… a színészek a nézőtérről lépnek fel a színpadra, arcuk elé egy-egy pillanatig maszkot tartva.

Shakespeare nem garancia. Sőt, olyannyira kanonikus szerzőjévé vált a magyar színháznak, hogy minden egyes alkalommal egyre nehezebb elhitetni: volt értelme ismét Shakespeare-t rendezni. Ez az érzés az Új Színház Ahogy tetszik-előadása alatt, vagy éppen attól sem szűnik.„Totus mundus agit histrionem” – állt annak idején a Globe Színház bejárata fölött. Vagyis: színház az egész világ. Ez a gondolat szervezi Jaques, az Ahogy tetszik mélabús alakjának sokszor idézett monológját. Erika Fisher-Lichte kutatásai szerint Shakespeare korának világképében egyébként is fontos szerepet kapott az élet színházként való leképezése, ráadásul a korabeli „színház ideális helynek tűnt arra, hogy a néző játékosan keressen, próbaképpen felvehessen és eljátszhasson egy új identitást”. A színház mint az identitásképzés helye és médiuma az Új Színházban nem pusztán az egyébként is e tematika körül mozgó darab miatt kerül előtérbe. Már az előadás keretezése efelé mutat: a színészek a nézőtérről lépnek fel a színpadra, arcuk elé egy-egy pillanatig maszkot tartva. Egyedül Hirtling István érkezik a „függöny” mögül, kamerát tartva kezében, amellyel a nézőteret pásztázza (a kép hátulra kivetül), és közben Jaques fent idézett monológjának elejét mondja. Így tulajdonképpen az említett bevonulás magyar hangja lesz – ízlés kérdése, hogy ezzel egyértelművé vagy didaktikussá teszi-e a kezdést. De a felvázolt keret is gesztusértékű marad, s ezt nem csupán az jelzi, hogy az előadás során a továbbiakban alig történik utalás hasonló irányba (kivétel, mikor a színészek láthatóan a színpad hátsó részében elhelyezett székekből figyelik az elöl zajló eseményeket); sokkal feltűnőbb, hogy a végén a kezdésre rímelő, a nézőtér felé történő kivonulást hirtelen a jól megszokott színpadi tapsrend követi. Így viszont „a színész nyilvánvalóvá teszi, hogy színész” gondolat puszta díszlet. Mintha az, amit értelmezési keretnek hittünk, hirtelen idézőjellé válna.

Huszár Zsolt (Orlando) és Czapkó Antal (Charles) Schiller Kata felvétele

A bevonulást követően már Frigyes herceg udvarában vagyunk, ami Rudolf Péter rendezőnél a ruhák miatt (jelmez: Füzér Anni) leginkább egy fekete-arany színkombinációban pompázó maffiaparadicsomra hasonlít. A kamera itt is dolgozik, de (hasonlóan a kerethez) csupán jelez, nem jelöl: a hátsó falra vetített óriásképek segítségével nyomon követhetjük, éppen mi történik a színpadon, ám ez a kettőzés ritkán válik ötletes perspektívává, általában megmarad narratív szerepkörében. A különböző médiumok technológiájának színpadi alkalmazása kifejezetten izgalmas is tud lenni, de ehhez például szöveg és kép relációjában szemléletváltásra volna szükség. Enélkül a videokamera használata nem képes szervesülni vagy frappáns látványelemmé válni, puszta aláfestés marad. Ezen még az sem segít, hogy az elő-adás egészében felsejlik a show-műsorok világa felé mutató értelmezési kísérlet: ahogyan például Próbakő a sikerre szomjazó műsorvezetők legripacsabb kiadása, vagy Orlando és Charles összecsapásának túlteatralizált, televíziós show-ként való tálalása. Az ardennes-i erdőben a műsor elemei hiányoznak (kivéve a Próbakő által kivívott tapsot és éljenzéseket), ez a hely békés ellentéte a Frigyes uralta térnek. A fekete, felülről belógó plexifüggönyökkel tagolt színpadon csak a zöld fény megjelenése jelöli a helyszínváltást (díszlet: Menczel Róbert). Ezzel párhuzamosan az udvar csillogó jelmezeit eklektikus ruházat váltja fel – a színes virágos kombinációtól a kapucnis melegítőfelsőn keresztül a miniszoknya-top összeállításig minden előfordul -, de mindkét helyszínen az egyes szubkultúrák trendinek vagy jellemzőnek vélt darabjai bukkannak fel. A show-műsor az előadás végén aztán mégis visszatér, hiszen a szereplők a moziülésekként dekódolható székekből nézik végig Rosalinda utolsó nagy (át)alakítását.

Fodor Annamária (Célia) és Pokorny Lia (Rosalinda) Schiller Kata felvétele

Az ardennes-i erdő a történet előrehaladtával fokozatosan telítődik mindenféle anyaggal: almák, zöld lapok (levelek), fehérneműk s végül pop-corn borítja a színpadot. És nemcsak horizontálisan telítődik a tér: Jaques néha különösebb reflektáltság nélkül emelkedik a magasba egy hirtelen megjelenő hintán, de az Orlando-Rosalinda-Celia hármas (különböző összeállításokban) is fel-le utazik egy függő kereveten. A bejátszott zenei betétek mellett, főként a szerelmesek egymásra találásának pillanataiban, csellószó hangzik fel élőben (Sturcz András), majd végül ezzel is zárul az este: Hirtling István Jaques-ja csellózik magányosan a ki-ürült színpadon. Így éppen ő szolgáltatja az előadás másik, szebben kidolgozott keretét, hiszen Hirtling az egyetlen, aki (szemben a többiek sötét ruháival) hófehérben eleve a színpadról érkezik, majd a végén is ott marad, nem távozik a többiekkel együtt. Kérdésesebb azonban Gáspár Sándor megkettőzött karaktere; nem derül ki, miért játssza ő Frigyest és annak elűzött bátyját is, s a színészi játék sem ad fogódzót ennek megfejtéséhez. Huszár Zsolt Orlandója szimpatikus fiatalember, szerencsére alkalmanként a szimpatikusság alatt megcsillan a játékosság – ami Almási Sándor Próbakőjében néha túl is burjánzik, de komédiázása ezzel együtt emlékezetes pillanatokat szerez. Pokorny Lia Rosalindaként nem is akar igazából fiúnak látszani, olykor túlzott gesztusai alatt végig elsősorban szerelmes lány marad, míg társnője, Célia (Fodor Annamária) nyafka úrilányként követi, de mintha maga sem tudná pontosan, miért. Az erdő „bennszülöttjei” – az idős Corinnus (Papp Zoltán), a pásztor Silvius (Czapkó Antal) és szerelme, Phoebe (Pálfi Kata), a parasztlány Juci (Nemes Wanda) és imádója, Vili (Száraz Dénes) – egyszerűre formált alakok, viselkedéskultúrájuk élesen elválik az udvari emberekétől; ráadásul ugyanők játsszák mindkét helyszín mellékszereplőit, ám a szerepkettőzések ez esetben sem telítődnek tartalommal.

A két felvonásra tagolódó előadás második része érezhetően tempósabbra sikerült az elsőnél, de a motívumok túl szerteágazónak tűnnek, a Szabó Lőrinc fordításában elhangzó szövegen túl kevés elem fűzi vagy tartja össze a rendezést, amely azonban a történetmesélő színház igényével lép fel. Így a cselekményt lassan, de biztosan elborítják a felülről hulló zöld levelek és pop-corn-szemek, a belógó plexifüggönyöktől pedig nehéz észrevenni az ardennes-i erdőt. Hiába sejthető, hogy az – minden látszat ellenére – márpedig ott volt.

William Shakespeare:
Ahogy tetszik
(Új Színház)

Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Füzér Anni. Dramaturg: Hársing Hilda. Zene: Riederauer Richárd. Súgó: Farkas Erzsébet. Ügyelő: Kollár Lajos. A rendező munkatársa: Hajdinák Judit. Rendezte: Rudolf Péter.
Szereplők: Pokorny Lia, Huszár Zsolt, Gáspár Sándor, Hirtling István, Almási Sándor, Fodor Annamária, Vass György, Pálfi Kata, Czapkó Antal m. v., Gosztonyi János, Papp Zoltán, Nemes Wanda, Száraz Dénes, Szikszai Rémusz m. v., Galkó Balázs, Széll Attila.