Ez a súlyosan tragikus történet, ám megformálásában olykor hangsúlyosan komikus dráma a ma huszonéves fiatalokról hideg tárgyilagosságról szóló színpadi vallomás.

Kovács Dániel rendező szakos egyetemi hallgató (idén fejezi be tanulmányait a Színművészeti Egyetemen) másodszor rendez a Kamrában: tavaly Calderón Az élet álomjának polémiára ingerlő, egyáltalán nem hibátlan, de mindenképpen igen invenciózus színpadra állításával tette le névjegyét, még ezt megelőzően (2009 nyarán) pedig Zsámbékon egy egészen kitűnő Goldoni-rendezéssel (A terecske, a Szputnyik Hajózási Társaság társulatával) mutatkozott be. Rendezéseinek – s ideértendő a Két lengyelül beszélő szegény román is – máris jól körvonalazható, közös jellegzetessége, hogy maga tervezi előadásai díszleteit is (ezúttal Boros Lőrinc segédletével). Ezek a díszletek rendkívül kidolgozottak, erőteljesek, a színt minden esetben elsöprő erővel uralják – Zsótér Sándor rendezéseiben Ambrus Mária, de különösen Gothár Péter dolgozik immáron hosszú évek óta hasonló módszerrel. Ez Kovács esetében is karakterisztikus drámaértelmezést jelent, s egy idő után nyilván éppoly felismerhetővé teszi majd rendezéseit, ahogyan az az említettek előadásaiban már evidenciának számít. Ugyanakkor azzal a veszéllyel jár(hat), hogy a látvány, a megteremtett, mégoly ötletes képi világ egyszerre csak önálló életet kezd élni: túlhangsúlyozottá válik, s a drámai alapanyag, rosszabb esetben maga a cselekmény és/vagy a történet is háttérbe szorul (információim szerint a nagyon hatásos távirányítású autóvázakat és a szintén magától mozgó pultot is Kovács tervezte).

 

Borbély Alexandra (Dzsina), Dankó István (Parcha) és Elek Ferenc (Sofőr). Schiller Kata felvétele

Dorota Masłowska két, átütő sikerű regény – Lengyel- ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt (Európa Kiadó, 2003) és A királynő pávája – után felkérésre írta meg 2006-ban a Két lengyelül beszélő szegény románt. A lengyel bemutatót azóta angol, francia és német előadások követték, s most Magyarországra is megérkezett ez a kegyetlen látlelet a kelet-európai rendszerváltás (egyik) vesztes generációjáról. Ez a súlyosan tragikus történet, ám megformálásában olykor hangsúlyosan komikus dráma a ma huszonéves fiatalokról hideg tárgyilagosságról szóló színpadi vallomás. Akár „Az emberi kapcsolatok sivársága ma” alcímet adhatnánk ennek a világirodalmitoposz-tárháznak is felfogható darabnak: két, a tásadalom szélére sodródott fiatal otthont-megnyugvást, normális, élhető életet keres az őket befogadni-elfogadni képtelen környezetben. Az antik Héró és Leander-történettől a mesék Jancsi és Juliskáján, Plautuson és Shakespeare-en egészen a múlt század harmincasas éveinek híres amerikai rablópárosáig, Bonnie és Clyde-ig és még tovább terjed az alapmotívum. Masłowska saját korához és korosztályához igazítja a toposzelemeket. Egy döbbenetesen vad, nyers, olykor brutálisan kegyetlen történet pereg le előttünk, amely a színpadon leginkább a Sarah Kane-Roland Schimmelpfennig-Vlagyimir Szorokin-stílusvonulatba tartozik, ám számos sajátossága a fiatal lengyel írónő összetéveszthetetlenül egyedi dramaturgiáját mutatja. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy biztosak legyünk benne: nem ez Masłowska utolsó színpadi műve…

Kun Vilmos (Vénember) és Dankó István. Schiller Kata felvétele

A közeg, amelyről itt oly kiábrándultan beszél, a rendszerváltás utáni, jórészt követhetetlenül-érthetetlenül alakulgató kelet-európai új világ egy szelete: a fiatalok, akik már nem… – és itt kellene jönnie egy sablonos …és még nem…-fordulatnak -, ám Masłowska hőseinek esetében azt írnánk, hogy valamifajta élhető jövő várhatja őket bármikor is, hogy egyáltalán létezik pozitív jövőkép-esély (ott, ahol csak ordító reménytelenség, s ennek logikus lezárásaként öngyilkosság mutatkozik egyedüli kiútként), akkor alapvetően hamisítanánk meg a művet.
A Két lengyelül beszélő szegény román (Pászt Patrícia kitűnő fordításában) jó előadás. Dankó István kiválóan egyensúlyoz a suttyó-bunkó-macsó ember alatti bűnöző véglényfigurája és a világból mit sem értő, talán valóban tehetséges, de mindenkinek kiszolgáltatott segédszínész (= művész) karaktere között – még egy telefont sem tud elintézni a blazírt, egész lényével a mindenféle másságot zsigerből elutasító, végtelenül gonosz fogadós-párostól, Pelsőczy Rékától és Tóth Anitától. A szintén most végzős Borbély Alexandra Dzsinája méltó párja a Dankó alakította Parchának: ugyanaz a visszataszító külső, titokzatos, már-már sajnálatra méltó esetlenség és gonosz gátlástalanság sugárzik belőle is. Rémísztően elhanyagolt fogainak látványa még egy sokat próbált szájsebészt is pályaelhagyásra indítana (jelmez: Miareczky Edit). Ő is bravúrosan mindvégig eldönthetetlenül hagyja, az eseményekkel sodródó áldozat-e, vagy drogfüggő, lepusztult kurva, aki mindig, mindenkinek hazudik: terhességet, óvodában felejtett gyereket, családot, múltat, jelent és jövőt.
Míg a főhősökről szinte semmi bizonyosat nem tudhatunk, az őket körülvevő, áthatolhatatlanul idegen világ cizelláltan karakteres jellemrajzú szereplőket sodor az útjukba: Elek Ferenc hívatlan stopposoktól beijedt kispolgár, közben pedig a Dzsinára vetett sunyi pillantásai sokat elárulnak egy ugrásra kész kéjenc mocskos fantáziájáról. Bodnár Erika tökéletes stílusérzékkel, minden túlzástól tartózkodva rajzol fel egy reménytelenül szerencsétlen életet: részegen száguldva a hátteret teljesen kitöltő, bravúrosan vetített éjszakai országúton, elvált férjét és az egész férfinemet gyűlölő hangulatban igazi danse macabre-ra invitálja egyre rémültebb „elrablóit”. A jelenet lezárása külön díszletremeklés: a balesetet okozó fél vaddisznó sokkoló színpadra zuhanása a laterna magica-színház legszebb pillanatait idézi. Kun Vilmos Vénember-jelenete már nyíltan elrugaszkodik a realitások világától, s új, még az eddigiekhez képest is tragikusabb dimenziót ad a történet lezárásának: ő az egyetlen, aki el- és befogadja ki tudja, honnan, ki tudja, hová tartó hőseinket. Hófehér ruhájában, a háttérfüggöny résén előkandikálva lehetne akár az ég magasából jóságosan lepillantó Úristen is. A folyosói öltözőből kamera segítségével „közvetített” öngyilkosság(?)-jelenet és hőseink végső magányának süket csendje zárja az előadást.
DOROTA MASŁOWSKA: KÉT LENGYELÜL BESZÉLŐ SZEGÉNY ROMÁN
(Katona József Színház, Kamra)

Fordította: Pászt Patrícia. Dramaturg: Boronkay Soma m. v. Díszlet: Boros Lőrinc e. h., Kovács Dániel e. h. Jelmez: Miareczky Edit m. v. Zene: Keresztes Gábor m. v. A rendező munkatársa: Budavári Réka. Rendező: Kovács Dániel.
Szereplők: Dankó István, Borbély Alexandra e. h., Elek Ferenc, Bodnár Erika, Pelsőczy Réka, Kun Vilmos, Tóth Anita, Horváth József.