Annyi mindenesetre megállapítható, hogy Gothár Péter alapjában véve képekben gondolta el Shakespeare tragédiáját.

Ha egy színház három év alatt két Shakespeare-drámát mutat be, abban nincs semmi meglepő. De ha mindkétszer ugyanazt, az kicsit furcsa még akkor is, ha közben igazgatóváltás történt. Mi lehet az oka? Talán hogy az elsőnek született produkció nem bizonyult eléggé sikeresnek. Vagy a második verzió vitatkozik az előzővel, netán valamiképpen a pandanja annak. Vagy a társulat bővelkedik középkorú és idősebb drámai színészekben, s a Lear király kínálja számukra a legígéretesebb szereplehetőségeket. Esetleg akad egy második Lear, aki mellett végleg elmenne ez a szerep, ha most gyorsan meg nem kapná.
A fenti lehetőségek közül egyik sem látszik különösebben illeni a Nemzeti Színház esetére. Valószínű, hogy a Bocsárdi László rendezte 2007-es Lear király Blaskó Péterrel betöltötte hivatását. Bizonyos, hogy a címszerepet most játszó Kulka János még jó néhány évig nem öregszik ki. Sejthető, hogy nem álltak rendelkezésre meglett férfiak a további fontos szerepekre, hiszen Gloucestert és Kentet vendégművészekre bízták.
Nem marad más hátra, mint hogy az új premier rendezői értelmezése felől próbáljuk felfedni a motivációt. Hogy milyen mondandóval kívánják itt folytatni vagy vitatni, támogatni vagy tromfolni a nemrég látott verziót. A zavarba jövetelünk ezen a ponton válik tagadhatatlanná.
Annyi mindenesetre megállapítható, hogy Gothár Péter alapjában véve képekben gondolta el Shakespeare tragédiáját. (Ez egyébként nem állt távol Bocsárditól sem, sőt. Kifejezetten szép és emlékezetes képek uralták azt a színrevitelt.) Vizuálisan meghatározza Gothár Learjét az általa tervezett díszlet, amely egyrészt jelentős atmoszférateremtő erővel bír, másrészt viszont elmondhatja magáról, hogy sikerül még fokoznia is a Nemzeti Színház nézőterének láthatási problémáit. Ezúttal nem muszáj oldalfali páholyban ülni ahhoz, hogy az ember a színpad egy részét ne lássa. Egy sima zsöllye 5. szék is elég előnytelen ahhoz, hogy a színpadszéli hatalmas, rozsdás színű falak félig vagy egészen kitakarják a színpadmélyi tárgyakat és eseményeket. Igaz, kárpótlásul a falfelület rolók mögül előbukkanó kis fachjaiban szellemesen és frappánsan játszódnak le különböző jelenetek.

Makranczi Zalán (Edgar) és Gálffi László (Gloucester) / Koncz Zsuzsa felvétele

A „képekben gondolkodást” esetünkben egészen konkrétan is érthetjük: az előadás képzőművészettől ihletett világára feltehetően számos festmény hatott, (alighanem) Boschtól kezdve (talán) Picassóig. Egy avatott művészettörténész feltehetőleg azonosítani is tudná a képeket, kezdve az elsőnél – amikor is szélfúttába merevedett hajjal, szemük körül sötét sávval, kezükben pohárral udvari hölgyek és öltönyös-mezítlábas urak állnak be csoportos alakzatba -, az utolsóig, a magányos cédrusszerű, leveleit elhullajtó fával a háttérben.

A Nemzeti Színház előadása tele van markáns jelekkel, amelyeknek egy része könnyen kódolható, más része megfejtetlen marad, így nemigen áll össze belőlük egységes jelrendszer, segítendő az eligazodást a színrevivői szándékokban. Egyfelől érzékelhetünk az előadásban közérzeti vonulatot, aminek jegyében hatalmi-politikai interregnum, bizonytalanság, bűn és emberi silányság, zavarosban való halászás van, miután a hason feszülő zakókat hordó totyakosok-pocakosok kiszálltak a játékból. Ennek rémült, tanácstalan szemlélője és áldozata például Gálffi László Gloucestere, aki elég óvatos ahhoz, hogy iratok égetésébe fogjon, miután Lear lemond a hatalomról, viszont elég becsületes ahhoz, hogy ne tűrje, amit már nem tűrhet.
Másfelől a színen megelevenedő nyomasztó, sötét, kietlen világ akár Lear elborult elméjének, megbomlott lelkének belső színtere is lehet. Kulka János visszafogott, emberi hangú Lear-alakításának mintha az lenne a lényege, hogy a megőrülés folyamatát ábrázolja. Egy heves vérmérsékletű, önmagát erősen figyelő és fegyelmezni akaró embert látunk, aki mindent elkövet, hogy meg ne álljon az esze, de hiába. (És ekkor gyermeki, valamint cirkuszi vonásai törnek elő, továbbá sárga lesz a szeme, mint egyes hüllőké.) Kulka Learjét meseszerű figurák veszik körül: Nagy Mari élesen, érzelemmentesen és célratörően gonosz Gonerilje, valamint Schell Judit Reganja, aki igyekszik lépést tartani ambiciózus nővérével. És ott van a makacs kis Cordelia, Mészáros Piroska sallangtalan – s ilyen értelemben az előadással ellenkező – alakításában. A színésznő megszólalásainak egyszerűsége már-már zavarba ejtően idéz civilséget. Továbbá akad Kulka nyugdíjba vonult uralkodója mellett Bodrogi Gyula személyében egy öreg, bölcs, gunyoros Bolond, aki – mint afféle megvilágosodott, szárnyaló szellemű Lear – tisztán és illúziótlanul lát, s utolsó jelenése után dublőrileg felröppen a zsinórpadlásra. Kent szerepében Znamenák István vendégeskedik a Nemzetiben, színészi erőt, magabiztosságot mutatva, s népies ízt csempészve az előadásba. Rába Roland homoerotikus Edmundja egy III. Richárd lendületes elszántságával szövi a cselt. (Zárójeles megjegyzés a „homoerotikus” jelzőhöz: mint arról fentebb már volt szó, a produkcióban felvonuló akciók, gesztusok, tárgyak zöme az értelmezésünkre vár. Amikor Edmundot egy fiatalemberrel látjuk ágyban – akár vízszintesen, akár függőlegesen fekszenek -, azt így értjük, ha nem is szívesen. De hát örülünk, hogy végre valamit egyértelműen azonosíthatónak találunk.) Makranczi Zalán lebegő-tapadó lepellel összenövő Edgarjában szépen, drámaian fejeződik ki a kétségbeesés.

Rába Roland (Edmund), Nagy Mari (Goneril) és Szabó Kimmel Tamás (Oswald) / Koncz Zsuzsa felvétele

A bizonytalanul felfejtett szálak mellett ott húzódik még az előadás szövetében Gothár kicsit morózus humora is. Ennek gyöngyszeme például az, hogy a nagyszabású udvari szcénát, amikor Lear felosztja birodalmát, végig fordítja franciára egy csinos, kékbe-zöldbe öltözött, izgága tolmácsnő. Hogy a francia kérő is értse, szó szerint mi történik itt.
Nem említettük még azt a fontos tényezőt, hogy Gothár Péter a Lear királyt új fordításban rendezte meg, amely a népszerű költő és immár nem tapasztalatlan színházi szerző, Varró Dániel munkája. A szöveg humoros és nagyon mai. (Jóllehet itt-ott az „Ó, a cenk!” vonulatot is őrzi, kissé meglepően.) Nemcsak abban az értelemben mai, hogy tele van kortársi szlenggel és ismerős trágársággal. De mintha annak az aktuális trendnek a jegyében született volna, hogy a fogyasztói társadalom fogyasszon csak sűrűn és rendületlenül. Korunkban a tartós termékeket sem úgy gyártják, hogy tartósan használhassuk. Ha valami elromlik, dobd el, és vegyél másikat – ez a jelenlegi módi. Kicsit ilyen ennek a nemzeti színházi újra-Learnek a fordítása is. Ha a szereplők olyan szavakat használnak, mint „szuper”, „csilivili”, „totálisan”, „csicskáztat”, „per pillanat”, „hülyét kap” vagy „beszól”, akkor sejthető, hogy ez a ver-zió nem az örökkévalóságnak készült. Nem telik el sok idő, lejár a szavatossága, kimegy a nyelvi divatból. Tíz-húsz év múlva le kell majd cserélni frissebbre, hogy áptudétebb vicces kiszólások legyenek benne. Lehet, hogy épp ezt üzeni a Nemzeti két Learje.
WILLIAM Shakespeare: Lear király
(Nemzeti Színház)

Fordító: Varró Dániel. Zene: Tallér Zsófia. Dramaturg: Keszthelyi Kinga. Díszlettervező: Gothár Péter. Jelmeztervező: Izsák Lili. Világítás: Pető József. Rendező: Gothár Péter.
Szereplők: Kulka János, Bodrogi Gyula, Nagy Mari, Schell Judit, Mészáros Piroska, Gálffi László, Makranczi Zalán, Rába Roland, Alföldi Róbert, Znamenák István, Marton Róbert, Szabó Kimmel Tamás, Keres Emil, Meskó Ilona, Szakács Ildikó, Előd Álmos, Dénes Zsolt, Fehér Tibor e. h., Ficzere Béla, Fosztó András, László Attila, Mátyássy Bence, Orth Péter, Szatory Dávid e. h., Szöllősi Zoltán, Újvári Zoltán.