Irtózatos gyűlölködés és emberaprítás teljesedik ki, míg a tragikus mélységeken úrrá nem lesz a végkifejlet iróniája…

Pál András ás Darabont Mikold / Schiller Kata felvétele

Mindig mondják, hogy a színház nem tudja azt, amit a mozi. Amit tud is, azt sem úgy: a verekedés lagymatag és nem olyan akciódús; a véres gyilkolászás pedig kész bohózat, mert a vérpatron sose úgy freccsen, ahogyan kellene (ahogy a moziban freccsen). Ehhez képest John Ford reneszánsz rémtragédiájában úgy rontanak a banditák Giovannira, hogy húsz másodpercig, mintha nem a Magyar Színház Sinkovits stúdiójában, hanem moziban ülne a néző; s úgy spriccel, loccsan és buzog a művér, ahogyan kell. Kissé morbid ezt írni, de a nyíltszíni késelések szépen kidolgozottak, és ügyesen végre is vannak hajtva. Még a véreres szemgolyó rágcsálása is eltalált, csak a kihasított „emberszívről” hiányzik a patakzó művér, hogy valódi szívszíne ne tűnjön művinek (bár volt néző, akit így is elborzasztott). A szembe szúródó karos gyertyatartó és a széklábbal felpeckelt szájüreg viszont már minden művér ellenére sem teremti meg az elhihető valóság illúzióját. De ekkor már nincs is rá szükség, ez már a hiperrealitás abszurditása, teatralitás, mely művészi megoldással egyébiránt a film jeles alkotói is élnek olykor. Amikor például a repdeső kezek és lábak mennyisége, a hektoliternyi vérfolyás jóval túlmegy egy akciófilm tűréshatárán is. Korunk ikonja, Quentin Tarantino közismerten él a megoldással, s a Kár, hogy kurva színlapja hivatkozik is rá – Shakespeare mellett. „Bosszúvágy, szenvedély, fekete humor és tengernyi vér – olyan, mintha Tarantino írta volna újra a Rómeo és Júliát”, szól a színlap passzusa.
Az első felvonás hangulata és látványa alapján Tarantino helyett inkább egy különös Lynch-Greenaway keverékféle juthat az ember eszébe, ha mindenképpen ragaszkodni kíván a művészfilmes párhuzamokhoz. Koltai M. Gábor rendezése az utópisztikussá gondolt Párma alakjait visszafogott tempóban mozgatja, nem csak űzi előre a rettenetek sorát, hanem alaposan kidolgozza a bizarr szálakat. Gótikus, sötét tónusokkal kevert kéjesen hedonista és infantilis módon agresszív, kerge és szürreális világot teremt, ahol a testvéri vérfertőzés nem légből kapott hatásvadászat, hanem valamiféle pótcselekvés. A testvéri incesztus bizarr vizsgálatához illően bizarr figurák kerülnek elő, akiknek furcsa groteszkségét Tihanyi Ildikó stilizáló jelmezei és az itt-ott némi „maszkot” sejtető arcfestés segíti. Sokszor szimultán mozog valamennyi szereplő, azt is megjelenítve, aki eredetileg nem lenne jelen, most mégis néma bábuként tűri, hogy vizsgálják, megérintsék, áthelyezzék stb. Ez a bábszerűség, hipnotikus lárvaság munkál valahogy tovább az alakításokban, s emel minden megmozdulást a stilizáció felé; a színészi játék lényegre törő gesztusokkal dolgozik, nem cifrázza a karaktereket.

Pál András Giovannija sötét képpel jár-kel, szerelmét a húga, Darabont Mikold hozzá képest angyalibb Annabellája iránt intellektuális lázadás is áthatja, míg a lány vonzalma mögött felsejlik a kiszolgáltatottságából való menekülés reménye. Horváth Illés Soranzóként élveteg nyikhajt alakít, aki tűpárnával izgatja magát szerelemre, és kölyökként bújik meg Gula Péter, talán csakugyan Tarantino emberarcú és szakértő gengsztereihez hasonlítható Vasqueze mögött. Az incesztus filozófiája ellen ágáló papság lehetetlen alakok gyülekezete: Rancsó Dezső Szerzetese simaképű szofista, valódi érve a megfélemlítés; Bíborosként pedig nyafka kényúr, akinek a lábkörmeit Tóth Sándor pirospozsgás ólomkatonára maszkírozott, gyilkos Grimaldija pingálgatja egy remek képben. Donado figuráját Szűcs Sándor jóindulatú bugrisnak játssza, szatyorral és aktatáskával közlekedik a szörnyűségek közt; Csernus Mariann pedig pontosan kidolgozott Florio, hűvős és szikár apa-gépezetként működik, kevéssé megértő atyai jóindulattal. Minden alakban van valami groteszk, csodabogárszerű és riasztó különc, kicsit hasonlóképp, mint – újabb filmes párhuzam – Tim Burton sötét sarkokból előbújó hőseiben. Végh Péter Richardettója már egészen Frankenstein doktori aurát idéz maga köré, ahogy, nem tudni, mi okból, szertartásos mintavételeket végez különleges műszereivel. Párosa Rusznák Adrienn kicsi balett-táncosnőnek öltöztetett, nagy, csodálkozó szemeket meresztő Philotisával külön kis rémség az irtózatok tablóin. Remek epizódok, ahogyan Philotis szerelmi kapcsolata kialakul Gémes Antos jóindulatú, butuska és gyermeki, de talán ebben a világban mégis a legtisztábbnak számító Bergettójával, s amelyhez Szatmári Attila érző szívű és elnéző Poggiója asszisztál szolgaként. Egészen drámai a hármas stilizált összeomlása is Bergetto halálakor. Az érzelmek kijátszása helyett minduntalan a viszonyok vizuális megfogalmazása kerül előtérbe, bár a megfelelő pontokon az indulat és szenvedély is szerepet kap a gazdagon komponált képek sorában.
Vereckei Rita díszlete valami hideg, piszkos színű csempével burkolt alagsori helyiség, közepén hatalmas plexi asztal, körülötte székek elszórva (de még a falra aggatva is jut egy-kettő). Bizarr a helyszín is: mintha ravatalozóban kelne életre Ford Pármája, vagy még inkább sajátos boncteremben – hátul falicsap is van, bár nincs kihasználva -, ahol a szereplők gond nélkül koncolhatják egymást, hiszen az első felvonás élveteg kergesége után, a második felvonás már a tébolyé. Irtózatos gyűlölködés és emberaprítás teljesedik ki, míg a tragikus mélységeken úrrá nem lesz a végkifejlet iróniája, (nemcsak) Tarantino mester receptje szerint.

John Ford: Kár, hogy kurva
Dramaturg: Sediánszky Nóra. Díszlet: Vereckei Rita. Jelmez: Tihanyi Ildikó. Rendező: Koltai M. Gábor
Szereplők: Pál András, Darabont Mikold m.v., Horváth Illés, Gula Péter, Rancsó Dezső, Dániel Vali, Ruttkay Laura, Csernus Mariann, Gémes Antos, Szűcs Sándor, Végh Péter, Tóth Sándor, Rusznák Adrienn, Szatmári Attila, Kozma Gábor a. n., Király Attila a.n.

Magyar Színház – Sinkovits Imre Színpad, 2010. szeptember 30.