Ebből a nem-színházból hiányzik az érzékiség.

Furulyás Dóra, Szász Dániel, Ayelet Yekutiel, Egyed Bea és Bordás Emil / Koncz Zsuzsa felvétele

Furcsa helyzetbe kerültem a Voks előadásán. Szégyenletes módon utolsó pillanatban beesvén a nézőtérre, lemaradtam az elektronikus szavazókütyüm aktivizálásáról, ezért végig hiába kapcsolgattam. Jó-jó, egy voks ide vagy oda nem számít, nem is az a bajom, hogy nem szavazhattam, hanem hogy – akkor még nem tudva, hogy aktivizálódnom kellett volna – azt hittem: ezek itt szavaztatnak engem, elhitetik velem, hogy a véleményem befolyásolja a dolgok menetét, hogy a voksom számít is valamit, és közben be sem vagyok kapcsolva a rendszerbe, babrálom a kütyümet, mint vadember az üveggyöngyöt, miközben a színpad elején belógatott plazmatáblán szavazatleadásomkor semmi változás nem történik a helyemet jelölő négyzetben. Azt gondoltam, ezzel mindenki így van, és ez a szegény elbutított nyáj nem veszi észre, hogy kompletten palira van véve, cinikusan manipulálják föntről mint zsír hülye állatot, és közben még lelkesedik is. Meg is fogalmaztam magamban: ez a Szabó Réka mindig betalál a közepébe! Ezzel az ügyes kis szimbolikus trükkel lerántja a leplet a mindenkori államilag szervezett hazugsággépezetről… Azért mindenkori, mert a szavazattal Tánc helyett választható Hírekben II. világháborús eseményekről hallhattunk, és, ugye, nácik, nyilasok, antiszemiták már nincsenek közöttünk, mert elsüllyedtek a történelem süllyesztőjében. (Emléküket itt-ott még színházadományozással ápolják.)
Aztán egy tőlem nem messze ülő állampolgár úgy elkezdte rángatni a szavazókapcsolóját, mintha kalasnyikovból sorozatot vetne, és – csodák csodájára – az ülőhelyének megfelelő négyzetben a kék és narancssárga szín olyan váltakozásba kezdett, mint felturbózott stroboszkóp-projekt a RaM Colosseumban. Ezek szerint mindenki szavazhat, csak én nem! Vagy: egyesek szavazhatnak, mások nem… Éppen az előadást megelőző este kérdezte meg tőlem egy amerikai barátom: itt, Kelet-Európában mindenki paranoiás? Hát, talán nem, de azért vagyunk egy páran, válaszoltam, és kezében furcsán tartott mobiltelefonjára pillantva, megkértem: ne vegye fel a hangomat!
A Nyájas Olvasó most már jogosan megkérdezheti: mindeközben a színpadon nem történt semmi? Egyáltalán: néha-néha néztem arrafelé is? Néztem, néztem, de ott valóban alig történt valami. A Tünet Együttes legutóbbi, Propaganda! című bemutatója után azt gondolom: a nem-történés Szabó Rékának egyáltalán nincs ellenére. Sőt, mintha egy ideje kifejezetten a Lehet Más a Színház programjára voksolna. Öntudatos polgárként meg kell mondanom: sok-sok fontos részletkérdésben nem értek egyet vele. Ha sorra veszem, hogy mi (illetve mi nem) történik a Voks előadásán, a következőkre jutok: a szórványos verbális megnyilatkozások ellenére nincs színdarab; táncról sem nagyon beszélhetünk: akciózás, jövés-menés, „civil kontaktolás” zajlik, Bordás Emil olykor bemutat egy-egy rövid, álbalettos lépéskombinációt, és néha az egész csapat dinamikus, de nem túl lehengerlő, rusztikus össztáncba kezd. Díszlet, jelmez, alig van, inkább nincs. Megalkotott látványkompozícióról barokkos túlzás volna beszélni, néhány illusztratív, de ízléses fényváltás észlelhető csupán. Van egy keskeny háttámlájú, karfa nélküli fotel, amit ide-oda visznek, néha csoportot képeznek körülötte. Folyamatosan, de főleg az előadás végén rengeteg golyó is kerül a játéktérre, talán vademberekre utaló, üvegből készült is van közöttük, meg jó néhány rágógumi. Ez utóbbiból egyszer pukkanó luficskákat fújnak ketten, és egymás szájából eszik ki azt, később Bordás befal a valamilyen golyóból egy félmaréknyit, amit a többiek hosszú zsinórként (lehet, eleve is az volt) kihúznak belőle, és a fekvő táncost mint áldozatot körberajzolják vele.

A táncos akciózás felvételről szóló hírekkel váltakozik. Hírek közben néha elsötétül a színpad, máskor olyan gyors és rövid a váltás, hogy az akciózás is folytatódik közben. A Táncra és Hírekre leadott nézői voksok általában kábé fele-fele arányban oszlanak meg, így nehéz megítélni, hogy a váltásokat vajon tényleg a szavazatarányok változásai indukálják-e. Annál is inkább, mert az előadás vége felé egyértelművé válik a manipuláció: egy-egy hosszabb szakasz közben száz százalékos lesz a kék, illetve a narancssárga győzelme (az életből pedig tudható: ilyen még a világot ámulatba ejtő Orbitális Nagy Nemzeti Összefogással sem érhető el).
Ebből a nem-színházból hiányzik az érzékiség. Részemről eléggé utálom a csak érzékekre ható, nézőt bájoló-butító színházi bugyutaságokat, de a másik véglet sincs ínyemre. Annyiféle forrásból juthatok csak (vagy elsősorban) intellektuális élményhez, ezért amikor a színházat választom, az értelmem mellett a szakszerű, érzelmemre hatást is elvárom. Annál is inkább, mert bármilyen magvas, megfontolandó és igaz volt az estet lezáró hosszabb szöveg, felhangzása közben didaktikussága miatt sokadszorra figyelmeztetett nebulónak érezhettem magam: a helyemen izegve-mozogva, kényszerűen megértettem, hogy vannak olyan helyzetek, amelyeken még a szavazati joggal rendelkező nézők sem változtathatnak. Pláne, ha már kikapcsolták a kütyüket.

Voks (Tünet Együttes)
Dramaturg: Peer Krisztián. Fény: Szirtes Attila. Zeneszerző: Márkos Albert. Zenészek: Bakai Márton – hegedű, Márkos Albert – cselló, Hock Ernő – nagybőgő, Rubik Ernő Zoltán – zongora, Tömösközi László – ütőhangszerek. Speciális technológia: Korai Zsolt. Kosztüm: Balázs Juli, Szabados Luca. Rendező: Szabó Réka.
Szereplők: Ayelet Yekutiel, Bordás Emil, Egyed Bea, Furulyás Dóra, Szász Dániel.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. február 2.