A szegedi nyár két produkciójának alkotói jellemzően különféle aktualizálásokat aggattak a darabokra.

Az ezerkilencszázas évek elejének finomkodó és a század hatvanas-hetvenes éveinek lázadó hajköltészete is helyet kapott 2010-ben a Szegedi Szabadtéri Játékok gigantikus színpadán. A My Fair Lady és a legendás hippikiáltvány Hair színrevitelének minősége érvényességüktől és az alkotók ebbe vetett hitétől is függött.

A szegedi nyár két produkciójának alkotói jellemzően különféle aktualizálásokat aggattak a darabokra. A My Fair Lady esetében ezzel a megközelítéssel a következetlensége volt a legnagyobb gond. Eldöntetlen, miről szól, miről akar szólni a darab a Dóm téren. Novák Eszter rendezésében Eliza Doolittle és Higgins professzor szerelmi szála némiképp megizmosodik. Ennek oka nyilván az, hogy a rendező úgy gondolta, átélhetőbb és romantikus mese kell a nyári szórakozásra vágyó nézőknek. Így két, korban a szokásosnál egymáshoz közelebb álló színészt választott a főszerepekre. A másik hangsúlyos momentum a háttérben egyenként izgalmas, de összességében követhetetlen vetítések formájában tűnik fel: a szó mindenhatósága. Ezt talán ma az önmenedzsment mindenhatóságára fordíthatnánk le, aminek egyik eszköze nyilván a szó. Ennek a társadalmi vetületnek azonban nyoma sincs az előadás egészében. A rendezői szándék tehát ellentmondásos: tündérmesévé szelídítené a fiatal lány és az idősödő férfi viszonyáról szóló történetet, majd aztán mégis társadalmi kontextusba helyezné. A gyakran feltűnő, a Novák Péter készítette koreográfiában kifejezetten ígéretes stilizáció sincs végigvezetve. A már említett háttérvetítések mellett Khell Zsolt beszédtechnikai berendezésből utcává, majd vissza is fordítható díszlete, Eliza kezdetben vérvörös ruhája vagy a derbi közönségének fekete-fehér öltözetarzenálja (Zeke Edit munkái) mind sugallnak valamifajta elemeltséget, amelynek a játékban alig van nyoma.

Mindenki másképp és másmilyen hangsúlyokkal játszik. A Tompos Kátya által alakított Eliza Doolittle teljesen valószerűtlenül, mintegy mínusz ötről plusz ötre kénytelen ugrani az előadásban, s a két végpont között, nyilván a színpad méretéből is adódóan, nemigen érzékelhetőek az árnyalatok. A kezdetben a taknyát a ruhájára csöpögtető, üvöltöző, végtelenül alpári némberben, a legkevésbé sem szimpatikus, „nyóckeri” akcentussal beszélő szörnyszülöttben a leghalványabb nyoma sem fedezhető fel a nyelv segítségével végül felemelkedő büszke nőnek. A szerelmi szál már említett elevensége részben Széles László izgága Higgins professzorának tulajdonítható. Alakításában a nyelvész korántsem az a kifinomult és hidegfejű alak, mint általában. Igaz, anyja szerint például szégyen a társaság előtt, a deviancia tehát benne rejlik a figurában, a probléma inkább az, hogy Széles játékában sincsenek igazi fokozatok. Hihető, hogy beleszeretett Elizába, az már kevésbé, hogy ritka vendégek az életében a nők vagy a szerelem. Mindenesetre Higgins professzora emberi és őszinte, csak nem olyan, amilyennek G. B. Shaw megírta. Izgalmas és eredeti Freddie karakterének értelmezése. Mindig érthetetlen ugyanis, hogy Eliza miért választja az őt megalázó professzort a szerelmes ifjú helyett. Szabó Kimmel Tamás alakításában a fiú akaratos pozőr, aki valószínűleg nem Elizába, hanem a szerelembe szerelmes, így valóban az érzelmeit ugyan titkoló, de jóval jellemesebb Higgins tűnik logikus választásnak. Freddie dalba öntött szerelmi vallomása mint egy amerikai musical-filmből vett részlet, művi és túlzó, színpadnyi hosszan lobogó fehér sállal. Az efféle iróniából sem akad több a produkcióban. Bezerédi Zoltán – a bemutató előtt őt ért baleset folyományaként tolószékben is – az előadás legkiválóbb alakítását nyújtja Alfred P. Doolittle-ként. Részt vesz a koreográfiákban, valódi tánclépések nélkül is uralja a színpadot, ő a legjobb példa arra, hogy nem kell harsogó ripacséria ahhoz, hogy valaki bejátssza a hatalmas szabadtérit. Ezt az előadásban sokan figyelmen kívül hagyták. Ennek esik áldozatául Pickering ezredes figurája is, Gálvölgyi János ugyanis, bármennyire közhely, Gálvölgyi Jánost játssza. Bár ebből keveset hallani, mert a lanyha artikuláció a szövegből kevés szót juttat el érthetően a közönséghez, s a katonatiszt tartása szintén hiányzik a figurából. Az előadásban külön hangsúlyt kap, hogy Pickering (is) beleszeret a virágáruslányba, de ennek a játékban, az egyetlen kinyilatkoztatást leszámítva, nyoma sincs. Legfeljebb annyit írhatunk a javára, hogy visszafogottságával Széles szelességének ellenpontját képezi.
A Varró Dániel által újrafordított szöveg egyik sarkalatos pontja a „Csudijó” című dal „Tök király”-já „vadítása”. A modernizáló alkotói szándék, ha máshol nem is, itt megfogalmazódik. Ezt az előadás azonban nem viszi végig, és a produkció egészét nézve felesleges is lenne. A mű alapszituációja az eredeti korban és környezetben gyökerezik, lehetett volna ugyan találni rá mai megfelelőt, de nem kerestek, így indokolhatatlan a nyelvi lazaság. Kiállítását tekintve az előadás egyébként igényes, van benne a Szegedi Szabadtérin már-már elengedhetetlennek tűnő autó és ló is, de különösebben nem emlékezetes. Leszámítva a sötét éjbe elengedett világító léggömböket, amelyeken, ha éppen nincsenek jelentős színpadi pillanatok, még sokáig elidőz a szem.

A nyár másik előadásában erre a nézői tekintetnek kevesebb alkalma akad. A Bagó Bertalan rendezte Hair aktuális tud lenni túlokoskodás nélkül is. Pontosabban annak ellenére. Az alkotók ebben az esetben is úgy gondolták, hogy a hatvanas-hetvenes évek már túlságosan távoliak. A szabadság és a háborúellenesség egyetemes kérdését így egy kissé suta kerettörténettel kívánták megerősíteni. Ebben a mára megöregedett és csövessé degradálódott Claude Bukowski (Szemenyei János) reflektál a ma háborúira, s mivel ma nem besorozzák a fiatalokat, hanem önként és pénzért jelentkeznek a hadseregbe (erre utal is a szöveg), valamiféle szemrehányásféléről van itt leginkább szó a kétezres évek becs- és pénzvágyó ifjú zsoldosainak címezve. Az öreg Bukowski jelenléte idézőjelbe teszi a mű egészét: a szabadságra és békre vágyó, így alapvetően rokonszenves fiatalok valamennyi álma megcsúfoltatott. Ez a rendezői lábjegyzet kissé elbizonytalanít: érdemes-e egyáltalán ma még színre vinni a kiváló, de saját korszakában annyira mélyen gyökerező Hairt. Hiszen ami akkor lázadás volt (drog, szabad szex, önkifejezés), ma már természetes.
Az előadás ereje, fiatalos lendülete nagyrészt igazolja, hogy a darabnak még helye van a színpadokon. A színpadkép kissé emlékeztet a My Fair Lady kiállítására: Vereckei Rita főképp szürreális városrészlet-panelekből építkező díszletére is vetítenek, igaz, ezúttal nem elvont metaforákat, hanem hangulatképeket. A másik előadásban hiányolt következetes stilizáció itt képben, a jelenetek álomszerű építkezésében, mozgásban, játékban egyaránt jól működik. Az előadás egyik igazán nagy erénye a pontos és remek koreográfia, amely Román Sándor munkája. Számos néptáncos elemet is beépít a mozgásanyagba, és bár ezek alapvetően idegenek a Hair világától, az előadás táncnyelve nem válik le a produkció egészéről. A szereposztásban telitalálat, jól megoldott bizonytalanság és tévedés is akad. Erre három példa Szemenyei János Claude Bukowski, Dolhai Attila George Berger s Peller Anna Sheila Franklin szerepében. Szemenyei a kibővített szerep minden árnyalatában kiváló, szemrehányó, megkeseredett öregemberként és tiszta, átszellemült ifjúként egyaránt. A szegedi előadás rendezői koncepciója szerint egyértelműen ő a főszereplő, tanú, résztvevő és végeredmény egyben. Így egy színész számára ez a figura rejti a legtöbb lehetőséget. Bár az alapvetően hős karakterű Dolhai Attilán kissé lötyög a belevaló George Berger szerepe, néhány elcsúszott hangsúlytól eltekintve remekül játszik az alfa-hím és az önfeláldozó barát közötti skálán. Peller Anna viszont az eredendően visszafogott és arisztokratikus Sheila Franklin figuráját olyannyira dominánsnak formálja, hogy szinte már-már „lenyomja” a hippibandát. A színésznő játéka élvezetes, csak éppen maga alá gyűri Sheila szerepét. Vágó Bernadett Jeannie-alakítása igen szép, érzésekkel teli „oldalkocsi” a fiútársaságban (amelyet Dolhai mellett Kerényi Miklós Máté és György-Rózsa Sándor ad), naiv, önmagához mégis őszinte. Ez utóbbi jelző egyébként az előadás egészére érvényes, amely az elemeltség mellett érvényes és szórakoztató, a My Fair Ladyhez hasonlítva pedig – bármit jelentsen is ez színházi kontextusban – szerény. Kevésbé procc, kevésbé hangoskodó, mégis messzebbre és még szívhez is szól.
ALAN JAY LERNER – FREDERIC LOEWE:
MY FAIR LADY

Fordította: Varró Dániel. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Zeke Edit. Koreográfus: Novák Péter. Zenei vezető, karmester: Silló István. Karmester: Kesselyák Gergely. Rendező: Novák Eszter.
Szereplők: Tompos Kátya, Széles László, Venczel Vera, Gálvölgyi János, Bezerédi Zoltán, Szabó Kimmel Tamás, Molnár Erika, Egyed Attila, Mihályfi Balázs, Fekete Gizi.
Közreműködik: a Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara, Tánckara, a Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a Szeged Táncegyüttes.

GALT MACDERMOT – JAMES RADO –
GEROME RAGNI: HAIR

A New York Stage-en eredetileg színpadra állította: Michael Butler. A szövegkönyvet fordította: Szurdi András. A dalszöveget fordította: Miklós Tibor. Díszlet: Vereckei Rita. Jelmez: Túri Erzsébet. Koreográfus: Román Sándor. Karmester-zenei vezető: Makláry László. Rendező: Bagó Bertalan.
Szereplők: Dolhai Attila, Peller Anna, Szemenyei János, Baranyai Annamária, Vágó Bernadett, György-Rózsa Sándor, Kerényi Miklós Máté, Kricsár Kamil, Nagy Bea, Faragó András, Náray Erika, Sánta László, Pirgel Dávid, Angler Balázs, Kocsis Dénes, Kádár Szabolcs, Nagy Péter, Réder Nóra.
Közreműködik: a Budapesti Operettszínház Musical együttese, a Pesti Broadway Stúdió növendékei, a Szegedi Szabadtéri Játékok Tánckara, Énekkara és Zenekara.