… majd’ minden jelenet a művészet relativitása és értelmezése körül forog.

Közhely persze, de létezik a színháznak, még pontosabban a helyspecifikus színháznak az a sajátos varázsa, ahogy a nem színházi tereket színházivá változtatja. Ez a varázs, bár gyakori, mégsem tendenciózus: a színjátszás tere mára már annyira kibővült, hogy a máshol és/vagy máshogy játszás mint effektus a legtöbbször észrevétlen marad. Éppen ezért is tetszett érdektelennek, hogy a Szputnyik Törmelékek című előadásának beharangozója erőteljesen hangsúlyozta, hogy a MU Színház több terét is használni fogják. (Meg persze azért is, mert a MU Színházban található Szputnyik-bázis eleve nem olyan, hagyományos színházi viszonyítási pont, amihez képest forradalmat lehetne csinálni a színház többi helyiségében.) De mégis megtörtént a varázs. A hosszú, előtér/ruhatár/kávézóbeli várakozást követő rövid, színháztermi – a poént nem lelövendő: bevezető – jelenet után a közönséget hamar visszaterelik a kávézó irányába. És ahogy a lépcsőkre leülve nézünk a pultra, székekre, asztalokra, fotelokra, fogasokra és lámpákra, amelyek az előbb még társasági életünk szerves (ám észrevétlen) részét képezték, új nézőpontból szemlélve a kiürült teret olybá tűnik, mintha egy párhuzamos dimenzió hasonszőrű berendezési tárgyait látnánk, és várnánk, hogy valaki belépjen. (Talán ezt hívják színháznak.)
Valaki belép. Körbenéz, járkál, eltűnik, visszajön, kimegy. Bejön valaki más, a pultosra vár, az nem jön – kimegy. Ekkor már sejtjük: a színészek nemcsak egymással, hanem velünk játszanak. Persze nem a szó elrettentő értelmében vett interaktív módon, hanem szubtilis színházi szívatás formájában. Mert ahogy a helyszín metamorfózisára, úgy az előadás pimasz eseménytelenségére is lassan döbbenünk rá. Lassan lesz világos, hogy itt nincs kukucskálás, mert nincs mit kilesni. Itt, ebben a kávézóban ugyanaz történik velünk, mint ami bármikor, bármelyik kávézóban megtörténhet, amikor a csészét a szájunkhoz emelve lopva kikandikálunk a világra, de a minket körülvevő tucatnyi ember története helyett csak zűrzavart látunk. Titkos történeteket fedő apró részleteket. Nincs segítség, nincs vezérfonal, ami megmutatná, mi történik. Csak káoszdramaturgia. Törmelékek, méghozzá mérnöki pontossággal tervezett törmelékek, amelyekből nem áll össze a mozaik. Összkép helyett azonban van humor. Efemer, intellektuális, hatoskategória-humor. Politikailag korrekt humor, pontosabban: a politika korrektségét felmutató humor.
Aztán továbbmegyünk. A színházteremben (megint csak) lassan kibontakozó jelenetet látunk, mely az előzőnél nagyságrendekkel tisztábban követhető, ám még így is homályos cselekményt rejt – az mindenesetre biztos, hogy egy korlátozott ütemérzékű, ám nagy energiákat mozgósítani képes énekest és zenésztársát szemléljük. Nem tudni, tehetséges-e bármelyikük. Nem tudni, jólesik-e hallgatni őket. Nem tudni, lehetnének-e jobbak vagy rosszabbak. Ahogy azt sem tudni, hogy a következő, egy szinttel feljebb levő Szputnyik-bázison játszott jelenetsorban megvezetett (nem) festő művészi alkotást hoz-e létre. Hogy a konspiráció, melynek eredményeképp senki sem jön el kiállításának megnyitójára, csak üzleti, vagy művészeti érdekeket is sért-e.

Nyilván botorság lenne a Törmelékeket egyféleképpen értelmezni, mégis szembetűnő, hogy majd’ minden jelenet a művészet relativitása és értelmezése körül forog. A dilettantizmus gyanúja hat át mindent, aminek köze van a művészethez, aminek pedig nincs – egy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság -, azt a vérengzés után megérkező figurák értelmezik művészetként – egy színtársulat próbájaként.
Visszatérünk a kávézóba. Újranézzük az első jelenetet: törzsvendégek vagyunk, már mindenkit ismerünk. Összeáll a kép: a köztes jelenetek figuráit látjuk; érteni véljük a történetet. Sikeresen sikertelen kiállításmegnyitó. Buli. Gyilkosság.
És amikor úgy gondoljuk, már mindent értünk, új történet indul. A kávézó bezár, és elkezdődik a pszichothriller: az indulni készülő pultos lányt váratlanul meglátogatja az általános iskolai osztálytárs, hogy bosszút álljon a gyakran elszenvedett megaláztatásokért. De a vártnál kevésbé kegyetlen: ő is csak megalázni akar. Amikor eléri célját, szívszorító együgyűséggel kéri friss áldozatának segítségét. Hétköznapi tragédiák. Sajnálatra méltó emberek. Sikertelenség. Erről is szól a Törmelékek.
Az előadást igencsak hétköznapiatlan módon négy rendező jegyzi. Feloszthatták volna a produkciót, jól láthatóan rajta hagyhatták volna ujjlenyomatukat az egyes jeleneteken, de nem tették. A Szputnyik műhely; a Törmelékeket színészek és rendezők együtt hozták létre. És még ha ez az előadás nem annyira magával ragadó is, mint például a frissen díjazott Kockavető, látszik rajta, hogy komoly, értékes műhelymunka eredménye. Hogy a Szputnyik komolyan veszi nevét: laborjában színházat és viselkedést kutat.

SZPUTNYIK HAJÓZÁSI TÁRSASÁG: TÖRMELÉKEK (MU Színház)

Dramaturg: Róbert Júlia. Jelmez: Balázs Juli, Szabados Luca. Produkciós vezető: Tóth Péter. Rendezőasszisztens: Pass Andrea. Rendezők: Bodó Viktor, Czukor Balázs, Dömötör András, Kárpáti István.
Szereplők: Pető Kata, Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Lajos András, Molnár Gusztáv, Koblicska Lőte, Hay Anna, Téby Zita, Szabó Zoltán, Jankovics Péter, Keresztes Gábor.