A rendezők szabadon élhettek a térválasztás lehetőségével…

Megmutatkozott egy újabb osztály, és ahogyan ez lenni szokott, volt, aki tudott élni a lehetőséggel, és volt, aki kevésbé. Láthattunk klisékre építő tanagyag-felmondást, kiizzadt iskolás próbálkozást, de sokat ígérő alkotói megközelítéseket is.

Horváth Csaba és Lukáts Andor „színházrendező – fizikai színházi koreográfus” osztálya számára a téma adott volt; két Beckett-egyfelvonásost és egy rövid koreográfikus etűdöt leszámítva, a Liszt-örökség szolgáltatta a kiindulási pontot. A fiatal alkotók két hétre elvonultak a külvilágtól, hogy a Zsámbéki Színházi Bázis védett közegében csak a művészetnek élhessenek.
Az öt rendező-koreográfus közül két-két rendezéssel Hegymegi Máté és Soós Attila bizonyult a legtermékenyebbnek, de nem a legmeggyőzőbbnek. Simonyi Zsuzsa, Kiss Anikó és Widder Kristóf (akinek nevét különösen érdemes megjegyezni) egy-egy alkotással járultak hozzá az esthez. A hét produkció a Bázis négy különböző helyszínén, sajátos játszóhelyként funkcionáló terekben kapott helyet. A rendezők szabadon élhettek a térválasztás lehetőségével, amely alapjaiban határozta meg az előadások atmoszféráját.
Az estet indító Némajáték II. szabadtéri amfiteátrumban a homok borította poronddal és az olajfával természetes közeget biztosít a pantomimnek. Hegymegi Máté a háromszereplős etapban a tüskét gordonkára cseréli, így szúrás helyett zenei hangok katalizálják az illusztratív mozgásokat, és kísérik A és B ellentétes dinamikájú mozdulatsorozatait. A rendező mást alapvetően nem változtat meg: az eredeti instrukciókat hűen követve ábrázol. A tér telitalálat, mert Beckett maga is a kifejezés tiszta minimalizmusát keresi.
A bohóctréfát Simányi Zsuzsanna monodrámarendezése, az Olga Lisztre vár követi. A megtörtént eseten alapuló rövid dráma (Olga Janina, a Lisztet mániákusan imádó nő Pesten revolverrel a zeneszerző életére tört) stúdiótérré alakított teremben kap helyet, melyben a dobozokból épített díszlet kispolgári szobabelsőt sejtet. A rendező határozott elvek mentén haladó színészvezetése inkább klasszikus színházi műfajok eszköztárát idézi. Táborosi Margarétával, a szereplővel kiváló alkotótársak, melynek eredménye egy jól felépített karakter és egy sallangok nélküli, szép ívű előadás. Táborosi játéka meggyőző és hiteles.

Nagy Norbert és Pallag Márton / Koncz Zsuzsa felvétele

Az Amit a hegyen hallani Liszt Hegyi szimfóniáját dolgozza fel, melyet Victor Hugo verse ihletett. Hegymegi Máté koreográfiája közelít leginkább a fizikai színház nálunk ismeretes műfajához. Hegymegi megtanulta a leckét, munkáján megjelenik Horváth Csaba hatása; mozgásanyagában sok kontaktot használ, emberi szoborcsoportokat épít, verbalitásában a mozgásos formák eszközeit használja fel: ismétel, és szokatlan testhelyzetekben mondatja fel az Victor Hugo-i strófákat. Jól játszik a vertikális és horizontális terekkel és a fény-árnyékhatásokkal, amelyekkel nyomatékosít, hangsúlyoz. A szabadtér jó helyszínválasztás, mert az előadás üzenetének két szava visszhangzik a völgyben: természet és emberiség.
Kiss Anikó Zsámbéki sétája egy rövid etűd, lámpással, absztrakt vetítéssel, nőies fekete jelmezzel – és konvencionális mozgással. Különösebb kivetnivalót sem a dramaturgiában, sem a koreográfia felépítésében, sem az előadásmódban nem találni, de egyéni hangvételt, megosztani kívánt gondolatot és sajátos látásmódot sem.
Soós Attila a másik Némajátékot dolgozza fel, amelyben a főszereplő szürreális öngyilkossági kísérleteket tesz – mindig sikertelenül. Az alak szánalmassága mosolykeltő, és a rendező meg is ragadja a humor adta lehetőségeket. A zöldöltönyös férfi olyan, mint egy zenebohóc, újabb és újabb ötletekkel áll elő. Segítője egy kívülről érkező szereplő, aki időnként egyszerűen leüti az öngyilkosjelöltet. A lábára erősített sámlikat koturnusként vonszoló alak jelenete erős, de a tétel összességében feledhető.
A Katasztrófajáték egyenesen címében hordozza ómenét. A Liszt zenéjére készült abszurd leginkább eladni kívánt blöffnek tetszik. Zavaros a jelenetek, álkonfliktusok és álfilozófiák montázsa, a mozgások érthetetlenek és öncélúak. Iskolai gyakorlómunkának igen, közönség elé vitt produkciónak nem alkalmas. Attól, hogy klisék kerülnek egymás mellé és (fizikai színházi) eszköztárból találomra válogat a rendező, még nem születik előadás. A darabot íróként és rendezőként jegyző Soós Attilára talán túl erősen hatott Beckett, és még nem tisztult le a saját stílusa.
Éppen ellenkező, kellemes meglepetést okoz Widder Kristóf és az ifjúliszt, amely magasan kiemelkedik a társak munkái közül. Widder ugyanabból az eszköztárból válogat, de sokkal sikeresebben. A könnyedség, az üzenet átadásának tudatos irányítása, a kordában tartott hatáskeltés, a jelenetek fokozásának mértéke, a dramaturgiai arány, egyensúly megfelelő alkalmazása sikerének kulcsa. A hangszer nélküli zongorazseni ábrázolása – háttal a közönségnek, csak kéz- és karmozgásokra koncentrálva – telitalálat. Kitűnő a térforma-kezelés, amikor az ifjú művész a statikusan „bekészített” szereplőkkel szemben vizuálisan ellenpontoz. Widder bebizonyítja, hogy nem szükséges görcsösen új eszközöket és kifejezésmódokat keresni ahhoz, hogy az előadáson egyéni alkotói jegyek is mutatkozzanak.

Amit a hegyen hallani (Színház- és Filmművészeti Egyetem)
Rendező: Horváth Csaba.
Közreműködők-alkotók: Czakó Máté, Gyöngy Zsuzsa, Gyulai Júlia, Hegymegi Máté, Horkay Barnabás, Kiss Anikó, Nagy Norbert, Pallag Márton, Simányi Zsuzsanna, Soós Attila, Táborosi Margaréta, Varga Krisztina, Widder Kristóf, Zsíros Linda.

Zsámbéki Színházi Bázis, 2011. szeptember 1.