszerződött új tagok?
– Megszoktam Debrecent. A három évvel ezelőtti döntés kényszer volt. Beregszász abban a formában nem tudott tovább működni. Tizenkét-tizenhárom év alatt semmit sem javultak a színházcsinálás feltételei, és közben gyerekek születtek. Lépnem kellett, felelősséggel az embereim iránt. Nem hiszem, hogy modellértékű megoldás, ami létrejött, de az életünkre nézve mégiscsak az. Másrészt a Debrecen kínálta lehetőség is izgatott: az új színház, az opera tagozat, a fesztiválok, iskolaalapítás, nem tudtam nemet mondani.
– Csak formálisan hagytad ott Beregszászt, de szellemi értelemben nem. Hogy érintette ez az ottani társulatot?
– Jelentős változás volt, hogy nemcsak én jöttem el, hanem elhoztam magammal öt alapembert, az első generációsokat, akik sok fenntartással jöttek. Cserébe viszonylagos egzisztenciális biztonságot kaptak az otthon maradottak is, ha havi hatvanezer forintot annak lehet nevezni. A mi viszonylatunkban mindenképpen.
– Nem sínylették meg, hogy korábban te jelentetted a garanciát a folyamatos létezésre?
– Most is ott vagyok művészeti vezetőként. Évente vállalok egy új produkciót, az elmúlt két évben egyet-egyet fel is újítottam a régiek közül. A nyarat nagyrészt velük töltöm. Harmincöt-negyven előadást játszanak Debrecenben. Tehát jelen vagyok. A művészeti döntéseket száz százalékig én hozom meg. Élnek a régi elő­adásaink, sőt bizonyos értelemben reneszánszukat élik. Nemrég játszottuk a Három nővért Moszkvában és Kijevben. A Liliomfit és az Ahogy tetsziket már az új felállásban, az elszerződöttek nélkül csináltam. Persze mindenki arról ábrándozik, hogy mikor lesz megint együtt a csapat.
– És mikor?
– Nem tudom. A lelkem mélyén oda készülök vissza, illetve el sem jöttem onnan. Most épp csinosítgatjuk a színházat, van egy kis pénz, ötszázezer vagy egymillió forint, a mi viszonylatunkban ez sok, újrameszelhetjük a folyosókat. Megtartjuk Beregszászban a második Stalker Fesztiválunkat. Az első öt éve volt. Meghívunk jó néhány színházat.
– Honnan?
– Ukrajnából, Oroszországból, illetve Magyar­ország­ról.
– Bekapcsolódtatok a nemzetközi vérkeringésbe. A Há­rom nővérrel nemrég jelentős nemzetközi díjat kaptál.
– Igen, Mejerhold-díjat. Ez valóban nagyon jelentős, főleg Kelet-Európában számon tartott díj, pályájuk csúcsán lévő, nemzetközileg elismert, új formákat kereső színházi embereknek ítélik meg. Eddig Krzysztof War­likowski, Matthias Langhoff és Krystian Lupa kapta meg. Most ítélték oda negyedszer.
– Hogy születik a döntés?
– A Mejerhold Központ vezetője, Valerij Fokin vezetésével születik a döntés. Nagyon körültekintően járnak el. A Három nővért már egy éve kiszemelték, aztán eljöttek Debrecenbe, megnézték a Halotti pompát, a Tóté­kat és a Gyilkosság a székesegyházban előadását is. A Há­rom nővért szeptemberben kétszer játszottuk el Moszk­vá­ban. Úgy tervezték, hogy egy teljes hetet szentelnek nekünk, de ott is anyagi gondok vannak – Putyin kevesebb olajat adott el –, így csak három nap lett a hétből, egy kis beszélgetéssel, az előadásaimról készült filmek vetítésével színezve. Megjelent a moszkvai sajtó, számos színikritikus és mások.
– A bekapcsolódás a nemzetközi színházi életbe csak egy dolog a sok közül. A debreceni modellt ma a hazai színházi térképen ugyanolyan fontosnak látom, mint az egykori kaposvárit. Ugyanúgy több rendezőre épül, ugyanúgy kiiktatja a kommersz szemléletet, ami nem úgy értendő, hogy nem játszik operettet, hiszen a valamikori „nagy” Kaposvár is játszott, hanem úgy, hogy értékcentrikussá teszi, vagyis nem szórakoztató szolgáltatást nyújt. Hogy működhet ez ott, ahol az ilyen típusú színháznak korábban nem volt hagyománya?
– Arra hamar rájöttem Magyarországon, hogy vidéken könnyű megtölteni a nézőteret. Ha bizonyos szint alá megyünk, akkor van közönség, sajnos. Én rögtön az elején tisztáztam a városvezetéssel, hogy ez engem nem érdekel, én megpróbálok valami mást, általam értékesebbnek tartott színházat csinálni, új társulatot építeni, komolyabb repertoárt kialakítani. Ha így is kellek, akkor szavazzanak nekem bizalmat, és legyenek türelmesek, mert ez hosszú folyamat. Debrecenben két másik helyen is vannak bérletes előadások. A Vasutas Mű­ve­lődési Házban és a Lovardában, sőt a Kölcsey Műve­lődési Központnak is van színházi programja. Bár nem az én értékrendemhez közel álló produkciókat hoznak létre, illetve hívnak meg, kétségkívül kielégítik egy jelentős réteg színházi igényeit. Miért kellene nekünk ugyan­azokat a műfajokat, megszólalási módokat, közönségigényt előtérbe helyeznünk? A város vezetése elfogadta érveimet, és kiállt mellettem. Akkor is, amikor az első év után kötelezettségvállalás-túllépés miatt Csányi Jánosnak távoznia kellett. Akkor nekem is nemet mondhattak volna, mégis ragaszkodtak hozzám, a koncepciómhoz, pedig az eladott bérletek egyharmadával csökkentek a 2006/2007-es évadban. Azóta viszont fokozatosan javulnak a mutatók. Év végére több mint kilencvenezer nézőnk lesz. Bár ez kevesebb, mint a többi, hasonló méretű színház látogatóinak száma, az emelkedő tendencia azért mégiscsak komoly érv elképzeléseink mellett. A közönség jelentős része lecserélődött. Hiányolom azokat, akik elmentek. Viszont egyetemi bérletet tudtunk beindítani, amire hosszú évek óta nem volt példa.
– Az jó, ha egy városon belül több helyen is ki lehet elégíteni a színházi szórakoztatás igényét. Az persze nem jó, ha nem elég színvonalasan, viszont akárhogy is, a szolgáltatóhelyek megszaporodása elveszi az érvet azok elől, akik azt mondják, hogy egy vidéki színháznak – épp azért, mert egyetlen színház – minden igényt ki kell elégítenie. Tehát lehet művészszínházat csinálni. Amikor viszont a nagyszínházban Képzeletbeli operett címmel bemutattok egy avantgárd előadást – egy francia író szövegét a saját rendezésében –, akkor nem gondolod, hogy csapdába kerültök? A nézők nyilván operettet vagy valami operettszerűt várnak, és becsapva érzik magukat. Amikor én láttam az elő­adást, nagyon sokan elmentek a szünetben. Bár akik ott maradtak, lelkesen ünnepelték, mégis fölmerült bennem, hogy nem túl nagy kockázatvállalás-e a nagyszínpadon játszani egy kifejezetten alternatív, workshop jellegű produkciót. Ami a társulatnak és a közönségnek egyaránt fontos lehet az új színházi nyelv szempontjából, de az utóbbit komoly esztétikai megpróbáltatásnak teszi ki.
– Minden évad tele van kockázatvállalással. Nem titkolom, szemrehányást is kapok. Érdemes elolvasni a vendégkönyvet, tele van beírással, hogy hová küldenek, és kit akarnak ide visszahozni. De még egyszer mondom, a nézőszám növekedése minket igazol. Féltünk az idei évtől, viszont már most látszik, hogy több mint ezerrel fog nőni a bérleteseink száma az elmúlt évadhoz képest.
A színház egyre jelentősebb szakmai elismerést mondhat magáénak. Ott voltunk a plzenˇi, a torun´i, a kijevi, az orléans-i, a dubrovniki fesztiválon, februárban Moszkvába utazunk. Bár a városban inkább azt értékelték, hogy egymás után háromszor kerültünk be a POSZT versenyprogramjába, illetve tavaly két díjat is elhoztunk Pécsről. Számomra viszont a legnagyobb eredmény mégiscsak az, hogy a „miniévadunk” hetében el­özön­lötték a színházat az egyetemisták. Igaz, ehhez száz forintra kellett csökkenteni a jegyek árát.
A Deszka Fesztivál, a Jel Fesztivál, az Alternatív Szín­házi Szemle sikeres történet. Vannak persze kudarcaink is, nem tagadom. Tavaly kitaláltuk, hogy indítsunk bérleteket a régi sikeres előadásokból. Nem volt számottevő érdeklődés. Viszont ha két év után műsorra tűzzük az Úri murit, az telt házzal megy. A Vihar, mond­juk, kéthavonta meg tud jelenni. Ez sem tipikus vidéki történet. Vidéken az előadások többsége évad végén meghal. Viszont ha fesztiváléletet akarunk élni, akkor muszáj őket műsoron tartani. A Képzeletbeli operettet 2011-re meg akarják hívni Párizsba. Ahhoz, hogy ez az előadás éljen, most januárban kétszer műsorra kell tűznöm, aztán valamikor márciusban megint kétszer. Azzal a kockázattal, hogy esetleg kevés nézője lesz.
– Kéthavonta egyszer-kétszer játszani egy előadást nem egyenlő a halállal? Téged úgy ismernek, mint aki tízéves elő­adásokat is karbantart. De ezt egy vidéki színházban, ahol általában a bemutatókra sem jut elég próbaidő, hogy lehet megcsinálni?
– Nagyon nehezen. Csak a rendszer logikája ellenében. Így van az általam nagyon fontosnak tartott work­shopokkal is. A Jel Fesztivál keretén belül Párizsból négy napra nálunk járt a Tumulus Project. Fiatal francia koreográfusok – a kortárs balett színe-java –, költők, zenészek, festők, vagy harmincan. Megmozgatták az egész színházat. Tréningeket tartottak a színészeknek, táncosoknak, középiskolásoknak. Ennek a körülményeit nem könnyű megteremteni, a rendszer maga azt sugallja, hogy nem szabad ilyenbe belevágni. Nem szabad elővenni egy régi előadást, nem kell hosszabb próbafolyamatot tervezni, nem érdemes semmit felújítani, mert lehetetlen rá időt találni. De három év után azt mondom, megoldható. Ha szándék van rá, lehet két hónapos vagy két és fél hónapos próbaidőt adni. Más kérdés, hogy van rendező, aki megretten egy ilyen hosszú próbafolyamattól, mert a harmadik hét után már nem tud újat mondani a színészeknek.
– Ez minden szempontból a hazai provinciális vidéki modell meghaladása, és közelít ahhoz a nyitott színháztípushoz, amilyet külföldön sokfelé látni. Amikor a nyáron Miskolcon vendégszerepelt a gerai színház (az egykori NDK területéről), megnéztem a honlapjukat, és egészen döbbenetes volt, hogy egy százezres nagyságrendű város két tucat operai, kortárs és klasszikus drámai, tánc- és gyerekszínházi bemutatót tart egy szezonban, és közben koncerteket, vendégjátékokat, fesztiválokat szervez szinte havonta. Már júniusban fenn volt a neten a naprakész műsoruk jövő júniusig. Ez nálunk egyelőre utópia, de Debrecen mégiscsak efelé hald. Milyen segítséget ad ehhez a város?
– Mindenesetre több pénzt nem ad, sőt, kevesebbet ad, mint korábban. Amit megvalósítunk, az saját költségvetési pénzeinkből történik: Deszka Fesztivál, Alter­natív Színházi Szemle, Weöres Sándor Országos Gyer­mekszínjátszó Találkozó, Betlehemes Találkozó, Egye­te­mi Színjátszók Találkozója. Ezt mi magunk finan­- szí­rozzuk, plusztámogatás nélkül. Sőt, béreljük raktárainkat, műhelyházunkat 36 millió forintért, kamaratermünket 20 millióért. Rendkívül szigorú a gazdálkodásunk, és egyre jelentősebbek a fesztiválokon való részvételből adódó bevételeink. Ezeknek az eseményeknek a megszervezése, lebonyolítása rengeteg többletfeladat, többletmunka, amiért a munkatársaim nem kapnak kiegészítő juttatást. Míg például – ezt Balikó Tamás mondta – Pécsett a POSZT szervezői háromhavi fizetésüket keresik meg a fesztivál ideje alatt.
– Valójában mint a világon mindenütt, a városnak büszkének kellene lennie arra, hogy a színháza szórakoztatóipari szolgáltatóból kulturális központtá válik, amivel hazai és nemzetközi hírnévre tesz szert, ezért kiemelten támogatja. Szellemileg és anyagilag. Nálunk a legtöbb helyen az ellenkezőjét látom. Mindent megtesznek azért, hogy a színház minél kevesebbe kerüljön, kifejezetten a bulvárszínházat támogatják, sőt – mint például Szolnokon – egye­nesen meg is hirdetik.
– Debrecen más egy kicsit, hál’ istennek. Ott van például a MODEM. Kósa Lajos polgármesteri programjának meghatározó eleme a kultúra. A kultúrán keresztül akar nyomot hagyni a város történetében. Ennek sok előnyét élvezzük. Ugyanakkor a helyzet olyan, amilyen. Debrecen sincs sokkal kedvezőbb gazdasági kondícióban, mint a többi vidéki város, mégis a Kölcsey Központ, a MODEM után most új színházat épít. Már áll is a hatalmas épület, ott tartottuk az évadnyitót. Még csak a betonrésze van meg, de így is impozáns. Fantasztikus lehetőség. Most nehéz lenne ennél többet kérni, és nem is teszem. Csupán jelzem, hogy mire lenne ott szükség a működéshez. Központi forráshoz eddig nem jutott a projekt. A város folyamatosan próbálkozik, de még hiányzik másfél milliárd forint. Azt valahonnan, a „városból” kell kitermelni, tehát Debrecen áldoz rá. Határozott ígéretet kaptam viszont arra, hogy amint a beruházáson túl leszünk, a város segít a nemzetközi fesztivál finanszírozásában, és az iskolát is beindíthatjuk majd. Hogy milyen formában, arról még viták folynak, de a dolog érlelődik, és nincs okom feltételezni, hogy nem így lesz.
– Mikor nyílhat meg a színház?
– A következő szezonban. A pontosított ígéret szerint késő ősszel, november táján.
– Koncepcionálisan ez milyen változást fog jelenteni?
– A zenés előadások nagy része marad a Csokonai­ban. Ezeket jelenleg nehezebb működtetni helyszűke miatt. Egy opera-előadást létrehozni, felújítani sokkal bonyodalmasabb, mint egy prózait, mert rengeteg teret foglal el. Korábban azt mondtam, hetven opera-előadást fogunk tartani. Már tudom, hogy amíg egy helyen játszunk, addig ez képtelenség. Most van három felújítás, három új premier, persze ez is nagyobb szám, mint más vidéki városban. De ennél több nem megy. Még egyszer mondom, elsősorban nem a pénzhiány miatt, hanem mert egyszerűen nem tudjuk megszervezni a munkát, nincs idő kijátszani az előadásokat, nem áll elégszer rendelkezésre a nagyszínpad. Amint szétválunk két helyre, több zenés előadás lesz, például két operett. Most egy van, vagy annyi sem, mert kicseleztük, Offenbach vígoperáját hirdettük meg operettként. De biztosan lesz operett, nem is egy, hanem kettő. Lehet, hogy az általam kevéssé kedvelt musical is lesz, persze nagyon megválogatva, erőteljesen a kortárs és magyar darabokra építve. Zenés vígjáték is elképzelhető, megint csak megválogatva, mert ha valaki bulvárt vár, azt továbbra sem kapja meg, de egy-egy népszerűbb, szélesebb közönségréteget megszólító darab lehet majd a Csokonaiban. A Latinovits pedig a műhelyszerű próbafolyamatoknak, a művészszínházi koncepció jegyében született előadásoknak ad majd teret. Egy társulat fogja kiszolgálni valamennyi játszóhelyet, és nem törekszünk a műfajok szerinti mechanikus szétválasztásra sem, tartunk a Latinovitsban zenés előadást, sőt lesz opera is, például régóta készülök Schnittke Élet egy őrülttel című operájának megrendezésére – azt a Lati­novitsban fogjuk bemutatni.
– Ott egy vagy több színpad lesz?
– Három. Az egyik egy háromszázötven férőhelyes amfiteátrum, nem lesznek benne páholyok, bár az első terv szerint lettek volna, de töröltettem őket. Egy tér az egész, mindenhonnan látni mindent. A színpad hatalmas – több mint tizenhét méter széles színpadnyílással –, maga a tér nagyobb, mint a Bárka Színház teljes tere, úgyhogy ha leengedjük a vasfüggönyt, akkor mögötte elhelyezve a nézőket, a színpadon is tudunk előadást tartani. Emellett lesz több mobil tér. Először is egy klasszikus stúdiószínpad, százötven férőhellyel, tehát az is nagy, ismét viszonyításképpen, a Bárka-tér háromnegyede. Aztán egy orfeum, ahol az önálló esteket lehet tartani, kis színpaddal, zongorával, esetleg asztalokkal, vendéglátó-ipari egységgel működtetve. Készen van már a gyönyörű balett-terem és négy oktatóterem. Ami most ott a harmadik emeleten megépült, az nagyobb, mint az egész Csokonai. Ráadásul van egy óriási teraszunk, ahol akár a Szentivánéji álmot is el lehet játszani. Tehát az egész színház tele van lehetőségekkel.
– Akár egy nagy, nemzetközi fesztiválra is.
– Azt régóta tervezzük. Két év múlva a Mezzo Fesz­ti­vált is át szeretnénk hozni, és akkor, lévén, hogy két helyszínen lehet majd játszani, elég lesz bő egy hét a lebonyolítására, ellentétben a mostani kettővel.
– Gondoltatok az amfiteátrum akusztikájára?
– Csak reménykedhetek, mivel itt is utólag történnek a dolgok, mint korábban a Nemzetiben. Rossz magyar tradíció, hogy áll az épületváz, a konstrukció, és az akusztikusok akkor kezdenek dolgozni, amikor már betonból „örökbe van öntve” az egész. A Nemzetiben Popov is legfeljebb csak enyhíteni tudott a gondokon, de érdemi változtatásokra nem volt esély. Itt is áll már az épület, viszont a háromszázötven ülőhely szinte a színpadra borul. Nagyon meredek a nézőtér, úgyhogy nem hiszem, hogy probléma lenne az akusztikával.
– A Debrecen-modell mai magyar színházi kuriózum, és félig a jövő – reményteljes – zenéje. Az általános „magyar modell” kevésbé biztató, a Katonán, a Pintér Béla Társula­ton és néhány nemzetközileg jegyzett, külföldre is eljutó egyedi előadáson kívül az évtizedes provinciális, szolgáltató konvenciókat látni, ami működik, meg lehet élni belőle, a közönséget is ki lehet elégíteni, de valahogy nem lehet vele fontos tényezőként jelen lenni, sem itthon, sem külföldön. Ascher, Schilling vagy a te egy-egy nemzetközi díjad szépségtapasz, de a fesztiválokon, ahol Hermanis, Warlikowski, Perceval, Thalheimer, Wieler, Purca˘rete (és még sokan mások) állandó, keresett nevek, mi egyszerűen nem vagyunk jelen.
– Korábban beszélgettünk már veled erről Debre­cenben. Én kicsivel jobbnak látom a magyar színházat, mint amilyennek te fölvázolod. Ugyanakkor azzal, amit most mondasz, kénytelen vagyok egyetérteni, mert a felsoroltakhoz hasonlóan kifuttatott neveink, társulataink nekünk nincsenek. Többek között azért, mert nincsenek nemzetközi fesztiváljaink, és a nemzetközi kapcsolatteremtés még mindig nagyon alacsony szinten áll. Nézd meg, hogy Romániában hány helyen, hány picurka városban van komoly programmal bíró nemzetközi fesztivál. Ez nálunk nagyon hiányzik. Én tudom, mit jelent egy színház életében egy fesztivál, mit jelent a színészeknek, ha látnak előadásokat, mit jelent egy műhelynek a kapcsolatteremtés egy másik műhellyel. Ebbe szinte egyáltalán nem fektetnek nálunk sem pénzt, sem energiát.
– Egy szűk szakmai körön kívül ez senkit sem érdekel, beleértve a szellemi elitet és a közönséget. Ha Gyulára eljön egy Brook- vagy egy Nekroëius-előadás, nem telik meg a művház. Külföldön ezekre a nevekre tolong a néző. Értelmiségi sznobjaink leautóznak a divatos turisztikai Globe Színházat megnézni, mert az „márkanév”, és visszaautóznak a másnapi Nekroëius előtt. Nem gondolod, hogy csökevényes a színházi kultúránk?
– Ezt tapasztalom, amikor meghívok, mondjuk, egy nagyon jó román színházat vagy előadást, és alig egyharmad ház jön össze rá. Nem titkolom, így van. A debreceniek inkább eljönnek egy harmadrangú budapesti előadásra, mint egy elsőrangú lengyelre. Pedig még kommunikációs felületünk is van a debreceni sajtóban, ahol megpróbáljuk felhívni a figyelmet ezekre az eseményekre. Nehéz dolog, de valahonnan el kell kezdeni.
– A mi lapunkban is megjelent, hogy a Deszká-n a szakmai vitán leginkább vitatott Mizantróp iránt volt a legnagyobb közönségérdeklődés.
– Azért nehéz ezt megítélni, mert meglehetősen összetett a probléma. Minden mindennel összefügg. Ha a Katona eljön játszani a Deszká-ra, bizony nehezebben adjuk el a jegyeket, mint amikor egy médiasztár színésznő benne van egy kilencedrangú előadásban. Az utóbbira azonnal elfogynak a jegyek, nem tudok mit tenni, hiába őrjít meg, hogy ennyire mélyen tartunk. Ezt nagyon komolyan át kellene gondolnia az egész szakmának. És muszáj azt csinálni, amit Gedeon József csinál Gyulán, Mátyás Irén Zsámbékon. Csak azért is nyomulni kell az értékes külföldi (és hazai) előadásokkal. Még négy-öt vagy hat-nyolc hasonló helyre, elkötelezett intézményre lenne szükség. Ez nem úgy megy, hogy átszakad a gát, és ömlik majd a néző a jóra, hanem csak cseppenként lesz több belőlük. Ahogy nálunk, Debre­cenben. Nem háromezerrel lesz több, hanem ötvennel. Boldog voltam, hogy A Sasfiókon ott ült kétszáz néző a hatszázas nézőtéren, de az kétszáz volt, és nem ment el, hanem négy órán át nézte Rostand-t, hallgatta a verseket, mert úgy érezte, hogy kap valamit. Sok mindent át kell gondolni: a színészek érdekvédelmét, a médiával való kapcsolatukat is. Ki kell építeni egy rendszert, hogy helyre kerüljenek az értékek. Semmi sincs rendben, az emberek agyában teljesen torz kép él a színházról, a színészi minőségről, az előadások színvonaláról. De nemcsak a színháznak kell tisztáznia önmagát, komoly kultúrpolitikai aktusra, koncepcióra is szükség van ahhoz, hogy – nem két perc, hanem néhány év alatt – változást lehessen elérni ebben a tekintetben. A minőségi színházakat kell sztárolni, a szakma által jónak tartott színészeinket kellene beszélgetős műsorokba hívni. Ez csak nyomás gyakorlásával érhető el. A karakteres kultúrpolitika ott kezdődik, hogy ezt bevállalja, meri vállalni a beavatkozást, még akkor is, ha egyesek visonganak, hogy ez a szabadságjogok megsértése. Nem, ez egy fölvállalt minőségi értékrend, amelynek érvényt kell szerezni, különben ugyanott fogunk állni, ahol most, és továbbra is csak panaszkodni fogunk.
– A háború előtt Németh Antal ugyanezt kérte számon a hivatalos kultúrpolitikán, és Kárpáti Aurél tiltakozott ellene a művészet szabadsága nevében. Hogy képzeled ma a nyomásgyakorlást? Ha volna egy normális közszolgálati televízió, ott még el tudnám képzelni, legföljebb a jóízlésű és minőségérzékű munkatársak hiányoznának. De a kereskedelmi tévéket hiába doppingolnád, ők akkor is a celebeket hívnák meg.

– A másik oldalon fel kellene lépniük az értékes embereknek. Morális megújulásra lenne szükség. Nem kell bemenni egy olyan tévécsatornába, ahol börtöntöltelékek csinálnak műsort. Minden valamirevaló mű­vé­sznek át kellene gondolnia, hogy mit vállal, ha bemegy egy ilyen helyre. A köztévének pedig azt, hogy kell-e neki a kereskedelmi csatornából bejáratott-lejáratott arcokat elhalásznia azért, hogy harminckét nézőt átcsábítson. Ez ilyen egyszerű.
– De utópisztikus. Egy művész se mond le a reklámról.
– Pedig vállalni kellene ezt. Az Előadó-művészeti törvénynek pedig azt, hogy egyes budapesti színházaknak ne adjon akkora támogatást. Amíg csak sumákolunk az Előadó-művészeti Tanácsban, és ezt nem merjük kimondani, addig ne várjunk semmit.
– Vagyis a szakmának kellene nyomást gyakorolnia. De létezik ilyen szakma? Van egyáltalán „szakma”, és ha igen, elképzelhető, hogy egyfelől értéket preferál, másfelől pénzelvonó javaslattal – nyomásgyakorlással – él?
– Amikor vita folyt arról, mi kerüljön be a törvénybe, és ennek kapcsán létrejött a Teátrumi Társaság, akkor én ellenzékbe szorultam. Azóta sajnos kiderült – nekünk ez bizonyos értelemben elégtétel –, hogy a törvény életbelépése katasztrofális következményekkel járt. Mi elő­re megmondtuk, hogy így lesz, és nem kellene még elfogadni a törvényt. De ránk erőltették. Beletettek vagy hárommilliárd forintot, aminek most már csak a feléről beszélnek, jövőre még annyi sem lesz, aztán az egész eltűnik. Marad egy romhalmaz, a törvény, amin minden oldalról változtatni kell. Engem jól megutáltak, aztán meg, mit tesz isten, jött a fölkérés, hogy legyek benne az Előadó-művészeti Tanácsban. Megkeresett Halasi Imre, hogy azok a vidéki színházigazgatók is, akikkel mindvégig szkandereztünk, támogatnának. Igent mondtam. Nem létezik, hogy megint csak lövöldöznünk kellene egymásra. Lövöldözni a legegyszerűbb. Meg azt mondani, hogy mi, nyolc-tíz színház előre megmondtuk. Az, hogy a törvény rossz, mindenkit gondolkodásra kényszerít. Most ülünk a Tanácsban, elindult egy folyamat a törvény kapcsán, ötletelünk, bár a minisztérium előre jelezte, most csak apróbb változtatásokra van lehetőség a törvényben. Szerintem ugyan nem apróbb, hanem nagyobb változások kellenek, az egész törvényt újra kellene gondolni, fogalmazni.
– Ha jól értelek, azért alakították meg a Teátrumi Tár­saságot, mert a színházi törvényről szóló előzetes vitában nem vették figyelembe a véleményeteket. Tehát valamivel szemben alakítottátok meg.
– Magyarországon minden valamivel szemben alakul meg. Ami engem illet, a törvénnyel való foglalkozásra az kényszerített, hogy elvállaltam Debrecent. Előtte nagyon komolyan gondolkodtam azon, hogy hazamegyek Beregszászra, és csak átrepülök Magyarország felett a vendégrendezéseimre. Amikor elfogadtam Debrecent, kénytelen voltam foglalkozni a törvénnyel, ellentétben sok kollégámmal, akik már csak az elfogadás küszöbén döbbentek rá, mire is mondanak igent. Sorra leültettem az embereket a színházban, gazdasági vezetőt, művészeket, és azt mondtam, gondoljuk végig. Egy sor dologgal nem értettünk egyet, de hiába mondogattuk, nem igazán hallgattak meg, és nem fogadták el a javaslatainkat. Úgy éreztem, mindenáron forszíroznak valamit, ami nem jó. Persze Magyarországon mindent fölhasznál a politika. Akármit mozdulsz, valamelyik oldal megpróbálja azt fölhasználni. Én végig jeleztem, hogy az összes kifogásunk szakmai jellegű. Lehet rajtuk vitatkozni vagy másként gondolni, de szakmai kérdésekről van szó. Aztán nyilván kaptunk egy politikai löketet, és létrehoztuk a Teátrumi Társaságot. Így volt, ebben nincs mit titkolni.
– Mik voltak a legfőbb szakmai kifogásaitok?
– Egyrészt hogy hiányzik a törvényből a jövőkép. Nincs benne egyetlen karakteres gondolat sem. Rossz helyre teszi a hangsúlyokat. Én a társulati létet tűzzel-vassal védeném. A törvény nem védi eléggé. A Vidéki Színházigazgatók Társaságának sikerült elérnie, hogy a társulattal bíró színházat ne tegyék egy sorba a befogadó színházzal és a produkciós színházzal. De még mindig nincs karakteresen kimondva, hogy a társulat hatalmas érték, amelyet minden formában védeni kell.
– Akkor is, ha tudjuk, hogy sok társulat csak kvázi-társulat?
– Ez egy másik dolog. Egyetértek. Nagyon kevés társulatnak van igazi karaktere, mert nagyon kevés megfogalmazott koncepció van a magyar színházban. Az, hogy készítsünk jó előadásokat, nem koncepció. Nem lehet általában jó előadásokat létrehozni. Csak ha van karakteres irányvonal, amelyen haladni lehet, amelyhez csatlakozni lehet, vagy akár tagadni, támadni, harcolni valami ellen. Mindegy, csak legyen koncepció. Annak mentén lehet társulatot építeni. Pusztán csak azzal, hogy jó előadásokat akarunk csinálni, nem lehet társulatot építeni. Az infantilis és vérszegény.
– Milyen szakmai kifogásotok volt még a törvénnyel szemben?
– Személyesen is erőteljesen harcoltam az ellen, hogy az alternatív színház támogatására kimondják: minimum tíz százalék. Ha ezt kimondják, miért nem mondják ki, hogy a társulatokkal bíró színházaknak minimum nyolcvan százalék? Én azt mondtam, legyen az alternatívoknak maximum tíz százalék, de inkább öt. Ezért ők most gyűlölnek engem. Ha minimum tíz százalékról beszélünk, az akár kilencvenkilenc százalék is lehet. Eléggé alternatív közegből jövök én is. De úgy hiszem, hogy a világ nem afelé megy, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor Grotowskiék vagy mások számára az alternativitás még teljesen másfajta tartalommal bírt. Szerintem most nem jó dolog löketet adni az alternativitásnak és pénzeket nyomni bele. Épp ellenkezőleg, a meglévő struktúrát kellene szellemi és művészi erővel újratölteni. Lehet ezen vitatkozni, de az a véleményem, hogy nem jó, ha fiatal, tehetséges emberek ülnek egy szobában, kitalálnak valamit, panaszkodnak, hogy nincs rá pénz, aztán egy csettintésre kapnak, és akkor csinálnak egy előadást. Amúgy sajnos általában egyetlen előadásra futja gondolataikból, ötleteikből. Nem – jöjjenek csak szolgálni.
– Hogy érted azt, hogy szolgálni? Nem a struktúrának kell segítenie a kezdő fiatalokat?
– De igen. Én azt mondom, ha van egy fiatal, tehetséges rendező vagy színész, jöjjön, álljon be a struktúrába, adok teret neki a Csokonaiban. Az alternatívoknak is. Jönnek is. Van koncert, felolvasás, tele a színház fiatal próbálkozásokkal. Mindenre igent mondok, hadd nyüzsögjenek. Ez frissít, megmozgat egy csomó kövületet a színházban, megmozgatja az idős színészeket éppúgy, mint a fiatalokat. Ezt meg lehet csinálni, hogyha akarja az ember. Amikor már valódi csapatról beszélünk, az más, akkor én is azt mondom, arra kell pénz. Ha alakul egy olyan csapat, mint amilyen a Krétakör volt, vagy Pintér Béláék, akkor az ilyenek támogatására legyen forrás. Akkor, ha már karakteres jelenlétről van szó. De most az alternatívoknál fel van sorolva vagy száznegyven színház. Hány képvisel abból valós értéket? őszintén. Még meg sem született az illető mint rendező, még el sem készült, még nincs sehol, de már azon jár az agya, hogy pénzt kap egy alapból, és azzal majd elmegy valahova. Ez nem jó gondolkodás. A színháznak szolgálnia kell, ez a szent meggyőződésem. Ebbe a szolgálatba mindenkinek be kell állnia, ki kell vennie belőle a részét. Nemcsak önmegvalósulni kell, hanem megszólítani egy közösséget, mondani neki valamit. Lehet, hogy ezek avítt, régimódi szövegek, de szerintem ezeknek a fogalmainknak a mentén kerülhetnek helyükre a dolgok.
– Azt, hogy a színház szolgál, nálunk sokan úgy értik, hogy kiszolgál. Nem közösségi mondanivalót közvetít, hanem szórakoztat, és ezért kér számolatlan pénzt. Szerin­tem a kétes értékű bulvár túlfinanszírozása ugyanolyan probléma, mint a kétes értékű alternatívoké.
– Szerintem a szakmán belül mindenki érti, mi a különbség a szolgálni és a kiszolgálni között. Szolgálni sokkal nehezebb, mint kiszolgálni.
– A szolgálat azt jelenti, hogy magasabb, művészi igényt támasztani, akkor is, sőt főleg akkor, ha a befogadó közeg, a közönség ezt nem egyik napról a másikra fogadja el. Ezt kell támogatni, anyagilag is.
– Ez teljesen így van.
– De igényt csak maga a szakma támaszthat. A szakma együtt lehetne erős. Csakhogy nem egységes. Vannak erősebb és gyengébb lobbik. Most kik az erősebbek?
– Az alternatívok most sokkal jobban érvényesítették az érdekeiket. Amiért ezt szóvá tettem, valakik közellenségnek éreznek. Pedig a tizenöt éves beregszászi múltam ismeretében nem kis csúsztatás azt hirdetni rólam, hogy szociálisan érzéketlen vagyok.
– Korábban fordítva volt, az úgynevezett szakmai elit kirekesztette az alternatívokat.
– Valami lelkiismeret-furdalás működik az elmúlt évtizedek miatt, ahogy Mácsai Pál mondja. Biztosan van emögött politika is. Pártok megegyezése.
– A törvény részleteit illetően rengeteg kifogás merült fel menet közben – miért nem lehetett ezekről megegyezni?
– Zsámbéki Gábor, Mácsai Pál meg Pintér Béla még tavaly szeptemberben írt egy levelet, hogy nem jó így a törvény, aztán egy hónap múlva már ugyanaz jó lett. A szakma nagy részét eluralta az a gondolat, hogy egy elfogadott rossz törvény jobb, mint egy nem létező törvény. Ez vitatható, de már mindegy. Viszont még most sem késő csinálni valamit. Most kellene eszeveszett erővel mindenkinek azon dolgoznia, hogyan javítsuk ki. Szétmentek a levelek, minden színház, minden jelentős szakmai képviselet megkapta.
– Mi a megoldás? Törvénymódosítás?
– Pontosan. Mindenkinek bele kell pakolnia a szürkeállományát. Ez felelősséggel jár. Senkit sem akarok bántani, de amikor Győrött találkoztak a vidéki színházigazgatók, kiderült, hogy írd és mondd, összesen négyen ha elolvasták alaposan a törvényt. A többiek hallomásból, másodkézből tudtak róla ezt-azt. Ezt nem lehet így csinálni. Kényelmes és gyáva álláspont, hogy nem szólok bele, aztán meg majd szidom.
– Tehát annak idején a Teátrumi Társaság a törvényt illető szakmai kifogások iránti közömbösség miatt jött létre.
– Ez volt a kiindulópont, meg nyilván egyfajta kirekesztettség is. Akik ott egymás mellé sodródtunk, így vagy úgy, mindenféle döntés eredményeként bemerészkedtünk a színházigazgatók illusztris társaságába, eléggé a szakma perifériáját képviseltük. Még azt is elfogadom, hogy a kinevezések politikai döntések voltak. Persze rögtön megkérdezem: mikor nem politikai döntéssel születtek a kinevezések? Volt olyan idő? Akik így odakeveredtünk, mindjárt ki is rekesztődtünk. Aztán egyszerűen kiderült, hogy egyre többen vagyunk, egyre erősebbek vagyunk, a vidéki színházak fele már mi vagyunk. Hát akkor álljunk össze Teátrumi Társasággá.
– Ami történt, azt sajnos nem lehet nem politikai szemszögből nézni, mert a politika az, ami a rendszerváltás óta kettéosztja ezt a beteg Magyarországot. Abban is egyetértek veled, hogy a színházi döntések, beleértve az igazgatói kinevezéseket, öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtt is politikai döntések voltak, és ugyanúgy sok volt köztük a rossz döntés, mint manapság. Én azt önmagában abszurdnak találom, hogy vannak baloldali és jobboldali színházak, és hogy a Teátru­mi Társaság színházai jobboldaliak. Szerintem ilyen a világon nincs, rajtunk kívül. Ugyanakkor azt a tartalmi igényességet és színvonalat, ami Debrecent jellemzi, nem látom a Társaság többi színházában, Szolnok például mű­vész típusú színházból az új vezetés alatt meghirdetetten szórakoztató, kommersz típusú színházzá vált. Nem mintha a „másik oldalon” sokkal több volna az értékeket közvetítő, művészileg erős társulat, de mégis tartják valahogy magukat ahhoz a „mindenevő” vidéki hagyományhoz, amelyben azért a problémafelvető kortársi szemlélet is megjelenik, és talán kevesebb bennük a lefelé nivellálás. A Teátrumi Tár­sa­ság elnökeként mennyire tudod képviselni azokat a színházakat, amelyeknek a szemlélete, a szándékai, azt hiszem, nagyon messze esnek az általad vallott színházeszménytől? Egy részben szakmai okokból létrejött, a szakmaiságot a törvényalkotásban megjeleníteni kívánó szervezetnek nem kell közös szakmai programot hirdetnie, és önmaga elé művészi mércét állítania?
– Belekapaszkodnék abba, amit mondasz – mármint hogy a másik oldalon milyen színházak vannak –, anélkül, hogy személyeket, színházakat nevükön neveznék. A minőségbe nem bonyolódnék bele, mert az szerintem hullámzó. Abba se, hogy a szolnoki színház azelőtt milyen művészszínház volt – voltak ott értékelhetőbb előadások, ezt el tudom fogadni –, vagy hogy mennyire értékes színházi történetet képviselt. Most mást, egy nagyon karakteres népszínházat csinál. Ebben hisz. Nem a szívem csücske ez a fajta színházcsinálás, de semmiképpen sem mondanék ennyire lesújtó véleményt róluk. Imádja őket a közönség, őket ez hitelesíti. Ez a mondat természetesen támadható. De szakadékról semmiképpen sem beszélnék, és erőteljesen tiltakoznék az ellen, ha bárki azt állítaná, hogy vannak művészi koncepcióval rendelkező, értékes színházak az egyik oldalon, és népszínházak a másik oldalon. Ez így biztos, hogy nem igaz. Tény, hogy sok dologban nagyon messze állunk egymástól a Teátrumi Társaságon belül, és vitatkozunk is. Lehet, hogy nekem egészen másfajta színházalkotói elképzelésem van, mint Eperjes Károly­nak. Alapvetően azonban elfogadom, hogy mások mást gondolnak. Lehet, hogy ez furcsának hat itt Magyar­orszá­gon. Elfogadom, hogy, mondjuk, Veszprém másfajta színházi ideát lát maga előtt, és az időre, a jelen valóságra, a közönség állapotára és helyzetére hivatkozva olyan színházat csinál, amilyet. Én meg egy másmilyet. Engem fogadnak el nehezebben.
– Nem a népszínház–művészszínház ellentéte a vízválasztó. Az igazi kérdés mindig, a kettéosztott színházak mindkét partján, a színvonal. A népszínházzal semmi baj, ha magas a színvonala.
– Ezzel egyetértek. Azt látom, hogy a Teátrumi Társa­ság színházaiban van igyekezet. Bizonyítási vágy. Egy­részt mindenki igazolni akarja, hogy működtetni tudja a színházat, ami nem olyan ördöngös dolog, csakhogy kívülről azzal riogattak, hogy az általunk vezetett intézmények be fognak omlani. Másrészt mindegyik próbál kialakítani egyfajta profilt. Kecskeméten Szásszal és a Három nővérrel évadot indítani azért nem rossz dolog. Békéscsaba is megtalálta a maga arculatát, nyit Romá­nia felé, Ukrajna felé. Veszprémben az elmúlt évadban volt egy izgalmas Édes Anna, én Bulgakovot rendeztem, és még hosszan sorolhatnám. A nézők már érzékelik a változást színházainkban, mindenütt jelentősen nőtt a számuk. Jó volna, ha végre a kritika is félretenné elő­ítéleteit.
– Valóságosnak gondolod ezt a periféria-elméletet?
– Úgy gondolom, Magyarországon elfogadott volt, hogy a színházi életet bizonyos kör irányította, illetve részben most is irányítja. Ez még csak nem is baj, mert valamennyire mindenütt így van…
– Milyen kör? Kik alkotják?
– Te is tudod, milyen körről beszélek. Kialakult egy markáns tengely Kaposvártól Budapest irányában, és ennek a tengelynek a mentén formálódott a színházi közízlés, illetve dőltek el a dolgok. Lehet, hogy sok esetben jól dőltek el. De volt ennek a mechanizmusnak egy konkrét esztétikahatalmi sajátossága is, nevezetesen, hogy minden, ami kívülről jött, vagy ami a tengelyen nem volt esztétikai érzékszervileg tapintható, az nem lett szentesítve, hitelesítve. A kéretlen szószólók aztán már agyoncsapandónak, agyonnyomandónak minősítettek minden tengelyen kívüli történetet. Kész. Ez a drámai vétségük, hogy úgy mondjam, mint a görög tragédiában a hübrisz. Mert ennyire kirekesztő módon nem lehet cselekedni.
– Meggyőződésem szerint a vezető vagy hangadó szerepet egyedül a szakmai színvonal igazolja, de a szakmai hegemóniát még az sem, ha párhuzamosan hasonlón erős, de másfajta szakmaiságok is léteznek. A te esetedben – és ha körülnézek „a körön kívüliek” között, egyedül a tiédben – létezik a nevedhez kapcsolható „saját színház”, az általad produkált előadások hosszú sora, megkérdőjelezhetetlen egyediségükkel és színvonalukkal. Ebben a szakmai pozí­ció­ban úgy érezted, hogy ha mondtál valamit, az nem számított, vagyis ki lettél rekesztve?
– Abszolút.
– Milyen jelei voltak ennek?
– Például az, hogy azok az előadásaim, amelyeket igazán fontosnak tartok, az utóbbi öt évben nem kerültek el a POSZT-ra. Csak az off-programba került be A szarvassá változott fiú, de nem került be a Halotti pompa, nem került be a Három nővér. Egyedül az Úri muri volt ott, de azt sem kezelte értékének megfelelően a zsűri, a hivatalos kritika.
– Mivel magyarázod ezt?
– Nagyon egyszerű. Kívülről jövök, senkinek sem vagyok lekötelezve, és – szerencsére – kiszolgáltatva sem. Amit elértem, elértem, hálás vagyok érte egy csomó embernek. Elég határozott gondolataim vannak a magyar kultúrán belül zajló folyamatokról, és ezeknek hangot is adok. Meggyőződéseim, elképzeléseim nagyon sok lényegi kérdésben nem egyeznek a színházi élet hangadóinak, véleményformálóinak a meggyőződésével, elképzeléseivel. Rákényszerülök a konfrontálódásra. Bár hét-nyolc évvel ezelőtt még azt mondtam, hogy ha itt nem lehet dolgoznom, dolgozom másutt a világon – például Beregszászt a húszezer forintos igazgatói fizetésével senki sem fogja elvenni tőlem –, most úgy gondolom, nekem van itt dolgom, gyáva, kényelmes megoldás lenne megfutamodnom.
– Azt láttam, hogy megindultak a közelgő politikai átrendeződésnek megfelelő átállások. Nem jutott eszedbe, hogy többen azért keresnek meg, azért választanak be ebbe-abba a tanácsba, mert a jövőhöz keresik a kapcsolatot? Akik eddig kirekesztettek, jónak látják, hogy leadják neked a névjegyüket, mert tudják, hogy olyan éra jön, amelyben neked nagyobb szavad lesz. Nem a tehetségedre apellálnak, amiről korábban is tudhattak, hanem a pártfogásodra.
– Mindenki tapasztalhatja, mekkora forgolódás megy. Az elmúlt fél év ebből a szempontból életem legtanulságosabb fél éve. Egészen hátborzongató, mekkora kanyarokat képesek bevenni az emberek. Beleiszo­nyo­dom, ha rágondolok, milyen a kiszolgáltatottság, hogy így meg kell magukat tagadni ahhoz, hogy tovább létezzenek. Szeretném másmilyennek hinni a magyar társadalmat.
– Miért csodálkozol? Óriási a félelem, hogy a jövő évi választások után veszélybe kerül az egzisztenciája annak, aki nem fordul jobbra. Ahogy tíz éve történt.
– Én ’98-ban még nem voltam itt, Beregszászban éltem. Akkor volt ilyen? Komolyan kérdezem.
– Volt ilyen, akár személyes tapasztalatról is beszélhetnék, arról, hogy ezt a lapot is meg akarták szüntetni az Erzsébet téri Nemzeti Színház melletti kiállásunk miatt. Adminisztratív ürügyet találtak rá, és az NKA-n keresztül akarták végrehajtani. Csak azért menekültünk meg, mert a kuratórium és a szakma is kiállt mellettünk. Az ilyesmi bárhol, bármikor előfordulhat a jövőben. Amikor ma a Nemzeti Színházat támadják, az nem szakmai, hanem politikai támadás, és nincs, aki ne tudná, hogy Alföldi Róbert menesztésének az előkészítése.
– Nem biztos, hogy szerencsés a példa, mert lehet, hogy a kormányzás várományosainak elképzelése a Nemzeti Színházról alapvetően különbözik attól a rétegszínházi eszménytől, amelyet Alföldi követ.
– Én nem tudok róla, hogy volna ilyen elképzelés. Ha van, miért nem tették közzé már régen? Miért nem kezdeményeztek róla párbeszédet? Még sosem láttam olyat, hogy bármelyik hatalomnak elképzelése lett volna a Nemzeti Színházról. Jelszavai vannak. Szólamai. Igéi.
– Még ezt is el tudom fogadni. 2002-ben, amikor Márta Istvánnal pályáztunk a Nemzeti Színházra, mi letettünk egy koncepciót. Nem értettem egyet azzal a köz­ponti gondolatsorral, amelyet többek között a SZÍN­HÁZ is képviselt, amikor megszólaltatta a szakma elitjét, és a Nemzeti Színház kapcsán sokan kifejtették a véleményüket a „nemzeti” szóról. Mindenki megkérdőjelezte a „nemzeti” szó létjogosultságát. Én ezzel nagyon nem értettem egyet, és a pályázatban egy erőteljes víziót fogalmaztam meg ennek kapcsán. Azóta finomodott a véleményem, de a lényegét most is érvényesnek gondolom. Ami a kérdésedet illeti, igen, érzékelem, hogy az utóbbi időben van egy „felém fordulás”, sokan fektetnek energiát abba, hogy kapcsolatba kerüljenek velem. Én ezt igyekszem tárgyilagosan értékelni. Nem gondoltam például, hogy a vidéki igazgatók nevében Halasi Imre helyezkedési stratégia okán keresett volna meg, képviselném a testületet az Előadó-művészeti Tanács­ban. Az sem biztos viszont, hogy a most porladó hatalmi konstellációban én lehetnék a hatékony képviselet záloga. Nem azzal foglalkoztam, mi lehet emögött, hanem eldöntöttem, hogy megpróbálok az összes vidéki színházvezető számára elfogadhatóan viselkedni, vagy­is tisztán a szakmai érdekeket szem előtt tartani. Ezt nagyon komolyan mondom. Ha megnézed a Tanács eddigi három ülésének a jegyzőkönyvét, látni fogod, hogy ott nem hangzanak el mások a részemről, mint szakmai érvek. Ha azt látom, hogy az elkövetkező változások nem a szakmaiság irányába mennek, nyomban kiszállok. Van egy szint, ami alá nem megyek. Ez elveket és morális követelményt jelent. Ha bevállalhatatlan dolgok jönnek, akkor nem folytatom. Az Operában is ezt mondtam, és kilenc hónap múlva végkielégítés nélkül fölálltam. Most ugyanezt mondom. Van hátterem, saját életem, májusban megszületik a hatodik gyerekem. Van szakmai múltam, elértem eredményeket, meg tudok lenni magamban. Bizonyos értelemben szerencsés vagyok, mert nem kell forgolódnom. Amit nyolc évvel ezelőtt mondtam, azt mondom ma is, és nyolc év múlva is azt fogom mondani. Ha olyasmi jön, amiben nem tudok részt venni, akkor függetlenül attól, hogy milyen hatalom van, fölállok. Fölállok Debrecenben, Bu­dapesten, bárhol.
– Ami konkrétan várható mint konfliktus, az a vezetői kinevezések kérdése. Mindig így van. Még ha nem feltételezek is politikai személycseréket.
– De, azt feltételezni lehet. Volt nyolc szűk esztendő az egyik oldalon, tehát nyilvánvaló a kompenzációs szándék. Ez nem kérdés, ez így működik, együtt jár a demokráciával, hogy négy évig az egyik társaság van helyzetben, négy év múlva a másik. Nyilván van egy határ, amelyen belül ez még elfogadható. Az a kérdés, tudunk-e a lényegről beszélni. Itt nagyon nagy bajok vannak a társadalmon belül. Olyan bajok, amelyek mindnyájunkat érintenek. Beszéltünk a kereskedelmi csator­nákról, de beszélhetnénk a nézők minőségéről is. Lassan fél az ember egy összetett mondatot mondani vagy egy bonyolultabb jelet kitenni a színpadon, mert vajon megértik-e. Nagyon nehéz odafigyelő közönségre találni. Az egész társadalom depressziós. Sok olyan dolog van, amin közösen kellene változtatni, politikai színezettől függetlenül. Az Előadó-művészeti törvény politikai színezettől függetlenül működik rosszul, és politikai színezettől függetlenül érdeke mindenkinek, minden színházban, Budapesten és vidéken, hogy jól működjön. És még csak nem is pénzekről van szó. Egy­szerűen rossz benne egy csomó minden. Ezen változtatni kell. Aztán az elkövetkező hatalomnak remélhetőleg lesz kultúrpolitikája, amivel lehet erőteljesen vagy kevésbé azonosulni…
– De nem mindegy, hogy elveket, szellemet, minőséget fog meghatározni, vagy egyszerűen kicserél embereket.
– Ha az utóbbi lesz, az nagyon szomorú lenne.
– Eddig még sohasem láttam sem országos, sem helyi szinten – és egyik politikai oldalon sem –, hogy a hatalom a legjobb, legtehetségesebb, legszínvonalasabb embereket kereste volna meg. Mindig csak azt kereste, aki „a mi emberünk”.
– Pedig mindnyájunk közös érdeke, hogy a minőségi kultúra visszakerüljön oda, ahol lennie kell. Hogy egy határozott értékrendet állítsunk fel. Egy operaénekes teljesítménye, meg az, hogy egy kis srác bejön az utcáról, elkezd énekelni a színpadon, és három perc múlva országos sztár lesz, nem ugyanaz. Lehetetlen dolog, hogy egy állami ünnepségen Simándy József felvételről elkezdett Hazám hazám-ját egy rocker folytatja. Ezzel azt sugalljuk, hogy az a gyerek, aki ott a mikrofonba énekel, az ugyanaz, mint amit Simándy csinál, amikor a tehetségét, a szívét, a lelkét, a hitét belepakolja az áriába. Ki kell mondani, hogy ezt nem lehet. A legnagyobb baj az, hogy nálunk, bár én nem látok vissza ’89-ig, mert akkor nem voltam itt, nincs karakteres kultúrpolitika. Nincs fölvállalt értékrend.
– Az értékrendnek abból kellene kiderülnie, hogy mit támogat az állam. Vagy mit támogat inkább, mit kevésbé. Az egész színházi struktúrában az a legnagyobb probléma, hogy a dotáció nivellálva van. A kommersz relatíve nagyobb támogatást kap, mint az érték. Tulajdonképpen mit támogat az állam? A nézőt? A nézőszámot? Az úgynevezett normatív támogatás előnyben részesíti az ülőhelyek számát, függetlenül attól, hogy mit lát, aki azon az ülőhelyen ül.
– Ezzel kapcsolatban a törvény semmit sem oldott meg. Nem jutottunk egy lépéssel sem közelebb egy konszenzusos értékrendhez. Már ha van ilyen a szakmán belül, vagy létre lehet hozni legalább hozzávetőleg. Nem léptünk előre egy centimétert sem a minőség finanszírozásának és a kevésbé minőségi produktum nem finanszírozásának kérdésében.
– Ebben a kérdésben erős lehet az ellenlobbi.
– Abszolút. Ezt ott helyben, a Tanácsban érzékelem. Pedig ha ebben nem jutunk dűlőre, akkor semmi értelme az egésznek. A mostani osztogatási szisztémánál még a tavalyi is igazságosabb volt. Milyen alapon kap a Pannon Várszínház százmillió forintot, amikor a Bár­kától meg elvesznek majd’ százat? Milyen rendszer az, amelyik ezt szüli meg? Most létezik egy olyan törvényünk, amelyik a saját logikáját követve ezt dobja ki. Jövőre újabb öt ilyen eset lesz, mint most a Pannon Vár­színház, ha nem építünk bele védőmechaniz­mu­sokat. Lehet, hogy akkor a Radnótitól fognak elvenni. A helyzet mindenkit hazudozásra, sumákolásra, ravaszkodásra kényszerít. Ez a legnagyobb baja a törvénynek.
– Kinek lehet itt döntő szava?
– Magának a szakmának.
– Komolyan gondolod, hogy képes erre? Önmagát kellene minősítenie, ráadásul le és föl…
– A szakma eddig nem vette elég komolyan ezt a történetet. Említettem, hogy rajtakaptam igazgatókat, akik bele se néztek a törvénybe, és elfogadták, amit X és Y mond. Az is látszott, hogy X és Y miért mondta ezt vagy azt, megvoltak a kapcsolódási pontok és a háttértörténetek. A mostani sokkhelyzet talán mégis változást hoz. Még egyszer mondom, megfelelő kultúrpolitikával rá lehet kényszeríteni a szakmát, hogy elkezdjen a saját maga érdekében komolyan gondolkozni. Például védekezőmechanizmusokat beépíteni a törvénybe, éppen a politikai jellegű döntések ellen.
– Elszántnak látszol.
– Most bizonyos értelemben helyzetben vagyok, tehát számon lehet kérni, hogy mit csinálok. Lehet, hogy tíz év múlva azt fogják mondani, ezek azért mégiscsak elértek valamit, ami fontos volt, aminek élvezzük a hasznát. Vagy elkezdenek köpködni, hogy ott ültünk hájasan az igazgatói székekben, és hagytuk az egészet lezülleni. Én most teszek egy kísérletet. Hátha sikerül.
– Paradox helyzet. A színházi szakma egy része, attól való félelmében, hogy rosszabb helyzetbe kerül, talán rákényszerül, hogy másképp gondolkozzon, mint eddig, vagy, mondjuk, közösen gondolkozzon. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy sokan melléd fognak állni politikai okokból. Kérdés, hogy a hatalom nem él-e vissza ezzel. Félek, hogy a szakmai érdek javára nehezen mond le a politikai érdekéről.
– Nem áltatom magam, meglehet. De akkor sincs más út, mint megmutatni, hogy mennyire van otthon (és jelen) a saját dolgában a szakmai társadalom. Ma úgy gondolom, lehetséges eredményt elérni. Táplálja a reményemet, hogy kinevelődött egy generáció, a negyvenes évjáratú igazgatók nemzedéke, s úgy érzem, a korosztályommal könnyebb szót értenünk, még ha ugyanarról mást gondolunk is. Nekünk egyszerűbb hidat építenünk egymás felé. Megpróbálom hinni, hogy ez lehetséges.