Több olyan produkció is helyet kapott, melynek egyetlen érdeme, hogy vonzza a fizetőközönséget…

Jelenet a Bánk bánból

A versenyprogramban utolsóként szereplő Csíkszeredai Csíki Játékszín Tóték-előadása (rendezte: Victor Ioan Frunză) többek véleménye szerint – a Deviancia mellett (Temesvári Csiky Gergely Színház, rendezte: Németh Ákos) – az idei kisvárdai fesztivál egyik mélypontja volt. Míg a tavalyi Frunză-rendezés (Tasnádi István: Finito) elismerést vívott ki magának, addig az Örkény-dráma jelen színpadi feloldozása leginkább altatószerként vált be az elcsigázott fesztiválközönség számára. Pedig kihívó, sokat ígérő színpadkép fogad: míg elöl két agyagbirka liba meg sün társaságában műfüvön heverész, addig a hátsó falat teljes szélességében elfoglalja egy neonfényű helységfeliratokkal, áttetsző tavakkal és folyókkal szabdalt térkép, mely önmagában megérhetne egy külön tanulmányt, már ha effektíve szerepet játszana a rendezői koncepció kibontásában. De bontás itt nem lesz, csak dobozolás, hogy véletlenül se „gondolkodjék” az ember. Nem mintha Tót tűzoltóparancsnokot (Veress Albert) ez a veszély fenyegetné. Remélhetőleg a rendező helyettük is gondolkodik; a szakmai beszélgetésen Varga Anikó kifejtette, hogy Frunză „a felületi stilizáció és a realista színházi nyelv összevegyítése” mellett döntött, s ezt következetesen véghez is viszi. Már csak az a kérdés, hogy akkor mért hortyog mintegy öt perc után a teljes nézőközönség. Tényleg különös ez a kollektív álmosság. Én olykor igyekszem megkapaszkodni a sün dermedt tekintetében. Rosszmájúan azt mondanám, a rendező ekképp „dobozoltat” velünk, nézőkkel. Tótékat felesleges munkával terrorizálja, minket meg altatással, hogy ne gondolkodjunk. S lám, hatásosan teszi, mert egy nap elteltével még a szakmai beszélgetésen elhangzott, jól megfontolandó érvek ellenére sem találom a darabtól a fizikai tünetekig menő viszolygás okát.
Biztos, hogy a néző már akkor elveszti az érdeklődést, mikor észleli, hogy a darabot az egyik csücskénél valamiféle szürreális történelmi valóságba/múltba, a másik csücskénél a vidéki kisember közegébe rántó kéz az így teremtett groteszk helyzetre egyszerűen nem reflektál a színészvezetésben, a színpadra tett helyzetekben. Jön az őrnagy (Kozma Attila), ez a beteg-szétesett ember, aki a katonáival gombot vágat a kabátról s varrat újra a fronton. A csendtől, nyugalomtól javulhatna az állapota, de a rendezői instrukciót követve – mint az a szakmai beszélgetésen kiderül – Kozma nem járhatja be a gyógyulás fázisait, mint ahogy Tót fokozatos szellemi-lelki süllyedése is eljátszatlan marad. Vagyis nem indokolt a végkifejlet. Ennek ellenére az előadás a külsőségekben – mint a második felvonásban előkerülő papírjelmezek, a papír tűzoltósisak, a műgyepet elborító papírházak és a papírtemplom a papírbirkákkal, vagy a papírrá váló konyhakredenc – úgy tesz, mintha feltartóztathatatlanul sodródnánk a tragikus, abszurd vég felé. A Tóték papírjából nem gyűrhetünk galacsint, mint Übü papa országából. Felgyújtani persze érdekes lenne, elvégre adva van egy tűzoltóparancsnok, de nem ég itt más, csak a fronton harcoló Gyula fiú levele, Tótné (Márdirosz Ágnes) kezében. Hogy miért, ez sem derül ki. A jelenet besöprődik az agyagsün és a műfű alá, a postás „félrekézbesített” levelei és a darab megoldatlan momentumai közé.

Mitől lesz érvényes az, ami a színpadon történik? Például attól, hogy az előadás után a néző többé nem ugyanaz, mint aki előtte volt. Kell, hogy történjen vele valamiféle átalakulás, egyébként az egész hajcihőt megette a fene. A pusztán formai tökély – töltődjön föl bár humorral, játékossággal (lásd Übü király, Kolozsvári Állami Magyar Színház) – pár nap múlva kiválasztódik a néző szervezetéből; s van darab, amit elkészíteni is felesleges (Kézdivásárhelyi Városi Színház: Az úr vadászni jár). De az is előfordul, hogy az előadás egy-egy sutaságával együtt is lélekemelő; ilyen Az ég ígérő fa, a Tolcsvay Béla és Béres Melinda jegyezte táncos daljáték. S köszönet illeti a színház melletti gyepen (tessék, már megint a gyep) komédiázó Erdélyi Vándorszínház tagjait (A halál és a bohóc, rendezte: Csuja László), mert a játszók érvényes formát találnak, s mert a commedia dell’arte eszköztárát jól használva, közel tudnak férkőzni a nézőhöz képletesen és ténylegesen is (még ha Getra cigánynak nem is jön össze a Művészetek Háza plazmatévéjének elcsóratás útján való értékesítése).
A POSZT-on volt alkalmunk megtapasztalni, milyen értékeket tart ma magára nézve relevánsnak a színházi szakma. Ahogy a POSZT, úgy Kisvárda is kompromisszumokra kényszerült. Vajmi kevés revelatív határon túli produkció került bemutatásra, ugyanakkor több olyan produkció is helyet kapott, melynek egyetlen érdeme, hogy vonzza a fizetőközönséget (Experidance: Ezeregyév, Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház: Csárdáskirálynő, Fábry Sándor műsora, Kézdivásárhelyi Városi Színház: Az úr vadászni jár).
Hogy mennyire volt effektív a zsűri döntése, azt azok tudnák objektívan megítélni, akik minden versenyelőadást láttak. A fődíjat, vagyis a Budapest Főpolgármesteri Hivatal által felajánlott díjat, mely egy budapesti Thália Színház-béli vendégszereplés és televíziós felvétel költségeit fedezi kétmillió forint értékben, a Bocsárdi László rendezte Bánk bán (Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház) nyerte el a szakmai zsűri döntése alapján. Kisvárda város díját A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása kapta (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, rendező: Sorin Militaru). A Közönségdíj pedig a POSZT fődíjasának, a Bányavirágnak jutott (rendező: Sebestyén Aba).
A XXIV. Magyar Színházak kisvárdai fesztiválja – mely már tavaly is ezt a nevet viselte a korábbi „határon túli” helyett – a Fodrásznővel búcsúzott (Debreceni Csokonai Színház, rendező: Viktor Rizsakov). Jövőre huszonöt éves a fesztivál. És lesz fesztivál. Vajon milyen?

Kisvárda, 2012. június 30.