Mladenović koncepciójának kiindulópontja az, hogy az ember eleve jó, de élete során megromlik.

Milyen a világ? Ki vagyok? Mit keresek, mi a dolgom itt, ahol élnem adatott?
Ezek az alapkérdések minden gondolkodó embert foglalkoztatnak, s Kokan Mladenoviç rendezése Madách Imre műve, Az ember tragédiája alapján is felteszi őket önmagának és nekünk, bár jól tudja, hogy egyetlen előadás sem adhat rájuk választ, de hozzájárulhat, hogy saját válaszunkat megfogalmazzuk.
S ez akár magyarázat is lehet arra, hogy napjaink egyik legsikeresebb szerb rendezője miért vállalkozott e jeles mű színpadra fogalmazására. Nem lévén magyar, nem terhelte a Madách és műve iránti kötelező nemzeti hagyománytisztelet. Drámaértelmezése (Gyarmati Kata adaptáló és dramaturg hathatós és értő segítségével) egyszerre hű a Tragédiához, és valósítja meg a mű szabad felhasználását, anélkül, hogy visszaélne az utóbbival.
Madáchhoz való hűsége elsősorban a Tragédia napjainkig időszerű vezérgondolatának – hol s hogyan rontottuk el a ránk bízott világot? -, az egymás után sorjázó ideológiák (korlátlan személyes hatalom, demokrácia, hedonizmus, szeretet, egyenlőség/szabadság/testvériség) és megcsúfolásuk felmutatásában nyilvánul meg. Amikor azonban a londoni szín nyomán a jelenhez közelít, egyrészt korunk devianciájának, a pénz bálványozásának, másrészt a falanszter szemléleti merevségét mint a mai tudományt szimbolizáló számítógép egyéniséget klónozó, uniformizáló hatásának bemutatásával félreérthetetlenül up to date értelmezést ad az előadásnak.
Mladenoviç koncepciójának kiindulópontja az, hogy az ember eleve jó, de élete során megromlik. Ádám mindvégig azt az eszmét keresi, amely képes „az egész világot eggyé olvasztani”. De csalódik: sem az ideológiák, amelyek ahelyett, hogy segítenék szándékát megvalósítani, rabságba taszítják, sem a pénz jelképezte jólét, sem pedig a tudomány, bár az ész és az értelem vezérli, nem hoz létre olyan társadalmat, amely „véd, és nem büntet. Buzdít, és nem riaszt, amely közös erővel működik”. Mindennek ellenére a rendező elképzelése szerint nem veszít(het)i el az emberbe vetett hitét. Lucifer, aki ebben a változatban inkább ironikus társa, mint ellenfele Ádámnak, nem kiábrándítani akarja, hanem ráébreszteni arra, hogy vágya megvalósíthatatlan. De ő is csalódik, mert Ádám hiúsága mindennél erősebb. Ez lenne az előadás rendezőjének értelmezésében az a „gyönge”, amely – ahogy Erdélyihez írt levelében Madách fogalmaz – „az emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bír”. S ami Madách szerint a tragikum kiváltója. Ugyanakkor viszont, sugallja érzésem szerint az előadás, ez a hajtóerő is, a Tragédia kulcsszavával, a küzdés, amely létezésünknek értelmet ad.

A bizánci szín Mikus Csaba felvétele

Hogy a helyzet egyáltalán nem reménykeltő, arra már a kezdő kép utal: Ádám öngyilkosságra készül, de ismételten kudarcot vall, mert a magasból lezuhanó kötél másik végét mintegy ellensúlyként tartó Lucifer megakadályozza. Ezzel kezdetét vehetné a két főszereplő vitája, melynek során Ádám azt bizonygatja, hogy azt tehet, amit akar, míg Lucifer az ember gúzsba kötöttségét vallja.
A bizonyítási folyamat előtt azonban végbe kell mennie a disputának közte és az Úr között – vitájukat Lucifer interpretálja, az Urat (egyébként mindig problematikus) megjelenítése helyett Michelangelónak a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójáról ismert, Ádám felé nyújtott, az előadás fontos pillanataiban többször kivetített kézfeje szimbolizálja. Lucifernek az Úrtól kapott hatalmát először az a gesztus legitimálja, amikor Ádám kabátja alól kiemeli Éva-Barbie-t, amivel nemcsak a nő bibliai születésére utal, hanem a női hiúságra is.
A büszkén önerejében hívő, cselekedni vágyó Ádám elindul a tudás megszerzésének útján. Az első állomás Egyiptom, ahol azonban – bár a háttérben a piramisokat látjuk – nem fáraó, hanem nyakkendős vállalati igazgató lesz, a tömeg pedig nem kőtömböket emelő, hanem laptopok felett görnyedő rabszolganép, melynek sorából egyesek nem kihullnak, hanem kirúgják őket. Egész az athéni demokráciáig, majd a római carpe diemig röpülnek. Mindkét jelenet, annak ellenére, hogy a két életfelfogás csődjét példázza, inkább illusztratív, mint innovatív.
A következő három szín, a bizánci, a párizsi és a londoni viszont egyszerre hű és hűtlen is Madáchhoz (a két prágai közül az első elmarad, a másodikból is csak néhány mondattöredék szerepel). Az elsőben az új népet és eszmét kereső Ádám nem Bizáncban, hanem a kereszténység fővárosában, a Vatikánban találja magát (kivetítőn a Szent Péter-székesegyház látható, fölötte pedig az Úr keze a michelangelói freskóról), de itt is minden csupa álság, képmutatás: áhítatos tömeg helyett fotózó turisták, a keresztre feszítés jelenetét Lucifer énekli el a Jézus Krisztus Szupersztárból, majd átveszi az éppen arra kerekező apácától a biciklit, és elhajt, az ájtatos apáca köntösét ledobva csábos táncot lejt Ádám előtt, a tömeg búcsúcédulák helyett bankpapírokat (sorsjegyeket?) lobogtat lelkesen. Karinthyt idézve az „égszakadás” után következhet a „földindulás”: a francia forradalom, az emberpusztítás tébolya, amit számtalan Barbie baba kezének, lábának, fejének letépése – a színház hirdetés útján gyűjtött babákat! -, a gépszerűen végrehajtott kivégzések sora demonstrál, hogy végül az eszme „nagyszerűségéről” a tetemeket tologató sárga játék buldózer és a „hullákat” fekete szemeteszsákokba söprő Lucifer közvetítse a rendező véleményét. Elég volt az ideológiákból, eszmék helyett anyagiak kellenek: a pénz. A jelenet központi metaforája egy nagy, nem is családi, inkább társadalmi esernyő. Alatta össze lehet(ne) bújni, csakhogy ez az ernyő fordítva áll, mint egy nagy gyűjtőmedencébe, ide hullik/dobálják a pénzt, s mivel Lucifer kezében van, ő forgatja, mint egy rulettasztalt. Éppen úgy manipulálja a hiszékeny s mohón kapkodó tömeget, mint tette az athéni színben a „demokratákkal”. Ádám felismeri: „ismét csalódtam”.
Ekkor ötlik fel utolsó lehetőségként a tudomány kínálta opció. De mintha már a kezdet kezdetén sem kecsegtetne szerencsével. A színpadon kialszik a világítás, majd néhány másodperc után egy apró mozgó fénypontot látunk, épp olyan, gondoljuk, mint a képernyőn kereső kurzor. Az is. S innentől félreérthetetlenül rólunk szól a történet. Nem véletlenül emeli ki a jelenetet Mladenoviç. Lucifer célja megmutatni Ádámnak, hogy a tudás sem mindenható, mert ellenében ott áll a legyőzhetetlen butaság. Hiába hivatkozik Ádám a történelemre, s arra, hogy a nagy elmék maradandó nyomot hagytak maguk után, mert Lucifer ezt egy tévékvíz segítségével cáfolja. A kivetítőn sorra tűnnek fel a múlt jelesei (Arisztotelész, Seneca, akit Ádám Platónnak vél, Leonardo, Luther, Newton, Voltaire, s a kvízmester kedvence, Nietzsche, aki szerint Isten halott, s végül a Tragédia-író Madách), akiket a tömeg nem ismer (fel). Ádám maga találja fel, s adja az emberek kezébe azt a csodaszert, amely által mindenki számára elérhetővé lesz az emberiséget eggyé forrasztó tudás: ezt a varázsszert a számítógépben véli meglelni. Valóban, mindenki előtt ott a laptop, de Ádám mégis, ismét boldogtalan: a laptop népe ugyanazokat a sztereotip mondatokat szajkózza („Ádám vagyok! És te?”). Nem véletlenül figyelmeztetett Lucifer: „óvakodj a fehér egerektől!” A tudomány az embert bábbá teszi. A játszmának vége, ismeri be Ádám, vágya, hogy az embert nemessé tegye, meghiúsult, az ember korccsá lett. Nem marad más számára hát, mint az öngyilkosság. De ez sem sikerül, Lucifernek szüksége van az emberre, mert nélküle ő sem létezhet, ezért csodás nővé változik, s megpróbálja elcsábítani Ádámot, de elkésett, Éva ultrahang-felvétellel is illusztrált bejelentése a születendő gyermekről erősebb nála. Lucifer még nagylelkűen, azzal a kötéllel, mellyel Ádám végezni akart magával, összeköti a férfi és a nő kezét, majd lelép: boldoguljon az ember, ahogy tud.

A párizsi szín Mikus Csaba felvétele

Hogy az újvidéki előadás rendezője szabadon bánik Madách művével, s nemcsak jeleneteket kurtít vázlatnyira, hanem egész szövegtömböket hagy ki, illetve egyeseket talán megbotránkoztató mondatokat írat be, nem nevezhető önkényesnek. Ahogy annak is van logikája, hogy Lucifert olyan játékmesteri funkcióval ruházza fel, amely a figura Tragédia-beli funkciói mellett teljes mértékben átvállalja a mellőzött Úr, illetve részben a minimálisra redukált Éva szerepkörét is, s eljátszását színésznőre bízza, azzal indokolva, hogy „a nőben sokkal több titok rejlik, mint a férfiban”. S ezért-e, vagy mert Elor Emina csodálatosan gazdagon árnyalt, sokrétű, a legapróbb részletekig kidolgozott alakítást nyújt, ez az ötlet tökéletesen bevált. A történet Ádámról szól, de központi alakja a megannyi apró szerepet játszó Lucifer, aki egy mozdulattal, egy hangsúllyal sugallja nemegyszer ironikus véleményét. Kiváló partnere Ádámként Balázs Áron. Mozgástere szűkebb, de az adott helyzeteket és viszonyokat éppen olyan pontosan fogalmazza meg, mint a nagy tettekre vágyó, de rendre csalódni kénytelen férfi gondolatait. Nem hős, bár az szeretne lenni, inkább áldozat, aki képtelen szabadulni a körülmények szorításából. Ferenc Ágota mint Éva funkcionálisan korrekt, különösen az athéni és a párizsi színben véteti magát észre. Fontos szerepe van a tizenkét főből álló „tömegnek”, amelynek tagjai hol kellékként funkcionálnak (belőlük épül Ádámék Paradicsomon kívüli háza), hol drámai feladatot látnak el (Miltiadész meggyilkolásakor, ami olyan, mint Alfred Illé Dürrenmattnál), máskor az ének- vagy tánckar, illetve az öntudatlanul cselekvő massza szerepét töltik be (a párizsi és a londoni színben), de kivétel nélkül példásan fegyelmezett összjáték jellemzi őket. Egyéni színeket is felcsillant Ábrahám Irén, Sirmer Zoltán, Pongó Gábor és Kőrösi István.

MADÁCH IMRE: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
(Újvidéki Színház)

Adaptáció: Gyarmati Kata és Kokan Mladenoviç. Díszlet: Marija Kalabiç. Jelmez: Marina Sremac. Zene: Marko Grubiç. Színpadi mozgás: Olivera Kovañeviç Crnjanski és Frosina Dimovska. Dramaturg: Gyarmati Kata. Rendező: Kokan Mladenoviç.
Szereplők: Balázs Áron, Ferenc Ágota, Elor Emina. Kar: Ábrahám Irén, Banka Lívia, Crnkovics Gabriella, Figura Terézia, Hajdú Tamás a. h., Jankovics Andrea, Kokrehel Júlia, Kőrösi István, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán, Varga Tamás.