Ahogy a Béres Attila rendezte előadás is az, vagyis szép, emellett rendkívül őszinte és sallangmentes is, bár egy árnyalattal, és talán éppen a zene olykor tompító hatása miatt, visszafogottabb magánál a drámánál.

A Pécsi Nemzeti Színház „zenés színműként” határozza meg az előadás műfaját. Nagyjából helyben is hagyhatnánk, ha a két évtizedes eredeti prózai műből született új magyar zenés darab építkezése nem váltana át olykor musicalibe.Joshua Sobol Gettó című, később két másik drámával együtt egy 1983 és 1989 között írt trilógia részét képező darabja a vilniusi gettó – az emlékezet és néhány dokumentum által őrzött – színházának születéséről és pusztulásáról, ennek apropóján az emberi nagy- és kisszerűségről beszél, amely egy gettó falai között az elnyomók és elnyomottak körében egyaránt felnagyítva mutatkozik meg. Nagyszerű és abszurd drámai alaphelyzetet teremt az életért és a színházért való küzdelem összemosása, hiszen az önmagában is életveszélyes környezetben a gettó lakói éppen az életükért, vagyis egy zsidó énekesnő által ellopott babadag törlesztéséért játszanak.

Balikó Tamás (Kittel) és Haumann Péter (Weisskopf) Tóth László felvétele

A Pécsi Nemzeti Színház előadása Joshua Sobol drámáját Jávori Ferenc (Fegya) Miklós Tibor dalszövegeire szerzett és a Budapest Klezmer Band által játszott élőzenéjével szövi át. Ezen a ponton válik kérdésessé az új darab „zenés színmű” és „musical” műfaj-kategóriák közötti eldöntetlensége, ami nem az élvezet, hanem elsősorban a ritmikában okozott problémák szempontjából érdekes. A gyönyörűséges és fájdalmas zene szívfacsaróvá és megrázóvá tesz ugyan jeleneteket, de ahelyett, hogy aláhúzná az abszurd alaphelyzetet, inkább tompítja a történetnek a közegből fakadó őrült kétarcúságát. A dalok egy része autentikus, más részük viszont inkább arctalan, hatásosnak szánt, a nagy ívű, sokszor a zsidó táncból táplálkozó koreográfiával (Hámor József munkája) is alátámasztott, jellemzően musical jellegű betét. A zene egyik rétege a darabbeli színházi környezetből és a Budapest Klezmer Band a szereplők közé integrált zenészeinek játékából ered, a másik olykor lényeges, de sokszor lényegtelen történéseket, a szereplők benyomásait formálja színpadi számmá, tehát nincs közvetlen köze magához a helyzethez. A dalok elosztása sem igazán arányos és szerencsés, a zenének és ezzel együtt a drámának alig van amplitúdója, leszámítva persze a tragikus befejezést. Nincsenek igazán „hazavihető” slágerek sem, ami persze nem feltétlenül probléma. Már az eredeti darab erős politikai vetülete is háttérbe szorítja kissé a karaktereket és a drámaiságot. Pécsett azonban a helyzetből adódó abszurditás sok helyen lírába, de nem nagy formátumú, „csupán” emberi lírába csap át. Rövidebben: a dalok nem mindig azokra a pontokra erősítenek rá, amelyekből valamiféle katarzis születhetne, hanem finoman beolvadnak a drámai szövetbe, vagy éppen érdektelen történéseket nagyítanak fel. Másrészt azt sem mondhatjuk, hogy a drámát csupán kiindulópontként használó, azzal azonos önértékű új zenés darab jött létre, mert a produkció a nagyrészt valóban kiváló zene nélkül is megélne. Ugyanakkor – ez paradoxon – mégis hiányozna, ha nem lenne, mert szép, és mégiscsak kellenek zenészek egy színházba vagy a náciknak rendezett tragikus mulatságba, tehát autentikus is.

Köles Ferenc (Srulik) Tóth László felvétele

Ahogy a Béres Attila rendezte előadás is az, vagyis szép, emellett rendkívül őszinte és sallangmentes is, bár egy árnyalattal, és talán éppen a zene olykor tompító hatása miatt, visszafogottabb magánál a drámánál. Egyértelműen és pozitív értelemben prózai a rendezés, mindössze néhány stilizáló elem – például a varrógépek mellett ülő zsidók horogkeresztes zászlóval való elfedése – épül bele. Horesnyi Balázs funkcionális, impozáns kívül-belül díszlete és Pilinyi Márta jelmezei is a realitást erősítik, leginkább a szürke árnyalatait és a pirosat használják, így adva stilizáló és némi fenyegető tónust és drámaiságot a látványnak. A befejezés lesz az esszenciája a soboli abszurditásnak, a keserű szatírának, amelyet a rendező egy költői babesővel érzékeltet. Addig azonban két felvonásnyi, többségében igazán remek színházi pillanatban lehet részünk. A Gettó jellemzően az a darab, amelynél egészen a befejezésig joggal tehető fel a kérdés: ki a főszereplő? A Szőcs Artúr által kiválóan megformált náci tiszt, Kittel; a Györfi Anna játszotta énekesnő, Chaja, aki végeredményben a bab ellopásával „megásta” a gettószínház alapját, majd szökésével társai sírját; a Köles Ferenc alakította bábjátékos, Srulik; a Zayzon Zsolt által játszott zsidó gettóvezető, Jakov Gens, aki pozícióját tekintve egyre magasabbra jut, miközben egyre mélyebbre süllyed lelkiismerete mocsarában? A lezárás végül megadja a választ, amikor a szitává lőtt emberhalomból felálló Bábu még tesz énekelve néhány lépést, ami bábu mivoltából adódóan már önmagában is csoda, de ha emberként tekintenénk rá, akkor is megrendítő volna. Széll Horváth Lajos bravúrjátéka és maga a karakter így újabb dimenziót kap. Bár a magyar színpadokon sem ismeretlen megoldás, hogy a két színész játszotta hasbeszélő és bábu egy karakterré olvad össze, ebben a produkcióban különösen remekül csinálják. Mindig hangsúlyos és dramaturgiailag indokolt, amikor elválnak egymástól. Maga a Bábu nyilvánvalóan alkalmas a ki nem mondható kimondására, az irányított és kiszolgáltatott létforma alatti, el nem pusztítható humánum megmutatására, tehát mindannak a szimbóluma, amiről a darab és az előadás szól. A testét és mimikáját mindvégig nagyszerűen uraló, több ízben szó szerint a sarokba hajított Széll Horváth Lajos játéka pedig olyanfajta fegyelmezett, mozdulatlan, pontosabban más által mozgatott, mélységesen drámai mozgásszínházi és színházi teljesítmény, a nézőnek pedig élmény, ami a néma figurát végül valóban az előadás egyik, ha nem éppen legfontosabb szereplőjévé teszi.
A háromszög másik két pólusában érzésem szerint a náci tiszt, Kittel és a gettó vezetője, Gens foglal helyet. Náci tisztet, ráadásul egyszerre zseniálisan kegyetlen és érzéki náci tisztet játszani mindenképpen ziccerszerep, és hasonló a helyzet az övéit egyszerre elpusztító és megmentő, emiatt meghasonló, majd el is bukó gettófőnökkel. Izgalmas kontrasztot képez a klezmerrel, hogy Kittel a nácik által betiltott Gershwint és dzsesszt játszik szaxofonon – a zsidó énekesnő és zenészek részvételével. A tiszt tehát autonóm gyilkos, nem pártember, nem az ideológia miatt, hanem szenvedélyből irtja a vilniusi zsidókat. Ezek a színek Szőcs Artúr játékában maradéktalanul jelen vannak, az alapkonfliktust kirobbantó énekesnő iránti egyszer hihető, máskor akarnoki vonzalma pedig még egy árnyalatot csempész mindehhez. (A színész dolgát a rendezés egy szerepkettőzéssel is nehezíti: néhány alkalommal egy dr. Paul nevű náci ideológusként lép színre, aki meglátogatja a gettó könyvtárosát. Dramaturgiailag talán indokolható megoldás, de ez az egyetlen szerepkettőzés az előadásban, ráadásul nyílt színi átöltözéssel, amely stilizáció ugyancsak nem fordul elő más alkalommal, s így inkább zavaró, mint elgondolkodtató.) Zayzon Zsolt Gensként nem azonos súlycsoportú ellenfél; van benne egyfajta katonai tartás és keménység, mely érzékelhetővé teszi ugyan a népe iránti elfogultságot, az általa irányított népirtáson való megedzettséget és a kényszerhelyzetben való helytállást, de azt az utat, amelyet mindeközben belül, a lelkében bejár, csak ritkán. Így valójában nem olyan égető a kérdés, hogy sikerül-e Kittelt kicseleznie, és különféle módszerekkel, például egy szabóműhely létesítésével további családokat megmentenie.
A cselekményszövés közben a színházi szál, mindennek a kiindulópontja kissé elhalványul, a „színház a színházban”, esetünkben a még különösebb „gettószínház a színházban” helyzet mellett sok és erős drámaiságú mellékszál tűnik fel. Ez kissé elaprózza az előadást is. Túlzás lenne azt állítani, hogy ki is oltják egymást, hiszen egységes és fájdalmas jajkiáltássá állnak össze a végén. A sorstöredékek hitelesen vannak megrajzolva, és bár a „(majdnem) mindenki meghal” lezárás nem nevezhető pozitívnak, a gettóbeli előadás végül megszületik. Ha legalább a Bábu kisétálhatna a színpadról a kivégzettek közül, akik egy Hitlerről előadott szatírával végül szinte önszántukból sétáltak a sírba, hinni lehetne a humánum győzelmében, így azonban csak a föntről, talán az Úristentől érkező babeső jelzi: törlesztették az adósságot. A rendező szerint tehát ha a színház vállalja, hogy kivérzik, még elismerhetjük az érdemeit.

JOSHUA SOBOL: GETTÓ
(Pécsi Nemzeti Színház)

Fordította: Szántó Judit. Zene: Jávori Ferenc (Fegya). Dalszövegek: Miklós Tibor. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Pilinyi Márta. Koreográfus: Hámor József. Rendező: Béres Attila.
Szereplők: Balikó Tamás/Szőcs Artúr, Haumann Péter, Urbán Tibor, Zayzon Zsolt, Ottlik Ádám, Tóth András Ernő, Steiner Zsolt, Németh János, Tarlós Ferenc, Kecskés Alexisz.
Gyerekek: Bogdány Bálint, Feledi Kornél, Medjesi Róbert, Rácz István Gergő, Tarlós Bence.
A társulat: Köles Ferenc, Széll Horváth Lajos, Györfi Anna, Herczeg Adrienn, Kovács Mimi, Märcz Fruzsina, Pilinczes József, Józsa Richárd, Bánky Gábor.
Közreműködik: a Budapest Klezmer Band, valamint a Pécsi Balett és a Pécsi Nemzeti Színház Énekkara.