Öt perc, amiért érdemes színházba menni…

Ritka vendég színházainkban a közép-európai kortárs szerző. Örvendetes tehát, hogy a Katona József Színház egy fiatal lengyel írónő darabjával kezdte az évadot. Az 1983-ban született Dorota Masłowska hamar megismerte a sikert. Első regényét még gimnazista korában írta. A Lengyel-ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt 2002-ben jelent meg, s rá egy évre az Európa Kiadó gondozásában már magyarul is olvasható volt. A mű felkavarta a lengyel irodalmi életet, szerzőjét számos hazai és külföldi díjjal jutalmazták, a regényt kilenc nyelvre lefordították.

Aki a cím alapján történelmi (vagy áltörténelmi) sztorira számít, nagyot csalódna, ez ugyanis egy nehezen behatárolható közegben játszódó, leginkább a társadalom perifériáján létező fiatalok mai története. A könyv sikerének egyik döntő tényezője a primitív hétköznapi beszédfordulatokból, az eltérő szlengekből, az intellektuális szóhasználatból összegyúrt nyelvi világ. A másik: egy olyan réteg képviselőinek bemutatása, akikről a lengyel kortárs irodalomban kevés szó esik: a drogosokról. A főszereplő, Bivaly (akire a tárgyalandó darabban is történik utalás) a történet során szinte végig betépett állapotban van. Ez is oka annak, hogy az olvasó nehezen tudja eldönteni, vajon hol és mikor játszódnak az események, s ami történik, az valóságos-e, vagy csupán egy transzállapot leképzése, tényleges lakótelepen vagyunk-e, vagy valami virtuális valóságban.
Ahogy ez lenni szokott, az irodalmi siker felkeltette a színházak érdeklődését, és Masłowskától darabot rendeltek. Így született meg 2006-ban a Két lengyelül beszélő szegény román, amelyet 2007-ben mutattak be, majd egy évvel később már Londonban is színpadra került. Most pedig a Kamrában Kovács Dániel e. h. rendezésében látható.
A szerzőnő azt a világot teszi át színpadra, amelyet első regényében már körüljárt. Itt is drogos állapotban vannak a főszereplők, s itt sem lehet egzaktan meghatározni, mikor mi igaz és mi hallucináció. Sokáig azt sem, hogy románokról vagy lengyelekről szól-e a történet. Azt végképp nem, hogy miért éppen románok a lengyelek. Ami a beszédtöredékekből és eseménymorzsákból összerakható, az elég egyszerű: az erősen drogos befolyásoltság alatt álló Parcha és Dzsina egy erdőben lebonyolított dugás után vissza akar jutni Varsóba, de a benzinkútnál a nem éppen civilizált külsejű párt senki nem akarja felvenni, aki megteszi, csak az erőszakuknak enged, s az is az első adandó alkalommal kirakja őket az országúton. Nem járnak több szerencsével a következő autóssal sem, aki részegen vaddisznóval ütközik. A lassan tisztuló agyú szereplők többi próbálkozása is kudarcot vall: sem telefonálni, sem továbbmenni nem tudnak. Marad hát az önfeltárulkozás, a moralizálás, életük kudarcának bevallása. No, meg egy öngyilkosság. Vagy mégsem?

Dankó István, Borbély Alexandra és Bodnár Erika / Schiller Kata felvétele

A Kamra-beli előadás jól elkülönülő hat részből áll: videós riport-összeállításból szerzünk tudomást arról, hogy egy gyanús külsejű és viselkedésű pár molesztálta a benzinkútnál tankolókat, aztán találkozunk a magukat románnak beállító párral, akik egy autóst arra kényszerítenek, hogy felvegye és elvigye őket valahová – Wrocławba vagy Gdanskba, az mindegy -, majd hőseink egy fogadóban próbálkoznak telefonálni, ezt követően ismét – ezúttal csaknem végzetes – autós utazás következik, ezután a szereplők egy Vénembernél megpihennek, elmélkednek, s végül a színháztermen kívüli öngyilkosság (vagy annak kísérlete) videóközvetítésben látható.
Kovács Dániel még egyetemi hallgató. Eddig látott rendezéseiből (Az élet álom, Terecske), illetve ezeknél a szöveghez való viszonyából azt érzem, hogy őt a miért helyett jobban érdekli a hogyan. Ez tulajdonképpen természetesnek tekinthető – s nemcsak pályakezdői mivoltából fakadóan -, produkciói után mégis hiányérzettel távozom. Ezúttal is hiába keresem nyomait annak, amiért Maslowska feltehetően a darabját megírta – s amit a fordító, Pászt Patrícia így interpretál: az írónő a korosztálya által átélt lengyel mindennapok kilátástalanságát ábrázolja -, a rendezőt mindenekelőtt a lebonyolítás módja izgatja.
A road moviet idéző, illetve a fogadóban zajló történetrészek megjelenítéséhez bluebox-technikát választ, a többihez (az első jelenet riportmontázsát leszámítva) élő videófelvételt használ. Ez utóbbi két célt szolgál: egyrészt a moralizáláskor a színészek arcát a hátsó falon felnagyítva látjuk (ám ez a kis térben nem hordoz plusz információt), másrészt ezúton követhetjük a színpadon kívüli történéseket. Az üres térbe jelenetenként más, kerekeken guruló és távirányítóval mozgatott elem kerül, legyen az autó, a fogadó pultja vagy kucorgásra szolgáló zug.
A stilizált látvány esetében különösen jelentős lenne a jelmezek kiválasztása, hiszen épp a ruhák, a kellékek igazíthatnának el abban, hogy ki kicsoda, és a cselekmény során mikor hol járunk. Miareczky Edit nem segít a két főszereplő beazonosításában, amikor a hajdani román és lengyel bevásárló turisták óriási nylon szatyrait, leszakadt tetejű hűtődobozt, rikító sárga hátizsákot ad a két drogos kezébe. Nem úgy néznek ki, mint akik egy rosszul sikerült közös együttlét után vannak, hanem egyértelműen homelessnek tűnnek. Ez is lehetne egy értelmezési változat, de akkor ezt más módon is kéne hangsúlyozni. A dezorientáció ékes példája a Dzsina derekára tekert román-cigány virágos kendő.
A pontosan és hatásosan működtetett technika levezénylése és összehangolása mellett viszonylag kevesebb figyelem jut a szerepek kibontására. Igaz, az alakok a darabban sincsenek eléggé árnyalva, de az előadásban többnyire csak skicceket kapunk róluk. Ez különösen a két főszereplő esetében problematikus. Még akkor is, ha a szerző – és ebből következően a rendező is – tartózkodik a sorsok felmutatásától. S az is érthető, hogy Kovács Dániel nem akarja egyértelműsíteni az íróilag bizonytalanságban tartott szituációkat, de a darab harmadik harmadában Parcháról és Dzsináról mégiscsak kiderül sok minden, ám nem helyzetekben, hanem a szavak szintjén, s nem egy folyamat közben, hanem éles váltást követően, mintha egy másik műbe keveredtünk volna.
Ebben a rendezői világban a színészek többségének (Elek Ferenc, Bodnár Erika, Pelsőczy Réka, Tóth Anita) annyi a feladata, hogy egy-egy vonással rajzolja meg figurájának általános kontúrját. Nem sokkal jár jobban Dankó István (Parcha) és Borbély Alexandra (Dzsina) sem, mert nincs módjuk arra, hogy szerepüket elmélyítsék. Így arra sem, hogy az alakok többszörös szerepjátszását megmutassák.
De ebben a történetmesélésben és stilárisan is bizonytalankodó, a zárójelenettel visszamenőleg is mindent megkérdőjelező előadásban van öt felejthetetlen perc. Lassan felrepedezik a háttérfüggöny, és a résen kidugja fejét Kun Vilmos. Fehér lepel van rajta, ő a Vénember, aki befogadja a vándorokat. Vagy az Úristen, vagy akit akartok. Néhánymondatos jelenetében, egész lényében titok, irónia, játékosság és erő van. Ott és akkor megszületik a színház csodája.

Dorota Masłowska: Két lengyelül beszélő szegény román
Fordító: Pászt Patrícia. Dramaturg: Boronkay Soma e.h. Díszlet: Boros Lőrinc e.h., Kovács Dániel e.h. Jelmez: Miareczky Edit e.h. Zene: Keresztes Gábor m.v. Video: Kolozsváry Bálint m.v., Kovács Claudia e.h., Juhász András m.v. Rendező: Kovács Dániel e.h.
Szereplők: Dankó István, Borbély Alexandra e.h., Elek Ferenc, Pelsőczy Réka, Bodnár Erika, Kun Vilmos, Tóth Anita, Horváth József.Katona József Színház – Kamra, 2010. október 14.