Legjobb perceiben azonban nemcsak megnevettet bennünket a Kihagyhatatlan, hanem szelíd öngúnnyal „magunkon röhögünk” helyzetbe hoz…

Nyilván lesz – vagyis a nyomdai átfutás miatt inkább: volt -, aki azt írja, hogy kihagyható a Kihagyhatatlan. Ez éppúgy kézenfekvően, mintegy magától pötyögődik be a kritikus számítógépébe, mint azok a stílusos dicsérő mondatok, amelyekkel Gyabronka József udvarol Pogány Juditnak, amikor reklámfilmesként egy műfogsorragasztó-hirdetés főszerepére szeretné felkérni a Kossuth-díjas művésznőt. Nemcsak azért kezdődik írásom e kitűnő jelenet felidézésével, mert majdnem evvel indul az előadás, hanem mert ez a felütés – egyszerre komikus, tragikus, groteszk és egyben tökéletesen elevenbe vágó a párbeszéd – azt
a reményt kelti, hogy olyan szórakoztatásban lesz részünk, amely nemcsak kikapcsol bennünket, hanem be is.A szórakoztatást Gyabronka is emlegeti később, amikor szóba hozza, hogy ezen a színpadon kezdte a színészi pályát A Napsugár fiúk című előadásban, Feleki Kamill és Balázs Samu mellett. (Van néhány ilyen betét az előadásban, amikor az Örkény társulatának közép-nagy öregjei személyes hangú monológot adnak elő – ezek zárványszerű elemei a produkciónak.) A Gyabronka emlegette bemutató 1974-es, nekem nem volt szerencsém látni. De amikor hivatásos nézői pályám a nyolcvanas évek közepén elindult, akkor nyaranta szintén szórakoztató darabok premierjét tartották ebben a színházban. Inkább másod-, mint első vonalbeli kortárs angolszász bulvárvígjátékokat kínáltak. Ezekben nagyon idegen figurák nagyon idegen közegben nagyon idegen konfliktusokba kerültek, miközben megállás nélkül vicceseket mondtak. Ha ehhez a múlthoz mérjük az Örkény Színház mostani, könnyű műfajú bulvárvarieté-bemutatóját, amely a körülöttünk levő világból indul ki, azt igyekszik komikusan, szarkasztikusan, önironikusan vagy morbid humorral láttatni, akkor megállapíthatjuk, hogy ment előbbre a színház a Madách téren.
Leszögezhetjük ezt akkor is, ha a Kihagyhatatlan több sebből vérzik, sőt már a sérülései előtt is lappanghattak benne bajok vagy legalábbis kockázatok. Például hogy lehet-e a gagyit gagyival ábrázolni. Vagy hogy elégséges anyag-e a két és fél órás estéhez a színészi improvizációkból és kevéssé markánsan érződő írói produktumból összehozott, különböző minőségű, színvonalú és stílusú jelenetek halmaza. Természetesen az eklektikussággal semmi baj nincs. Egy varieté legyen sokszínű és változatos, variálja a műfajokat, a hangulatokat, a humorforrásokat. De ez nem jelenti azt, hogy ami egyszer jól sikerült – mint például egy gyilkolós, nődarabolós bulvárhír frappáns, énekes-horrorisztikus feldolgozása Mészáros Béla imponáló előadásában -, abból kell a másik, hasonló, csecsemőöldösős is. Vagy hogy az egyetlen képnyi bizarr ötlet – mint a saját járművén felravatalozott halott motoros – elbír egy egész jelenetet. Vagy hogy tudunk olyan sokáig mulatni Takács Nóra Diána és Gyabronka József tánckettősén, mint ameddig tart. Vagy hogy nem igényelnénk összetartó erőt, vezérfonalat, szerkesztési elvet vagy legalább idő- és arányérzéket az olykor túlságosan elnyúló, illetve szanaszét guruló jelenetek közben. Ott van például az a szellemes akció, amikor a bulvár ellen harcoló terroristák elfoglalják a színpadot, és művészetet követelnek: Gálffi Lászlót Rimbaud-vers elmondására kényszerítik. Ez a jelenet is szétfolyik kicsit, mialatt eszünkbe jut, hogy e fikcióból tétován kinézne egy egész estére szóló lehetőség. Akár eljátszhatnák az érdekei érvényesítéséért fellépő valamennyi lehetséges csoportot, amelynek elvárása van az Örkény Színházzal szemben. A fővárosi önkormányzattól kezdve a szakmán át a Madách Kamara régi közönségéig és az Örkény-rajongókig.

Polgár Csaba, Bíró Kriszta, Csuja Imre, Hámori Gabriella és Gyabronka József Schiller Kata felvétele

Ízlésről talán csak pofonok összefüggésében szabad beszélni, de annyit esetleg mégis érdemes leírni, hogy Mácsai Pál szülőszobai tudósítása és Pogány Judit telegyógyítása Mészáros Béla által – legalábbis zavarba ejtő. (Bár lehet, hogy csak azok számára, akik csökevényes tévénézőként nélkülözik az idevágó tapasztalatokat.)
Legjobb perceiben azonban nemcsak megnevettet bennünket a Kihagyhatatlan, hanem szelíd öngúnnyal „magunkon röhögünk” helyzetbe hoz, aminek szép példája az előadás pazar záró része. A társulat musicalparódia-jelleggel összefoglalja a teljes kortárs musicalirodalmat oly módon, hogy a szereplők az illúziókeltően áradó hangzatos musicalzenére (Szemenyei János munkája) eléneklik, mi a teendőjük, a darabtól függetlenül, a műfaj univerzális követelményei szerint. A főszereplő Debreczeny Csaba fölényes eleganciával megfelel musicalbonvivánnak is (játszik is ilyet a Madáchban). A szintén szakavatott Für Anikóval s a többiekkel együtt rövid úton csúcsra járatnak bennünket, s mi műfajazonos musicalnézői tapssal és hangorkánnal köszönjük meg a vicces élményt.
Csak hát az a mérhetetlen csalódás, hogy bálna nem volt…! Pedig a neten (ahol az előadás stílszerű, frappáns, jó humorú felvezetése zajlott a kihagyhatatlan blogon) láttam, hogy szemfüles leendő nézők látták Dömötör András rendezőt, amint látja, hogy a Madách térre megérkezik a produkció számos állatszereplője, s szemben épp áthúznak egy bálnát…Kihagyhatatlan – bulvárvarieté
(Örkény Színház)

A társulat improvizációinak felhasználásával írta: Tasnádi István, Várady Zsuzsa és Dömötör András.
Munkatársak: Horgas Péter, Kovács Andrea, Bodor Johanna, Márkos Albert, Szemenyei János, Pető József, Kanizsay Zita, Héricz Anna, Skrabán Judit, Várady Zsuzsa. Rendező: Dömötör András
Szereplők: Bíró Kriszta, Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Für Anikó, Gálffi László, Hámori Gabriella, Kerekes Éva, Kerekes Viktória, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Takács Nóra Diána, Gyabronka József m. v., Mészáros Béla m. v., Ficza István e. h.