Bent a Tháliában is csordultig telt a nézőtér…

 Az a szép a színházban, hogy mindig szolgál meglepetésekkel. Egy fesztivál, ha tényleg fesztivál, egyenesen a meglepetések tárháza. Jó látni, ha borul a papírforma. Még jobb, ha valódi szellemi izgalommal szembesülhet a néző.
A Vidéki Színházak Fesztiváljának utolsó harmadában mindjárt felborult a menetrend, a tatabányaiak Nórája betegség miatt elmaradt, helyette a szegediek előadása, a Nő a múltból került színre. A Schimmelpfennig-specialista Bodolay Géza rendezése a hírhedt német szerző egyik legismertebb színművét fogalmazta újra. (Nálunk is több sikeres előadást ért meg a darab, az Örkény Színházban Ascher Tamás, a szekszárdi Deutsche Bühnében Szabó K. István rendezte.)
Bodolay sok popnótával adott sajátos fílinget az előadásnak, a Beatles I Will című slágere szólalt meg újra meg újra, hiszen a főszereplők is erre a dalra élték, anno, boldogult ifjúkorukat, szerelmeiket. Oldalt a díszletfalon mai katasztrófák mozgóképei peregnek, együtt a régmúlt képkockáival, az oldalára dőlt Costa Concordia képe villan egybe a Beatles arcaival. A rendező különleges, széttördelt narrációval, időbeli előre- és hátraugrásokkal teremti meg a játék gondolati terét, atmoszféráját. Egy betoldott szereplő rendre jelenti is az időbeli váltásokat, gondosan előre- és hátratekerve egy világító falióra mutatóit. Sokszor, már-már didaktikusan ismételnek jelenetdarabkákat, ekképpen is distanciát teremtve az eseményektől. A narráció, bár eleinte funkcionálisnak tűnik, egy idő után vontatottá és unalmassá válik. Bianca Imelda Jeremias szakadt neccharisnyás, fekete ruhás punkcsajszinak öltöztette a színpad felső terében lábát lógázó Gidró Katalint, aki a darabbeli házaspár fiának barátnőjeként egyszerre éli és kommentálja a drámai történéseket. Ahogy az éppen költözni készülő középkorú házaspár életébe betör egy felbukkanó harmadik, a férfi egykori nagy szerelme, az Bodolay előadásában egyszerre komikus és tragikus: Szabó Gabi Romy Vogtländere magától értetődő természetességgel és derűvel követeli vissza egykori kedvesét. A feleség (Kéner Gabriella) hiába tiltakozik, a papucsférj (Kárász Zénó) zavarodottan téblábol, a nő meg szelíd rámenősségével, hűvös eleganciájával módszeresen szétdúlja a jól bejáratott házasságot. A múlt erősebbnek bizonyul a jelennél. Ami megingathatatlannak látszott, az lesz a legbizonytalanabb. A fordító nevét szemérmesen mellőzi a színlap. Vajh miért? Mert belenyúltak a szövegbe?

Trió

A székesfehérvári színház Triója több színészi díjat is besöpört a POSZT-on, s alaposan megosztotta a szakmai közvéleményt. Többen egy félkommersz színmű giccsbe hajlóan melodramatikus előadásaként beszéltek róla, mások a színészi alakítások erejét, eredetiségét emelték ki. A Thália nézői hatásos, ám roppantul felemás előadást láthattak. A szerelmi háromszög (a zeneszerző Schumann, a felesége, s az ifjú Brahms) történetét végtelen hosszúságúra nyújtva, öncélú applikációkkal dúsítva vitte színre Galambos Péter. Az előadásnak azok a legjobb pillanatai, amikor két színész magára maradva mindenféle lirizálás vagy „drámázás” nélkül játssza el egy szerelmes férfi és egy szerelmes nő egymásra találásának stációit, s az egymásra utaltság héja-nászát. Kiváltképp Pál András és Tóth Auguszta párosában látszott működni a szerelem színpadi kémiája. Kuna Károly zeneszerzője a beletörődés rezignált perceit tette emlékezetessé. Ám az érzelmileg telített pillanatokat rendre felülírta, mondhatni, romba döntötte a színpadi masinéria, a közhelyes vetített háttér az elhúzó árnyakkal, a plexidobozból konstruált tér bejátszatása, az intim térben disszonáns mikroportok hangjai, a túlcsordulóan érzelmes zenei futamok.

 

Vesztett éden

Az egri társulat Egressy Zoltán drámáját, a Vesztett édent hozta el a fesztiválra. A háromszereplős, „szabályos” színművet különösebb invenció nélkül vitte színre Beke Sándor. A nyitó színpadkép (tervező: Bényei Miklós) mintha csak exponálni akarta volna a játék karakterét: a szereplők festménykeretbe merevülten néznek maguk elé, a játéktér közepén is egy hatalmas, előredőlő képkeretet látunk. Ahogy elindul az előadás, s a szereplők pátosztól átfűtve mondják-szavalják Egressy klasszicizáló szövegét, egyre inkább az az érzésünk, hogy évtizedeket hátrálunk térben és időben; mármint a színjátszásunk idejében. Nem is a nyolcvanas évtizedbe, hanem még korábbra, a hetvenes évekbe. A rendezői ötletek, forma- és stílusjegyek, amelyeket az előadás használ, a magyar színháztörténet félmúltjából ismerősek. A kiélezett konfliktusokat ideges zongorahangok nyomatékosítják, a színpadkép hátterében magasba nyúló árny-alakként ágál az épp nem látható szereplő, sziluettje fenyegetően vetül a játékra. A jelenetek menthetetlenül statikusak, ahogy statikus és vontatott az egész produkció.

Egressy drámájának robbanékonysága, érzéki telítettsége, érzelmi hője alig-alig sugárzik át a színészi alakformálásokon. Helyette meglehetősen szimplifikált, majdnem végig azonos érzelmi regiszteren megszólaló figurákat látunk. A Madách-sztori – Az ember tragédiája költőjével, aki hasztalan őrlődik anyja és szerelme közt, a kikapós és élni vágyó költőfeleséggel, Fráter Erzsébettel, s a gonosz és rigorózus anyával, aki zsarnokoskodva dúlja szét fia életét és házasságát – fekete-fehér klisékké oldva jelenik meg előttünk.
A dekoratív, tehetséges Marjai Virágnak Fráter Erzsikeként szinte nincsenek őszinte hangjai, szüntelen negédes mosolygásával, lelkesültségével, majd lefojtott, vicsorgó gyűlölet-áriáival inkább szerepsémát, mintsem megélt szenvedélyt testesít meg. Dimanopulu Afrodité fekete ruhás anyája leszegett fejű, sziszegő zsarnokként trónol fia felett. Nem a család fennmaradásáért aggódó hús-vér nagyasszony ő, hanem a mesék gonosz boszorkánya. Az ember tragédiája zseniális szerzője Portik Györffy András megformálásában halk szavú, a családi elvárásoknak megfelelni próbáló, akaratgyenge férfi. Az érzelmek áradását dermedt mozdulatlanságba merevült, szélesen kitartott gesztusok meg harsogó hangerő helyettesítik. Amit látunk: színház-múzeum.

Scapin, a szemfényvesztő

A fesztivál zárónapján a debreceni társulat Molière-produkcióját, a Scapin, aszemfényvesztőt láthatta a publikum. A szombat esti előadás előtt a Nagymező utcában áll a bál, a szemközti Operettszínház kivetítős színpadánál hatalmas tömeg verődik össze, hogy meghallgassa kedvenc énekeseit és dalait. Az utcát lezárták a forgalom elől, a tömeg egyre csak hömpölyög és duzzad, a főként fiatalokból álló sokaság bravózik és ünnepli sztárjait. Bent a Tháliában is csordultig telt a nézőtér, egyetlen árva foghíj sem maradt a széksorokban. (Az általam látott előadásokon – egy kivétellel – ez volt az általános.)

Silviu Purcărete Molière-fantáziája erőteljesen indult, telítve színpadi dinamizmussal, vibráló játékossággal. (Jobb formát mutatva, mint a POSZT-on.) Trill Zsolt a garabonciás, dörzsölt szolga, Scapin szerepében száguldozik, megzuhan, mórikál, bohóckodik, brillírozik; sistergően komédiázik. Előbb összekuszálja az események szálait, majd körülményesen a kibogozásukba kezd. Sokszor láthattuk már tőle ugyanezeket a gesztusokat és mozgáskombinációkat, mégis magával ragad. A hullámzó intenzitású előadás összes egyenetlenségével együtt is magán viseli a nagy román rendező utánozhatatlan stílusjegyeit, keze nyomát. Purcărete aprólékosan kidolgozza a szituációkat, s a legváratlanabb pillanatokban is képes visszájára fordítani begyakoroltnak tetsző cselekvéssorokat, elrajzolni figurákat, szenvedélyeket. Helmut Stürmer gazdag képkompozíciói egy szétzilált kávéház széktornyaival, homályos forgóajtójával, szürreális, hideg fénypászmáival, Vasile Şirli mágikus zenéje erős atmoszférát teremtenek. S bár a második felvonás közepére túlzsúfolttá és szerteszét csapongóvá válik a produkció, azért a játék ereje megmarad.
A fesztivál nézői meg töprenghetnek, hogy hányféle harcmodort, ízlést, szakmai minőséget, közönségréteget megcélozva játszanak színházat szerte az országban.

Thália Színház, 2012. szeptember 16.