Nánay István: Közérzetdráma
„Elszaladni késő, itt maradni kár!”
Koltai M. Gábor egy éven belül másodszor vitte színre Shakespeare egyik legösszetettebb keserű komédiáját: tavaly decemberben Temesváron, most pedig a Trafóban, ezúttal a HOPPart Társulat és a Nézőművészeti Kft. színészeivel. Ez aligha tekinthető véletlennek (pláne nem rendezői kényelemből adódó megoldásnak). Bár a produkciók alapkoncepciója azonos gyökerű – a mottó is ugyanaz a Müller Péter Sziámi-dalszöveg („Nem tudom eldönteni, szívem, / Hogy itt rosszabb, vagy ott jobb.”), és mindkét esetben beépül az előadásba a nyolcvanas évek underground-zenéje, amelyet a színészek szólaltatnak meg – a megvalósítás természetesen eltérő. Nem fogom ezeket részletesen összehasonlítani – noha számos szakmai tanulsággal szolgálhatna -, megmaradok a Trafó-beli előadásnál, elfogadva a feltételezést: a rendező e munkája az előző továbbgondolásának (is) tekinthető.A színlapon ugyan Shakespeare neve szerepel, s a színpadon többé-kevésbé az ő szövegei hangzanak el, az ő darabjának szituációi elevenednek meg, az előadás mégsem az Ahogy tetszik „egyszerű” interpretálása. A rendező és az alkotók a művet olyan közérzetdrámának tekintik, amely összhangba hozható többek között a Kontroll, a Balaton, a Trabant, a Bizottság együttes nyolcvanas évekbeli zenéjével. E két világ találkozása és ütköztetése azon alapul, hogy az előadás a jelenre vonatkoztatható, s a színészek azok, akik legszívesebben kilépnének a mai riasztó valóságból a retróba, a játékba. Ebből következően a Frigyes herceg birodalmában játszódó első felvonás helyszíne a nézőtér, s a színészek a nézőkkel együtt jönnek be és foglalnak helyet a közönség soraiban. Olivér a nézők közül rángatja ki öccsét, Orlandót, pontosabban Kovács Krisztián Friedenthal Zoltánt. Mai szlenges szöveg hangzik el, veszekedésükbe bekapcsolódnak a többiek is, s egymásra licitálva fejtik ki, hogy mennyire elegük van ebből a városból, az emberekből, mindenből. Az első sorból pattan fel a kék öltönyös herceg, Katona László, és utasítja ki országából Rosalindát, Roszik Hellát. Aztán preklasszikus zene hangjai közepette levonulnak a játéktérre, az „ardennes-i erdőbe”, ami egy lepukkant, koszos tapétájú, a hetvenes-nyolcvanas évekből itt maradt, szedett-vedett bútorokkal, tévével, radiátorral, hűtőszekrénnyel „berendezett” szoba: élettér. Katona László zakóját levéve átalakul száműzött herceggé, a szereplők hol ide, hol oda heverednek le, ha nincs dolguk kisétálnak a színről, mások jelenete közben be-bekukucskálnak vagy otthonosan bejönnek, hogy a hűtőből kivegyenek egy dobozos sört, bedobjanak egy felest. Időnként pedig felkapják hangszerüket, és dalolni kezdik Müller Péter Sziámi, Menyhárt Jenő, Víg Mihály, Cseh Tamás és mások számait, a már említett együttesek egymás között is vándorló, variálódó dalait.
Szilágyi Katalin, Roszik Hella és Friedenthal Zoltán / Schiller Kata felvétele
Mintha megelevenedne az a kép, amelyet Szőnyei Tamás festett a Trabant Együttesről: „Amilyen bensőséges, csak-magunknak-csináljuk érzete volt a színpadon zenélő Trabantnak, olyan furcsa falat is emeltek önmaguk és a nézők közé… Jean Cocteau »rettenetes gyerekeihez« hasonlóan, akik soha felnőni nem akarva, »ősi öntudatlansággal« játsszák, élik a »mítosz partján« ringatózó játékukat egy szobában, a Trabant tagjai is elvarázsolt tájakon utaztak – vagy inkább elvarázsoltan bolyongtak – ebben a nagyon is valós városban. Mint akik úgy érzik, »digitálisan is áll az idő«, s ezért »elszaladni késő, itt maradni kár«.” (M.U.Z.I.K – rocktörténet)Ebből az alapállásból csak töredezett előadás születhet, mivel a Shakespeare-darab párhuzamos cselekményszálainak jelenetei meg a zenélések és a színpadon létezés magánéletinek tűnő epizódjai lazán váltogatják egymást. Két dramaturg kevesebb, mint egy – ez lehet az egyik oka annak, hogy nem született szilárdabb szerkezet sem a dramatikus szöveg, sem a zenei dramaturgia szintjén. Ez utóbbi esetében nyilvánvaló, hogy a saját zenei megszólalásokat gépzenei háttér (preklasszikus- és operarészlet, feldolgozás) ellenpontozza, de ennek belső logikája és koherenciája nemigen követhető. Az viszont rendezői probléma, hogy a jelenetekből gyakran hiányzik a pontosan felépített szituáció.A végére meg mintha elfogyna a szusz. Az alkotói alapállásból érthető, hogy Rosalinda visszaváltozása után nincs felhőtlen boldog vég, s végképp elkomorul az addig is borús hangulat, hiszen nincs minek örülni, a jövő nem sok jóval kecsegtet. Értsük, amire akarjuk: a szerelmesek, avagy szűkebb vagy tágabb környezetünk kilátásaira. Miután a falak elmozdulásával kitágul a színpad, a színészek a bútorokat a tér közepére tolják, Mucsi Zoltán – Jacques kimegy a térből az utcára, majd némi tétovázás után a színészek tapsrendbe állnak, s következhet a prológus, amelyet a hátulról visszatérő Mucsi közbeavatkozására hagy abba Rozalinda. Váltogattam a szerepneveket a színészek nevével, hiszen ebben az előadásban színész és szerep összemosódik. Példa rá Herczeg Tamás és alakítása. Ő – nem először – az előadás biztos pontja, hozzá lehet viszonyulnia játszónak és nézőnek egyaránt. Ő játssza Vilit, a Juciba szerelmes parasztlegényt, akit azonban Tominak szólítanak (olcsó poén a Tomi mosóporra való utalás), és Vilinek az eseményeken való kívül rekedése kicsit rokon azzal, ahogy a színész mintegy kívülről ránéz a produkcióra. A két személyiség szépen egymásra kopírozódik, amikor Vili – Tomi a Próbakő – Scherer Péter kérdéseire válaszolva vall magáról és racionális elveiről. Nem mellékesen a közös zenélésnek is Herczeg a lelke. Gitárosként, billentyűsként, ütősként, s legfőképp énekesként. Az előadásban a legnagyszerűbb, amikor összeáll a „banda”, és zenélnek. Többször is elhallgattam volna őket. No, meg Phoebe – Kiss Diána Magdolna operaáriáját is!
William Shakespeare: Ahogy tetszik (HOPPart Társulat, Nézőművészeti Kft., Orlai Produkciós Iroda, Trafó Kortárs Művészeti Központ)Fordító: Szabó Lőrinc. Dramaturg: Kárpáti Péter, Sediánszky Nóra. Látvány: Vereckei Rita. Rendező: Koltai M. GáborSzereplők: Barabás Richárd, Friedenthal Zoltán, Herczeg Tamás, Katona László, Kiss Diána Magdolna, Kovács Krisztián, Mucsi Zoltán, Roszik Hella, Scherer Péter, Szabó Márta, Szilágyi KatalinTrafó Kortárs Művészetek Háza, 2011. november 25.
