A nagyszerűen elkapott és megbolondított anyagból megannyi kitűnő alakítás táplálkozik…

Kérdés egy vetélkedőn. A Tótékat adják. A színpad, néhány jellegtelen széktől (és egy kései meglepetéstől) eltekintve, üres. Mi az a bútor vagy kellék, amelynek előbb-utóbb feltétlenül meg kell jelennie?
Helyes, Zaránd, ön nyert. Gratulálok.
A válasz: munkaasztal, margóvágóval. Utóbbi nélkül nincs Tóték.
A négy helyre kis dobozológép – a tervező Bagossy Levente leleménye – mézes-bábos mesevilágot idéz, a gonoszabbik fajtából. Tetejükön a négy főszereplőt jelképező fejek – Tót, Tótné, Ágika, az Őrnagy – torzak, elrajzoltak. Sötét idillhez valók. A margóvágó kellemes és hasznos alkalmi időtöltésből a kényszerű robot gyűlölt eszközévé, s végül gyilkos fegyverré lesz. A gyilkosság – íme a meglepetés – egy addig láthatatlan, és rejtőzésével minden nézőt csigázó, csodaszép, színpompás mesebeli kertben – megy végbe.
Inkább mese, mint második világháborús parabola; az ősbemutató volt az, amely a bemutathatóság kedvéért erősen konkretizálta, realisztikusan korhoz kötötte. (Itt, Benedek Mari jóvoltából, mindössze két kortalan fejfedőt: egy tűzoltósisakot meg egy tiszti sapkát kapunk.) Mácsai Pál, a rendező és Gáspár Ildikó, aki az Örkény írta színdarabot nagyszerűen, tökéletes stílusérzékkel házasította össze az eredeti, Örkény írta regénnyel, újjávarázsolták a bulvársikerig koptatott színi játékot. Most úgy érezni: az Örkény által a hagyományos dramaturgiának tett engedmények belemosódnak a stilárisan sokkal izgalmasabb, gyönyörű árnyalatokban gazdag epikus szövegbe. A forma: a szereplők önmagukat narráló, illetve a partnereknek szánt, dialógust játszó szövegeinek egymásba átmenő váltakozása, bármily életszerűnek tűnnek a mondatok, önmagát absztrahálja, önmagában is elidegenít, nem függetlenül persze az előadástól: Mácsai nem különbözteti meg a kétféle anyagot, azok egymásba folynak a szereplők játékában, akik ugyanazzal az átéléssel, hangszínnel, temperamentummal adják elő önmaguk harmadik személyű leírását és a másoknak szánt, első személyű önstilizálást. A térben csak egymáshoz viszonyítva mozognak, így a mozgások viszonylag szűkek. A mű megszokott előadásaihoz képest ez statikusabb, helyenként már-már oratóriumszerű. A szereplők egymás közt voltak, egymás közt szeretnének maradni, mégis szakadoznak az intim kötelékek; Tótné tökéletesnek tartott férje cserbenhagyásáig, Ágika a bálványozott apa megtagadásáig jut el. Egy pontig, amikor kinyílik a szemük.

Csuja Imre, Takács Nóra Diána, Pogány Judit / fotók: Gordon Eszter

Mese egy világot jelentő kis közösségről, amely, nagyon is hihető indokokból, mindent megtesz a beilleszkedésért, egy kívülről jött önjelölt diktátor kedvéért először megszokott életformáját, majd önmagát is feladja, beilleszkedik a morgolódó áldozat, a konformista és az áruló típusfigurájába, majd eljut a lázadásig, vagy legalább is annak elfogadásáig. A mézesmadzag pedig, a cél, amelynek érdekében mindennek alávetették magukat, az első perctől illuzórikus: Tóth Gyula honvéd, a fiú, a testvér már nem él. (Igaz, ezt az őrnagy sem tudja. Ha tudná, akkor is eljátszaná-e az Őrnagyot? Találgathatunk.) Örkény nem ment poénra: ez a mozzanat nem a végén csattan. A néző kezdettől be van avatva. Forewarned is forearmed, mondja az angol. A tudás hatalom, mondja a magyar.

A nagyszerűen elkapott és megbolondított anyagból megannyi kitűnő alakítás táplálkozik; a színészek feledtetik, hogy – a kortalan őrnagy-figura kivételével – jócskán idősebbek az elvárhatónál. Mácsai színházvezetői sikerének egyik titka, hogy társulatának jó néhány középszerű vagy annak tartott színészéből, hittel, csökönyös akarattal, merész és következetes szereposztásokkal csakazértis jelentős, díjakat arató művészeket farag. Csuja Imre (Tót), Epres Attila (Őrnagy) eddigi pályáján csúcspont ez az alakításuk. Pogány Judit (Tótné) most is mesterszínész, bárha talán pasztellebb és egyszínűbb legjava teljesítményeinél. Takács Nóra Diána (Ágika) is igazolja a szereposztást: ha nem is látszik tizenévesnek, mimikában, attitűdben, helyezkedésnek beillő, magakellető mozgásaiban hibátlanul hozza az örök női strébert, akiből könnyű spiclit gyártani. Az adaptálás egy átlagos mai fiatalemberré gyúrta a mellékfigurákat, akiket Ficza István – a rendezés stílusához illőn – alig különböztet meg egymástól, és egyazon kritikai ízű ifjonti lendülettel vált át egyikről a másikra.
A fiatal színész és mind a többiek szellemesen és ügyesen adják elő a régi katonadalokat és slágereket. Nem ők tehetnek róla, ha az idősebb nézőkben emlékek és nosztalgiák ébredeznek; az utolsó akkorddal együtt ezek is elhamvadnak.
És a transzformátor árnyéka? Ezt, az éjszakai sötétben földhányásnak nézve, átugorják. Először az Őrnagy, majd a példa hatására és jobb meggyőződése ellenére, Tót is. Árnyékra vetődnek mind a ketten. Az egyik, mert nem normális. A másik, mert fél elárulni normalitását, és inkább önmagát árulja el.
A Tóték leendő színrevívőinek immár két változat is rendelkezésükre áll. Semmi kétség: az elsőt, az „eredetit” könnyebb megvalósítani.
A bemutatót követő extatikus tapsból ítélve úgy látszik: ez a második is nagy siker elé néz. Úgy legyen.

Örkény István: Tóték
A szerző regényéből a szövegkönyvet készítette és a dalokat válogatta: Gáspár Ildikó . Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Benedek Mari. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zenei vezető: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Sós Eszter. Rendezőasszisztens: Érdi Ariadne. Rendező: Mácsai Pál
Játsszák: Csuja Imre, Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Epres Attila, Ficza István.

Örkény István Színház, 2013. március 9.