Ebből a szobából ugyanis mindenki gyógyultan távozik.

A Madách Színház musical pályázatának első helyezett darabjában az életből vett, de kevésbé életszerű figurák, többek között a mániákus kisebbségi komplexusos, a latens heteroszexuális vagy a megszállott hipochonder gyógyítják egymást. Látszólag valóban egymást, hiszen az előadás végéig rejtve marad a csoportba épült orvos személye. Mint ahogyan az egész musical miértje is.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

A Madách Színházhoz a korábbi években is számos szállal kötődő győztes szerzőtrió darabjának felvetése mindenképpen értékelendő. Nagyon ritka, legalábbis hazánkban, hogy egy zenés darab mai emberek problémáival foglalkozzon. A Csoportterápia a nevében is jelölt foglalkozásra érkezők életét és a helyszínen egymáshoz kialakult viszonyait boncolja. Az „egy térbe zárt emberek” alaphelyzet külföldi, sőt hazai sitcomokból is ismerős lehet, előbbieknél a műfaj kellemes járuléka még a jól megírtság és a gördülékenység, utóbbiaknál, vagyis Magyarországon, ez nem feltétlenül jellemző, a Madách Színház előadásának sem erőssége. A jó szituációs komédia alapvetése ugyanis, hogy a figurák úgy legyenek szórakoztatóak, hogy nem válnak túlzóvá, csupán a hétköznapinál egy árnyalatnyival többet mutatnak túlzó tulajdonságokból. A Csoportterápia már azzal hátrahagy egy kérdőjelet, hogy vajon egyetlen foglalkozás mihez is lehet elegendő bármilyen, hát még ennyire szélsőséges eseteknél. Ebből a szobából ugyanis mindenki gyógyultan távozik. A szerzők nem engedik meg maguknak, hogy elegánsan a háttérben maradva hagyják élni a karaktereket, akik nyilvánvalóan a magját alkotják egy ilyen típusú történetnek. Bár nyilván rendezői kérdés is, hogy miért korlátozódik néhány harsány színre egy-egy szereplő rajza. Bolba Tamás minőségi, de nem igazán karakteres, vagy leginkább egy standard Broadway-show világát idéző zenéje hagyja talán a legtöbb teret a játéknak. Ha már „mjúzikelkámediként” jelölték meg az előadás műfaját, elvárható lenne, hogy minden ízében görbe tükröt tartson a műfajnak. Ha viszont csupán arra kívántak utalni, hogy olyan akar lenni, de mégsem sikerül, akkor a megnevezés telitalálat. A dalok közül kirí a musical műfajáról született szám, amely bosszantó feleslegességével leginkább arra enged következtetni, hogy a szerzők nagyon szerettek volna előadni egy önreflexív dalt, a maga kötelező kellékeivel, cilinderrel és sétapálcával. Ezen színház falai között, világhírű művekben is előfordult már hasonló, úgyhogy a felvetés sem mondható eredetinek. A látványban akadnak izgalmas momentumok, mindenképpen ilyen Romvári Gergely puzzle-motívumra épülő, magára a darabra, annak szerkesztésére és a karakterek fejlődésére is remekül utaló díszlete, illetve emlékezetes néhány „fekete színházas”, vagyis sötétben játszódó, ultraviola fénnyel megvilágított jelenet.

Nehéz eldönteni, hogy hol végződik magának a darabnak, és hol kezdődik a szövegnek a túlírtsága. Történetről kevésbé beszélhetünk, inkább a sorsok felfejtése a jellemző, több szinten visszatérő elem a „valaminek látszik, majd kiderül, hogy mégsem az” megoldás. A szövegbeli, olykor olcsó magyar televíziós műsorok szintjén mozgó szópoénok (például, és nem szó szerint idézve: a nyaraláson elveszítettem a feleségemet – nem meghalt, hanem elveszítettem a városban, azóta sem láttam – azért nem láttam, mert a válóper idejére hályog nőtt a szememre) és a dalszövegek erőltetett humorú bonyolultsága szintén az életszerűség és a színészek ellen dolgoznak. A szerepformálásokban is vannak következetlenségek: például az árnyaltság szempontjából még szerencsés helyzetben lévő Polyák Lilla elhagyott „butácska” felesége hol valóban buta, hol kevésbé, igazából kevés derül ki róla, de legalább hihető sors az övé. Ráadásul végül át is értékelődik minden korábbi megnyilvánulása, amikor kiderül: ő maga az orvos. Simon Kornél amnéziás Ervin Ivánja szintén lehetőséget ad a visszafogott alakításra, bár a csoportterápiás emlékeinek sokadszori lenullázása, az ajtón idegenként való betévedése már nem tud annyira szórakoztató lenni. Dobos Judit a magának fényes sorsokat hazudó, valójában biztonsági őrként dolgozó nagydumása szövegének túlterjengése ellenére is hiteles, vallomása megrendítő. Nagy Sándor kétségtelenül a legszórakoztatóbb a teljesen életidegen, latens heteroszexuális operaházi balett táncos szerepében, amely legalább kritikával fordul egy sztereotípiához (egy táncos szükségszerűen meleg), és a színész végigvitt, egyébként túlságosan parodisztikus beszédstílusa néha valóban humoros. Sziszi figurája azonban a leginkább egy darabból faragott, és mivel az alkotók is sztereotip szemszögből közelítik meg a karaktert, a színész sem tudja igazán árnyalni. Balla Eszter küzd és küszködik a test- és énképzavaros Jetti figurájával, nemigen találkoznak egymással. Szente Vajk lelki gyökerű hipochondria mögé bújó Lajosa sokszor, sok helyen látott, fertőtlenítő kendős, mindenhol bacilust sejtő típus. A legtöbb zsákutca talán éppen ebben, ráadásul az egyik szerző által alakított figurában van: a befogadhatónál jóval több tünetet mutat egyszerre. Ez a darab egészére is jellemző. Mintha az alkotók képtelenek lettek volna dönteni: nyugati mintára készüljön egy magyar produkció, amely előbbiből a kelleténél kevesebbet őriz meg (az utóbbit meg mintha kevésnek érezné), de gyermekbetegségeit mégis átveszi… Amelyeket ezúttal a csoportterápia sem gyógyítja.

Bolba Tamás – Szente Vajk – Galambos Attila: Csoportterápia
Díszlettervező: Romvári Gergely. Jelmeztervező: Howard Lloyd. Koreográfus: Fejes Kitty. Zenei vezető: Bolba Tamás. A rendező munkatársa: Kutschera Éva.
Rendező: Harangi Mária.
Szereplők: Balla Eszter, Simon Kornél / Sándor Dávid, Dobos Judit, Nagy Sándor, Szente Vajk, Polyák Lilla / Ladinek Judit.

Madách Színház, 2011. június 9.