Ahogy a főhősnőt alakító színésznőkből, a rendezésből is tulajdonképpen a bátorság hiányzik.

Federico Fellini 1955. július 12-én olvasott egy borzasztó hírt egy olasz napilapban: fejetlen női hullát találtak a Castel Gandolfó-i tóban. A rendezőt érdekelte a nő sorsa: kiderült, a kis szobalányt egy férfi kihasználta, házasságot ígért neki, és a nő odaadta a férfinak az összegyűjtött pénzecskéjét. A naiv, becsapott szerelmes története olyan mélyen megindította a filmrendezőt, hogy elhatározta: forgatókönyvet gyúr a már-már a butaságig naiv lány történetéből.

Fellini és a fiatal Pier-Paolo Pasolini egy Fiat 600-as kiskocsival járták Rómát, belevetették magukat az éjszakába, szereplőket kerestek, arcokat, élményeket. A Csalók forgatásán ismerkedtek meg Wandával, a Caracalla termái melletti Régészeti Úton dolgozó prostituálttal. Wanda meséivel egészült ki a Cabiriának elkeresztelt lány története.
Wanda szerelmi bánatában háromszor kísérelt meg öngyilkosságot, de mindháromszor életerőtől duzzadva hagyta el a kórházat. Egy tyúkólszerű viskóban lakott, lepcses szája sosem állt be, pörölt mindenkivel. Mégis nagyon kedvelte az egész negyed. Neki legalább annyira adósa Fellini, mint a szerepet a maga képére formáló feleségének, Giulietta Masinának. A Cabiria éjszakái díszleteit és jelmezeit Piero Ghirardi tervezte: mexikói jelenettel díszített kimonója és a tyúktollas boája felkapott darab lett (nem volt egy évtizeden át film, amelyben ne ezt hordta volna egy éjszakai pillangó).

Jegercsik Csaba (Oscar) és Auksz Éva (Charity) Schiller Kata felvétele

A filmet Neil Simon ültette át színpadra, a musicalt a New York-i Palace Theaterben mutatták be 1966-ban – a címlapon nem tüntették fel Fellini nevét. Akit a Cabiria e változata nem is érdekelt, csak a Sweet Charity című filmet látta. Ennek semmi értelme – ennyit mondott róla.

A darab – melynek tulajdonképpen alig van köze Fellini művéhez – Bob Fosse első jelentős rendezése volt: hatalmas siker, 608-szor ment a színházban. Charity szerepét Fosse harmadik feleségére, Gwen Verdonra osztották. Cy Coleman zenéjéből egyetlen sláger maradt örök érvényű, a Big Spender, ez is inkább már csak a darabról leválva, Shirley Bassey előadásában.
Pelsőczy Réka Zöldi Gergely dramaturg unszolására látott neki a Sweet Charity megrendezésének. A látottak alapján nehéz is lenne cáfolni, hogy nem saját ötlete volt: keveset gondol a műről. Amely – Fellini filmjével ellentétben – nem lavíroz ügyesen az édeskés poézis és a túl nyers naturalizmus között; az elsőbe, mint Charity a tóba a darab kezdetén, rögvest belehuppan.
Charity már nem lotyó, mint Cabiria, hanem bártáncosnő, taxi-dancer. A darabgyáros Simon ügyesen szerkesztette át a filmet: a darabbal babráló alkotóknak tulajdonképpen csak a bárjelenetekkel, a hősnő két fontos áriájával van dolguk (mindkettő arról szól, hogy „élni kell, ha meghalunk is”); az olyan fontosabb epizódok, mint a liftjelenet, a Színész és Charity jelenetei, a vidámparki epizód a bősz és kissé esetlen udvarlóval, Oscarral, a kézfogót ünneplő táncosnők jelenete, szinte maguktól működnek, a szereplőket elég megfelelően instruálni, és egy kevéssé tálentumos színész is tud valamit kezdeni a szöveggel.

Schiller Kata felvétele

Pelsőczy Réka és segítői a Fellini-filmet és Bob Fosse rendezésének elemeit is felhasználták: Charity és „kolléganői” ruhái az előbbiből valók (tervek: Bujdosó Nóra), van ál-Chanel kiskosztüm, tollboa, sok bodros-fodros vendéghaj (mely nem egy esetben a játszó tehetségére is árnyékot vet); a nyitó és a többi tánc koreográfiája, a híres Színész jelenetei a nagy Fosse művét idézik; a legeredetibb és legszínesebb az az epizód, melyben Charity és szívszerelme egy léghajóra száll.
A látványvilág megalkotója, Cziegler Balázs nem egy jelenet fölé storyboardot (a film képregényes előképét) akasztott – a rajzok egy izgalmas hollywoodi opust idéznek. A Charitynek a híres aktorral folytatott liezonját illusztrálók a legkevésbé zavaróak. A sok idézettel zsúfolt műegész egyébként is inkább hasonlít egy rajzfilmre – konkrétan a Macskafogóra -, mint egy musicalre. A háttér nemegyszer olyan, mintha a tervezője egy Charity-képregényt alkotott volna, és a képeit kasírozta volna fel.
Pelsőczy Réka első rendezését, a Fafeye, a tenger észt is a rajzfilmes miliő dobta fel. (Nem mellesleg: Ghirardi és Fellini is tyúkszerű rajzfilmfigurként képzelte el Cabiriát – ezt vázlataik is igazolják; minden szerepet egy állathoz igazítottak.) Azokban az epizódokban, ahol tennivalója is akadt volna, mutatkozik meg, hogy Pelsőczy Réka még nem érzi, mi és mennyi kerülhet bele egy jelenetbe: Charity nagyáriájába beleteszi a roppant ügyes Samet (Horváth Zoltán lélegzetelállító levegőszámot mutat be vertikális kötélen – nagy valószínűséggel legalább egy OKJ-s artistaképzésen részt vett már), de ez a Sam ellopja a figyelmet az igyekvő főszereplőtől.
Az olyan nagy slágerek, mint a Big Spender (Zöldi Gergely magyarítása alapvetően jó, e téma a Kis Haver névre hallgat nála), a Rich Man’s Frug, a Rhythm of Life, a Baby Dream Your Dream mozgalmas jelenetei, tulajdonképpen Dékány Edit koreográfiáinak köszönhetően működnek. A Rich Man’s Frugban fehérbe öltözött lakájokká válik a tánckar, mindenki fején lámpaburaszerű tárgy. A mozgások a swing-korszakot is idézik (hiszen e mű zenéje alapvetően swinges), minden hölgy itt egy Josephine Baker. Ez a koreográfus és jelmeztervező nagy pillanata. Kár, hogy ekkor is, mint a darab folyamán nemegyszer, az élőben játszó Budapest Jazz Orchestra zenészei képtelenek együtt maradni: egy-egy hang mindig kilóg, egy-egy fúvós mindig lemarad. Az általam hallott második előadáson már a nyitányban is csúnya gikszerekre figyelhettem fel. Charity sztepp alapú témájánál a tempó is indokolatlanul lassú volt.

Gémes Antos (Oscar) és Ruttkay Laura (Charity) Schiller Kata felvétele

A szereplők nehezen birkóztak meg az összetett feladattal: nem tudtak egyszerre énekelni és táncolni, érzelmeket megjeleníteni. Ez különösen akkor volt feltűnő, amikor a tánckarnak a színészekkel együtt kellett lejtenie. E musical majd’ minden száma dögös, pergő, a swinges lüktetés nélkül ugyanúgy keveset ér, mint a Big Spender a düh, a szenvedély nélkül. Márpedig ezzel adós maradt a gárda, mert a résztvevők a mozgásukra koncentráltak.
Charityt többnyire karcos, sötét hangú énekesnőkre osztják – a Magyar Színház két Charityjének egyike sem az. Ruttkay Laurának a megfelelő magassága sincs meg, nem elég erős sem az utolsó jelenetben, sem máskor, amikor magára marad. Ő dögösebb, emancipáltabb Charityt formál. Auksz Éva megpróbál esetlenebb, tündéribb lenni – közelebb Gwen Verdon enyhén trampli Charityjéhez, de legyen benne egy kevés a lelki együgyűekből is -, a szándék túlontúl is világos, de szerepformálása mégsem irritáló. Együtt lehet vele érezni, lehet sorsa felett búsongani. Ráadásul Jegercsik Csaba valóban hozzá illő partner. Szürke kishivatalnok, meg lehet érteni a döntését. Az irodában sem fogadnák el, ha egy taxi-dancer lenne a hitvese. Ruttkay Laura Oscarja, Gémes Antos kisfiúsabb, éretlen tacskó – ehhez a karakterhez más szerelés is dukál -, de a liftbe szorult pánikbeteget ő is úgy hozza, hogy dől a közönség a nevetéstől.
Ahogy a főhősnőt alakító színésznőkből, a rendezésből is tulajdonképpen a bátorság hiányzik. A Charityk nem mernek nagyon cédásak lenni, és hangjukat sem merik kiengedni (Auksz Éva is csak olykor). Pelsőczy Réka rendezésével nem az a baj, hogy nincs ritmusa (nincs), nincs benne a swing lüktetése (nincs benne), hanem hogy olyan szürke, mint Jegercsik Oscarjának öltönye.
NEIL SIMON – CY COLEMAN – DOROTHY FIELDS: SWEET CHARITY (Magyar Színház)

Federico Fellini – Ennio Flaiano – Tullio Pinelli: Cabiria éjszakái című forgatókönyve alapján. Fordította: Zöldi Gergely. Zenei vezető: Puskás Péter. Koreográfia: Dékány Edit. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Bujdosó Nóra. Dramaturg: Zöldi Gergely. Rendező: Pelsőczy Réka.
Szereplők: Auksz Éva/Ruttkay Laura, Jegercsik Csaba/Gémes Antos, Pavletits Béla, Fillár István/ Tóth Sándor, Benkő Nóra, Szűcs Kinga, Steinkohl Erika, Dániel Vali, Szatmári Attila, Nánási Ágnes, Horváth Zoltán, Jankovics Anna, Debreczeni Márta, Szalay Katinka.