…a bonyolult magyar kontextus olykor megnehezíti az egyes darabok értelmezhetőségét. 

Májusi számunkban nyolc külföldi vendéget kérdeztünk meg, milyennek látták a márciusban lezajlott, húsz előadást bemutató Hungarian showcase egyes darabjait, mi az összbenyomásuk a magyar színházról. Az alábbiakban a Hungarian showcase-ről megjelent külföldi sajtóból szemlézünk, elsősorban előadások értékelésére, bírálatára, a magyar színház általános jellemzőire összpontosítva. Német, amerikai, svéd, finn, lengyel, cseh, román, török, koreai és japán cikkekből állítottuk össze a válogatást;
vannak szerzők, akik rendszeresen látogatják a magyar színházat, és volt olyan kulturális újságíró, kritikus, aki úgy érkezett a fesztiválra, hogy semmit sem tudott a magyar színházról, vagy egy-két évtizede nem járt nálunk.
Elöljáróban fontos elmondani, hogy a showcase első négy napján bemutatott előadások kritikai visszhangja gyérebb, ekkor még csak a tengeren túli vendégek voltak jelen. Szinte valamennyi bíráló kiemeli Mundruczó Kornél Szégyen című előadását – összességében ez tette a legmélyebb benyomást az idelátogatókra. Kiemelik továbbá Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn-darabját, valamint az Angyalok Amerikában speciális kontextusát, bár a produkció megítélése vegyes, végül pedig A mi osztályunk és a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból magas szintű társulati munkáját. A külföldi sajtó érdeklődéssel fogadta
a Maladype Übüjét, A Dohány utcai seriffet, Kárpáti Pétertől A pitbull cselekedeteit és Pintérék
A 42. hétjét, valamint a Szóról szóra roma-problematikáját; meglepetést okozott az Artus Ulysses nappalija című előadása (amely ismereteink szerint meghívást kapott a tekintélyes lengyel Dialog Fesztiválra).
Csalódást okozott viszont a túlzott szövegközpontúság, a női rendezők és a női nézőpont hiánya,
a roma-, a meleg- és a női szteretípiák nem tudatos használata az ábrázolásban; s hogy a bonyolult
magyar kontextus olykor megnehezíti az egyes darabok értelmezhetőségét. / Esther Slevogt, nachtkritik.de

A showcase-re összeválogatott, csaknem minden esetben az utolsó három év során bemutatott előadások szinte általános jellemzője volt, hogy egy erkölcsileg megromlott, széteső, önazonosságát, történelmét és orientációját kétségbeesetten kereső társadalom képét rajzolták meg. Egy olyan társadalomét, amely mélységes identitásválságban szenved, s e válság kimenetele rendkívül bizonytalan. Ezt láthatjuk Mundruczó Kornél J. M. Coetzee híres regénye, a Szégyen alapján készült (és 2012-ben a Bécsi Ünnepi Hetekkel koprodukcióban bemutatott) adaptációjában is, ahol a dél-afrikai fehér uralom szükséges és elkerülhetetlen bukása egy atavisztikus fatalizmussal kapcsolódik össze, és a (civilizált fehér) társadalomnak a barbárságba való visszazuhanása történelmi igazságtételként jelenik meg. Mundruczó ezt az anyagot ultraerőszakos parabolaként a magyar viszonyokra alkalmazta, amelyek között az 1989 utáni évek vékony demokratikus mázát azóta a jobboldali nacionalizmus lekaparta, és a társadalom szemlátomást radikalizálódáson és brutalizáláson ment keresztül.
Erre utal a növekvő országos pogromhangulat is a magyar szintik és romák ellen, amely 2008-ban és 2009-ben egyszer már ártatlanok ellen elkövetett brutális lincsgyilkosságokban is kirobbant. Ezeket a gyilkosságokat és a nyilvánosság velük kapcsolatos közömbös vagy éppen egyetértő magatartását választotta Lengyel Anna rendező a maga dokumentum-színházi munkája, a 2011-ben a Nemzeti Színházban bemutatott Szóról szóra tárgyául. Sötét társadalmi panorámát kibontó szikár és látleletével sokkoló este, amelynek szöveges anyagát számtalan interjúban gyűjtötték öszsze, avagy hivatalos médiaközleményekből merítették.

A 42. hét (Pintér Béla Társulata). Schiller Kata felvétele

Ami a magyar társadalom jelen állapotát illeti – amelynek ábrázolására a showcase során bemutatott művek újabb és újabb drasztikus képeket találtak -, az antiszemita fenyegetések, amelyeket tíz nappal ezelőtt Heller Ágnes filozófus és a budapesti egyetem más zsidó professzorai címére intéztek, ugyancsak kevés teret hagynak az illúzióknak. Nem egy nemzetközi fesztiválnéző (mint korábban már a bécsi kritika is) különösen Mundruczó rendezésének erőszakban és megerőszakolásban tobzódó jeleneteit találta túl brutálisnak. A magyar viszonyok kontextusában azonban ezek kíméletlensége alapvetően kényszerítő erejűnek hatott.
Kárpáti Péternek saját drámájából rendezett előadása, A pitbull cselekedetei, amelyet 2011-ben mutatott be a Trafó nevű művészeti intézmény, a magánszférát is az erodálódás állapotában ábrázolja, és virtuózan játszik el a totalitárius vágyakkal, amelyekbe az emberek gyorsan menekülnek. Egy furcsa férfi, aki éppúgy lehetne bűnöző, mint próféta, kopog be idegen lakásokba, szállást kér, és érzékletesen megformált dialógusok révén néhány perc alatt lerombolja vendéglátói családi és szerelmi kapcsolatait és egyéb sérülékeny társadalmi konstrukcióit. A nézők a színpad közepén foglalnak helyet, és úgyszólván a bőrükön élhetik át, miként ragad ki egy szereplő minimális eszközökkel újra meg újra minden mesterséges szerkezetet a maga eresztékeiből – beleértve azokat is, amelyek a színházban színpad és közönség egymáshoz való viszonyát szabályozzák. A titokzatos idegent játszó Nagy Zsolt ugyanis – aki eredetileg Schilling Árpád Krétakör színházához tartozott – rendszeresen helyváltoztatásra szólít fel egyes nézőket.
A végzetes kép fényében, amelyet a showcase keretében bemutatott munkák a magyar jelenről rajzolnak, cseppet sem meglepő, hogy a fesztivál legelején a magyar kulturális minisztérium honlapján álszent magyarázat látott napvilágot: eszerint „örülnek a nemzetközi szakemberek érdeklődésének”, ám meg kell állapítaniuk, hogy a showcase műsora a legkevésbé sem reprezentálja a magyar színházat. Ezért megkérik a szakembereket, hogy folyamodjanak más információs forrásokhoz is; a minisztérium természetesen szívesen segít e források feltárásában. Ugyanígy az is természetes, hogy a magyar Kritikus Céh korábban hasztalan kérte a kultuszminisztériumtól a fesztivál támogatását. Mellesleg a nachtkritik.de érdeklődésére, hogy ez esetben mely színházakat ajánl a minisztérium mint reprezentatív intézményeket, mindmáig nem érkezett válasz.

A 42. hét (Pintér Béla Társulata). Schiller Kata felvétele

Amikor a népszerű és sikeres Alföldi elleni kampány kibontakozott, abban az időben vitte színre a művész Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című művét. A dráma, amelyet először 1966-ban mutattak be, egy eldurvult német faluközösséget ábrázol az 1945 utáni első években. Sperr a tájékozódásukat is elvesztett vesztesek társadalmát mutatja be, amely a nemzetiszocializmus összeomlása után új értékeket keres, és eközben elállatiasodik. A középpontba Abram személyében olyan ember került, akit a homoszexualitás vádjával fogtak perbe, és börtönbüntetését követően tér haza szülőfalujába.
A 2010 áprilisában (csaknem Orbán Fidesz-pártjának választási győzelmével egyidejűleg) bemutatott stúdió-előadás a showcase-program egyik fénypontja volt. Alföldinek frappáns módon sikerült a színdarabot egy, a maga jelen identitási válságában szenvedő posztszocialista Magyarország parabolájává változtatnia. Állami színészek játsszák érezhető kedvvel a lezüllött, eltompult falusiakat; egy nagydarab tetovált fickó, aki a Jobbik felvonulásain magyar jobboldali rockerként is megállná a helyét, egy grillsütőn frikasszét készít (amellyel később a nézőket is megkínálják). A falubeli hentes hasonló véres áhítattal darabolja fel a (valódi) húsdarabokat, mint később Abram az általa teherbe ejtett Tonkát. A lánnyal azért próbált viszonyt kezdeni, hogy valahogyan beilleszkedjék a kötelező normák közé. A falusiak azonban egymás ellen uszítják őket, mígnem bekövetkezik a katasztrófa. Mielőtt belépnénk az előadás ötödik emeleti, rendes körülmények közt festőműhelynek használt színhelyére, egy templomi hajónak berendezett folyosón megyünk végig, ahol a társulat a szűk templomi padokon öszszepréselődve hallgatja egy bigott pap felkorbácsoló hatású beszédét. Ezután a nézők a játéktér közepén, zsákokon helyezkednek el. A cselekmény szimultán játszódik a köréjük épített egyes képeken belül.

A mi osztályunk (Katona, Kamra). Schiller Kata felvétele

Hogy megértsük, mekkora – és nem csak formai – támadást intéz egy ilyenszerű előadás a jobboldali konzervatív kultúrpolitika ellen, érdemes egy pillantást vetni a Nemzeti Színház épületére, amelyet épített kultúrpolitikai látomásként értelmezhetünk (és félhetünk). A gigantikus posztmodern építmény minden egyes elemével a pőre önreprezentálás szándékát zúdítja a szemlélőre (és közben mégis úgy hat, mintha Walt Disney álomgyárában készült volna). Előtérként hatalmas stilizált hajóorrot látunk, amely mintha Budapest történelmi városközpontja felé mutatna; s a Nemzeti Színház buján burjánzó díszítései egyértelműen utalni próbálnak e városközpont impresszionáló, az 1900 körüli évek szobraival és városépítési látomásaival felruházott épületeire. A házat 2002-ben nyitották meg, amikor az Orbán-párt első ízben kormányzott.
A Nemzeti Színházat egy allegorikus tájpark keretezi, amelynek csúcspontja a régi, 1965-ben a budapesti metró kedvéért felrobbantott Nemzeti Színház lerombolt homlokzatának rekonstrukciója, amelyet dekoratívan drapíroztak egy medencébe. Szoborként gyászolva ül vasszékén az akkori társulat egy nagy színésznője, és nézi a megsemmisített szentélyt. Íme, az allegorikus kép világos konnotációja: a régi színház lerombolása (kommunista) támadás volt a magyar nemzeti kultúra ellen, amelyet most fel kell támasztani. Az ambiciózus építmény a maga minden pátoszával építészeti félreértésként értelmezhető, amelynek iróniája, hogy éppígy beillene egy Las Vegas-i bevásárlóközpontnak is.
Az 1968-ban született Alföldi Róbertnek mindezek ellenére sikerült a művészi bravúr, hogy az elmúlt hat év alatt ezt a halva született építészeti alkotást a kortársi magyar színház lüktető központjává avassa. Ez idő szerint, dacolva minden tajtékzó acsarkodással, amely homoszexuális zsidóként ócsárolja, a főszerepet játssza Tony Kushner Pulitzer-díjas Angyalok Amerikában című, 2012 szeptemberében bemutatott drámájában, amely ugyancsak szerepelt a fesztivál műsorán.

Anamnesis (Katona József Színház). Schiller Kata felvétele

A Reagan-korból származó allegorikus amerikai társadalomképet – amelynek centrumában egy New York-i homoszexuális zsidó élete és halála áll, röviddel a hidegháború vége előtt, a kezdődő AIDS-járvány korszakában – Andrei Şerban, egy, az Egyesült Államokban működő román sztárrendező vitte színre. Az eredmény: túlhabzóan sötét képeskönyv egy nagybeteg társadalomról, amelyet megemésztetlen történelmének kísértetei üldöznek. Alföldi az egyik utolsó jelenetben szuggesztíven olvasztja eggyé a színpadi alakot a maga valós személyével (halotti ingben és kezében egy, a drámából vett szöveggel); így idézi meg látomását egy olyan társadalomról, amelyben mindenki szabadon és félelem nélkül élhet. A végén a közönség hosszan tartó standing ovationnal ünnepli Alföldi Róbertet, a színészt és nemzeti színházi igazgatót és társulatát mint egy nyitott magyar társadalom szimbólumait. Úgy hallottuk, ugyanez történik minden este, amikor ez a darab van műsoron; nem véletlen, hogy egészen az utolsó, júniusi előadásig reménytelen jegyet szerezni rá.
A feldolgozatlan történelem kísérteteiről szól az 1955-ben született Tadeusz Słobodzianek lengyel drámaíró A mi osztályunk című, 2009-ben keletkezett, díjnyertes műve, amelyet Máté Gábor rendezett az általa vezetett budapesti Katona József Színházban. A mi osztályunk 1925-ben kezdődik, és a jelenben fejeződik be. Egy, a lengyelországi Galíciában, nem sokkal a Habsburg-uralom végét követő években ábrázolt iskolai osztály történetén át mondja el, hogyan gyárt a két világháború közti időszak a maga reményeivel és eltévelyedéseivel s végül a nemzetiszocializmus keretében az egykori katolikus és a zsidó gyerekekből először ellenségeket, hogy végül a darab befejezésekor az egyik csoport tagjait a másik gyilkosaivá tegye. Słobodzianek egyetlen alakját sem menti fel, sem az áldozatokat (akik közül a túlélők később házalnak a maguk áldozati státusával), és még kevésbé a tetteseket. Nemcsak azt a brutalitást leplezi le igen behatóan és meggyőzően, amelyet a XX. század ideológiái az emberekben elszabadítottak, hanem azt a folyamatot is, amelynek során a történelemírás révén és a változó ideológiai követelmények hatására az események lassan és fokozatosan a felismerhetetlenségig átalakulnak.
A 2011-ből származó koncentrált kamaradráma inkább konvencionálisnak mondható előadása ellenére A mi osztályunk a showcase egyik csúcspontja volt. A mű többek között bemutatja, hogyan válnak egy megszállt országban bűnrészessé a kollaboránsok, tehát egy nagyon magyar történetet ad elő. Magyarország története ugyanis egyebek között majdnem ötszáz olyan évet fog át, amelyben egymást váltották az idegen uralmak és a totalitárius rendszerek; ezért van az, hogy a mai Magyarország oly nehezen képes viszonyulni önmagához, ezért találja meg oly keservesen a maga identitását. Mindezek okán az ember a legszívesebben azt kívánná ennek az országnak, hogy viselje el a társadalmát és történelmét kritikusan faggató színházat, ahelyett, hogy harcolna ellene, és megfojtaná.

Anamnesis (Katona József Színház). Schiller Kata felvétele

Hogy az ezerszeresen szent nemzeti szentek, például Petőfi Sándor, a forradalom költőjének (1823-1849) és Kossuth Lajos, a Habsburgok elleni 1848-as harc szabadsághősének (1802-1894) kikacsintó megszentségtelenítése nemcsak produktív, hanem a legnagyobb mértékben szórakoztató is lehet, azt rendkívül hatásosan bizonyította Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn című bohózata. Egy Habsburg-hű (és később felkelők által megszállt) televíziós show-műsor keretében a szabadságharc egy fiktív vértanúját élvezetesen leplezik le mint hazugot, és a nemzeti pátoszt a komikum fegyverével zsugorítják egészséges méretekre. A Habsburg Monarchia elleni csacskaságok mögött célzások is rejlenek az EU-ra, amely nem egy mai magyar szemléletében foglalta el a Monarchia helyét a népek gyámjaként. Pintér Béla, a szerző és rendező, saját darabjában színészként is fellép mint utánozhatatlanul gátlásos és gyenge verseket kovácsoló Petőfi Sándor, aki itt egyszer csak nem a magyar történelmen végigrandalírozó, zseniális identifikációs fényalak (többek között az 1956-os forradalom képzeletbeli zászlóvivője) jelenik meg, hanem mint a Fidesz-frakció egyik kultúrpolitikusának legdagályosabb álma; az illető ólomsúlyú nacionalizmusát Pintér Béla elragadóan szolgáltatja ki a megérdemelt nevetésnek.

Megjelent: www.nachtkritik.de

Robert Avila, San Francisco Bay Guardian

A San Franciscó-i Színházi és Szcenikai Múzeum két régi VHS-szalagján megtekinthetjük Tony Kushner Angyalok Amerikában című drámájának 1991-es, Eureka Theater-beli ősbemutatóját, amely válasz volt az AIDS-járványra és a Reagan-korszak reakciós politikájára. A „low fidelity” dokumentum hangminősége is gyenge, a hatás mégis lenyűgöző. A kopott videó a dráma szavainál és képeinél többet örökít meg: egy, a maga történelmi pillanatát revelatívan feltáró műalkotás elektromos izgalmát éljük át általa.
Hasonló borzongás járta át a múlt héten a budapesti Nemzeti Színház fő nézőterét, ahol egy nemzetközi vendégekből álló csoport és a helyi közönség társaságában tekintettem meg Andrei Şerban román születésű amerikai rendező Angyalok Amerikában-rendezését, amely Prior Walter sztárszerepében a Nemzeti híres, ám politikailag kiélezett harcot vívó művészeti vezetőjét, Alföldi Róbertet, egy külföldön is ismert, szuverén nemzetközi rendezőt és az ország egyik legnevesebb színészét lépteti fel.

Jelenetek az Angyalok Amerikában című előadásból (Nemzeti Színház). Schiller Kata felvétele

A produkció egy jelentős egyhetes fesztivál ékköve volt, amely a mai magyar független, illetve államilag szponzorált színházak legjava alkotásaiból állította öszsze műsorát. A Hungarian showcase (március 2-9.), amelyet a magyar Színházi Kritikusok Céhe prezentált, nemzetközi társulásban Philip Arnoult Center for International Developmentjével és a Trust for Mutual Understandinggel, stílusok és tehetségek revelációszámba menő skáláját vonultatta fel; egyszersmind reflektorfénybe állított egy olyan színházi miliőt, amely aktívan reagál az emelkedőben lévő reakciós politikára – ez, különösen nyílt antiszemitizmusa, homofóbiája és romaellenes rasszizmusa révén, az 1930-as évek ultranacionalizmusára emlékeztet -, miközben a művészetek általában és a színház különösen szenved a konzervatív kormány neoliberális programjának gazdasági kényszereitől és a szabad kifejezés megfékezésére irányuló kísérleteitől.
A Nemzeti Angyalok-előadása csupán egyik példája a mai Magyarország színjátszásának a nyilvános dialógusban betöltött kritikai szerepéről, sok szempontból azonban az általunk látott előadások közül a legmegragadóbb volt. Köszönhető ez jelentős részben a főszerepet játszó Alföldi powerhouse [igen: erőműtelep, gépház, centrálé! – A ford.] alakításának – izmos, karizmatikus teljesítmény ez, hol végtelenül szellemes, hol szívfacsaró – és ugyanakkor ötéves művészeti igazgatása történetének. Amióta a korábbi kormány 2008-ban a színház élére kinevezte, az ország első színpadán valami rendkívüli ment végbe. Korábban a budapesti Nemzeti Színházat jobban ismerték giccses posztmodern épületéről (amely 2002-ben nyílt meg, és tervezője egy meglehetősen csiricsáré hajóhoz tette hasonlóvá, homályosan a közeli Dunára utalva), semmint a belsejében látható, kivételesnek nem mondható előadásairól. Alföldi ragyogó és saját útjait járó vezetésével a színházat széles körben mindinkább az ország legjobbjai közé sorolták, vagy éppen a legjobbnak tartották, és a látogatottság rohamosan megnőtt, a fiatalok körében is.
Alföldi kísérletei, hogy a színházat a nézők bevonásának és a velük folytatott párbeszédnek a helyszínévé tegye, valamint az olyan klasszikus magyar nemzeti szövegek, mint Az ember tragédiája vagy a János vitéz általa jegyzett eleven és provokatív előadásai kivívták a jobboldali politikusok rosszallását, köztük az ultranacionalista Jobbik párt tagjaiét, akik nem átallottak lármásan tüntetni a színház előtt Alföldi kipenderítését követelve, vagy éppen a parlament színe előtt rágalmazni a művészt. A népszerű és a maga posztján páratlanul sikeres Alföldinek sikerült kitöltenie öt évre szóló megbízatását, de a második ciklusra való jelentkezését már elutasította a kormány, és egy jól ismert, politikailag konzervatív felfogású rendezőt részesített előnyben.

Jelenetek az Angyalok Amerikában című előadásból (Nemzeti Színház). Schiller Kata felvétele

Şerban meglehetősen lecsupaszított változatában a Millennium közeledik és a Peresztrojka összevonása majdnem négy órát vesz igénybe, amelyet rövid szünet választ ketté. Természetes, hogy ez bizonyos áldozatokkal jár. A Roy Cohn körüli mellékcselekmény például (a Nemzeti briliáns Kulka Jánosának játékával a középpontban) a színpadi idő vonatkozásában ügyesen van meghúzva. De bármily hibái legyenek is az előadásnak, a buján gazdag, ironikus hangnem komoly szaktudásról tanúskodik, s ugyanezt mondhatjuk el a forgószínpad alkalmazásáról is, amely afféle kereszteződést alkot a táncparkett és a körhinta között.
Hogy a produkció és a közönség közti kikacsintó beszélgetésre csak egyetlen példát említsünk, a második rész elején a hangosbeszélőben bejelentés emlékezteti e korábbi, a szovjet tömbhöz tartozó ország közönségét, miszerint a darab egy távoli országban játszódik, amely kevéssé hasonlít bármilyen közvetlen közeli jelenséghez – ezt viszont követi egy elektromos gitár jól ismert pengetése, amikor is a Beatles Back in the USSR című száma zenei hidat alkot a Legöregebb Élő Bolsevik beszédéhez. Prior égi tanácsadóihoz hasonlóan a Bolsevik is meg szeretné állítani a történelmet. A téma jelentését aligha ismeri félre az a közönség, amely a múlt tekintélyuralmi modelljeihez való atavisztikus visszatéréssel néz szembe.

Jelenetek az Angyalok Amerikában című előadásból (Nemzeti Színház). Schiller Kata felvétele

Ez ugyan Kushner drámájának nem az első magyar előadása, de az elmúlt néhány év Magyarországán épp elég politikai változás ment végbe ahhoz, hogy az előadás – amelyben Alföldi a mű transzvesztita, nyíltan meleg hősét játssza – megtestesítse a vakmerő kihívást csakúgy, mint a szolidaritást minden, a jobboldal szűkkeblű nemzetértelmezéséből kilógó „outsiderrel”.
„A világ mégis tovább halad. Mi ennek a világnak leszünk a polgárai. Itt az idő. Kezdődik a nagy munka.” Ezt mondja Alföldi mint Prior. A Nemzeti előadása a „több életért” hív harcba, és sikeresen támaszt fel valamit a színdarab eredeti életéből – miközben a nemzetet, valamint annak színházát olyan közegként határozza meg, amely az empátiát és az emberek bevonását, a különbségek fölötti harmóniát tételezi.
Ezalatt az Alföldi búcsúmeghajlásának tekintett Angyalok Amerikában jegyei az utolsó előadásig elkeltek.

Megjelent: SFBG (San Francisco Bay Guardian),
2013. március 31.
Thomas Irmer, Theater heute

Mindig felmerül a paradox kérdés, vajon a független csoportok nemzetközileg nagyra értékelt színháza elég reprezentatív-e a nemzeti kultúra szempontjából, avagy „csupán” olyan fővárosi jelenség, amelynek a világ fesztiváljaihoz van közvetlen csatlakozása.
Pintér Béla új darabjának, A 42. hétnek első pillantásra nem sok köze van akár az egyikhez, akár a másikhoz. Imola szülész szakorvos, késői pubertásban leledző leánya egy apja korú szeretőt hoz a házba, és a háziúr karácsonyra szaunát ajándékoz a családnak, miközben ez az ajándék őt magát segíti korai halálba. Ez tősgyökeres soap, és a kiemelkedő színészek úgy is játsszák, mint egy hitvány tévéműsort, minek következtében az ember nézőként csakhamar azon kapja magát, hogy az ilyen esetekben szükségképp adódó második szinten barkácsol. Imolának két, gyermeket váró páciense van: egy vonakodó punk leányzó, valamint saját kórházi főnökének felesége, aki ebben a minden világok legjobbikában kívánja megszülni fiát. A tévé igényeihez alkalmazott világ akkor zökken ki, amikor az orvosnő pont a punk leányzó bátyjába, egy népszerű tévés celebbe szeret bele, aki mint az egyik jelentős budapesti színház frissen kinevezett igazgatója belenő az új kulturális elitbe, erkölcsileg azonban problematikus figura, és amikor egy üveg tizenhatezer forintos konyakért bolti lopást követ el, Imolának kell vállalnia a következményeket, mivel a celebnek egy díjátvételre kell sietnie. A máskülönben oly feddhetetlen orvosnő ezért mindkét szülésről lekésik, vagyis erkölcsi kálváriát kell járnia.

Egyszer élünk (Nemzeti Színház). Schiller Kata felvétele

Második pillantásra azonban Pintér, mint már korábban a maga sötéten komor Szutyokjában is, az Átlag-Magyarország egy darabkáját emelte allegóriává, amelyben éppen a szakember veszíti el az áttekintést a következő nemzedék vonatkozásában; és ezek a mindennapok meglehetős sérülékenynek látszanak, még akkor is, ha a darab végén a punk anya meg akarja tartani és fel akarja nevelni gyermekét. A tudatosan silány tévéstílust Pintér, aki egy rendőr kis szerepében maga is brillíroz, egy, a színpadon látható elsőrangú minizenekarral ellenpontozza.
Lényegében a mű igen szubtilisan a privát boldogság függőségeit kutatja – anélkül, hogy az iszonyatos pressziót politikailag egyértelműen megnevezné. A magánszférába történő visszavonulás a külső viszonyok nyomására azonban nagy témája a mai Magyarországnak, és Pintér ezt a kényszerű visszahúzódást minden aggály nélkül erkölcsi kérdésként is kezeli. A nemzetközi kritika új hulláma mindenekelőtt a politikai rendszert érinti. A magyarországi színházat egyéb érzések és ellenállások inkubátoraként1 is feltétlenül érdemes tanulmányozni.

Megjelent: Theater heute, 2013/4.
Fordította: Szántó Judit

Alisa Solomon, Beyond the Pale

A színház mindig is fontos szerepet töltött be Magyarország kulturális és politikai életében, amit amerikaiként nem feltétlenül könnyű megérteni. Magyarázatot adhat azonban, hogy az ország szinte állandó megszállás alatt volt történelme során, és a magyar nyelvet hivatalosan a színpadon lehetett csak először használni. Később is sokszor vált a színház a szabad véleménynyilvánítás színhelyévé.
Alfred Jarry híresen szürreális és szatirikus darabjának, az Übü királynak a színrevitele izgalmasnak bizonyult a maga testi-fizikai intenzitásával és technikailag elbűvölő, ámde egyszerű megoldásaival a Maladype előadásában. A lakásban játszódó darabban a színészek nagyon is használják a nézőkkel való közelséget, igazán élővé és a pillanatra reflektálóvá téve ezzel az előadást.

Übü király (Maladype). Szkárossy Zsuzsa felvétele

Nagyon tetszett a kulturális utalásokkal teli és sokrétű Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, amit valószínűleg nehezen értettem volna meg, ha a showcase szervezőitől nem kapunk előzetesen némi háttér-információt. Mindamellett, azt hiszem, enélkül is élvezhető a lényegében a magyar történelemről szóló négyórás eposz. Amelyet a rendező egy falusi közösség történetén keresztül láttat, amint színre visznek egy valóban létező, népszerű nemzeti daljátékot. Ez utóbbit használja az előadás alapanyagként, és általa vet fel kérdéseket a nemzeti identitásról. A második felvonás már a Gulagon játszódik, munkaszolgálatosok történetei bontakoznak ki előttünk. Később megtudtuk a társulat tagjaitól, hogy sokan azok közül, akik visszatértek a munkatáborokból, a most élő nagyszülők generációja, soha nem is beszéltek az ott megéltekről. A darab tehát, sok más mellett, igyekszik ezt a kérdést is közelebb hozni. Teszi ezt a Nemzeti Színház hatalmas és mindent elnyelő nagyszínpadán, meglehetősen látványos módon, a darabra komponált élőzenével és erőteljes színpadi képekkel.
Groteszk családdráma a Szutyok, amelyben egy gyermektelen vidéki házaspár az örökbefogadás mellett határozza el magát. Ahelyett, hogy éveket várnának egy csecsemő adoptálására, árvaházból választanak kamaszkorú gyermeket. A férj előtte megjegyzi, hogy „csak nehogy cigány legyen”. Végül két kamasz lányt fogadnak be, akik közül az egyik mégiscsak roma származású. Az új szereplők bevezetése ebbe a konvenciókhoz ragaszkodó kisvárosba felerősíti a helyi ideológiát és a lányok amúgy cseppet sem sztereotip viselkedését. Kezd az embernek olyan érzése lenni, mintha az országot lemoshatatlan penész rágná.

A pitbull cselekedetei (Trafó). Dusa Gábor felvétele

Mindig felmerül a kérdés sztereotípiákat használó vagy megjelenítő műveknél, hogy vajon bírálnak-e, vagy csupán a meglévő sztereotípiákat erősítik. Amikor az ember benne él egy kultúrában, annak minden dinamizmusával együtt, akkor ezt könnyebb megállapítania, mint kívülállóként. Mégis bátran ki merem jelenteni, hogy jelen esetben kritikáról beszélhetünk. Több színpadi elem mintegy keretet ad a jelentésnek, vegyük példának a „darab a darabban” ismételt alkalmazását, a zenészek jelenlétét vagy egyéb eszközöket. Ezek mintegy eltávolítanak minket, és segítenek idézőjelbe tenni a színpadon látottakat.
A mi osztályunk egy lengyel darab adaptációja. A cselekmény egy lengyel kisvárosban játszódik, ahol katolikus lengyelek ezerhatszáz zsidót zárnak be egy pajtába, és gyújtják azt rájuk. 1941-ben történik ez, mikor a német megszállók fenyegetése még viszonylag kevéssé érezhető. A tragédiának nem volt túlélője. Történetünkben tíz karakter életútját követhetjük nyomon egészen a jelenkorig, lengyelekét és zsidókét egyaránt. Ugyanabban az osztályban kezdik a középiskolát még 1925-ben, és látjuk őket árulásaik pillanatában, emberi gesztusaikkal együtt, mikor szovjet csapatok szállják meg a várost, aztán jönnek a nácik, majd újból a szovjetek, mígnem a kommunizmus végleg összedől, és a kisváros múltja, szégyenfoltjával együtt, napvilágra kerül.
Az előadás erejét és különlegességét számomra az adja, hogy egymás mellé kerül a lengyel és a zsidó narratíva. Volt néhány fenntartásom ugyan a darabbal, de mindent összevetve fontosnak tartom. Nyilvánvalóan sok párhuzamot érezhet a magyar közönség is saját történelmével kapcsolatban.
Színművészetis egyetemi hallgatók és az elismert rendező, Mohácsi János állították össze A Dohány utcai seriffet különböző dokumentumokra alapozva, amelyek túlnyomó többsége Auschwitzot is megjárt holokauszt-túlélők visszaemlékezései. Egyes szövegeket Claude Lanzmann Soá című filmjéből emeltek át, másokat maguk a diákok készítettek túlélőkkel.
A darab viccekkel és gyermekversikékkel indul. Látszólag ártatlan tréfálkozásnak tűnhetnek, de az előadás előrehaladtával egyre baljósabb színezetűvé válnak, és a darab végére megmutatkozik, hogy ez a cseppet sem ártatlan hangvétel a gyűlölet legjobb melegágya. Az előadásmód teljes mértékben auditív: teljes sötétségben halljuk a hangokat, amelyek történeteket mesélnek el, rigmusokat mondanak, viccelődnek, és olykor jiddisül énekelnek. Nem akarnak a látvánnyal lenyűgözni, és nem engedik megcsodálni a színészeket; azt célozzák, hogy – meglehetősen intim és közvetlen módon – befogadjuk ezeket a történeteket, és élénken elképzeljük az elbeszélők borzalmait, ahogy azt ők maguk mesélték el. A legbizalmasabbnak és legprovokatívabbnak budapesti túlélők visszaemlékezéseit éreztem az előadás vége felé. Egyikük elmeséli, hogy a felszabadulás után a bolhapiacra ment kabátot vásárolni. Már éppen fizetett, amikor belényilallt a felismerés, hogy pontosan a saját, deportálása előtti kabátját akarná megvenni.

A New York-i Beyond the Pale rádióbeszélgetése.
Marilyn Kleinberg Neimark interjúja Alisa Solomonnal, 2013. március 31.
Fordította: Moharos Éva
Suna Vuori, Helsingin Sanomat

Minden előadás, amit láttam, közvetlenül vagy szimbolikusan állást foglalt az ország egyre több aggodalomra okot adó politikai helyzetével kapcsolatban. A témák: zsidók, cigányok és szexuális kisebbségek, az abszurd bohózattá változott közegészségügyi ellátás, elnyomás, alávetettség és a hatalommal való visszaélés. Az eszközök: a politikai szatíra, groteszk irónia és az egyenes, kíméletlen kortárs dráma mellett a történelem különféle értelmezései és a dokumentumszínház.
Nyilvánvaló, hogy például Pintér Béla és Bodó Viktor jelenlegi kormányzást és annak következményeit bíráló színpadi szatírái nagy, valósággal terapeutikus jelentőségűek a magyar közönség számára. Úgyszintén Mohácsi János rendező és hallgatói holokausztot feldolgozó, teljes sötétségben előadott A Dohány utcai seriff című produkciójának vagy a PanoDráma csoport autentikus interjúkból összeállított Szóról szóra előadásának, amely a magyarországi romák ellen az utóbbi években elkövetett, több halálos áldozatot követelő szélsőjobboldali támadásokat tárgyalja.

Szégyen (Proton Színház). Schiller Kata felvétele

Kárpáti Péter A pitbull cselekedei című darabja egy zsidó legenda egyszerre mitikus, fekete humorú és kifejezésmódját illetően hiper-hétköznapi tolmácsolása. Nagyrészt a főszerepet játszó, híres Nagy Zsoltnak köszönhetően Kárpáti rendezésében egész idő alatt ott lebeg a veszély és a kiszámíthatatlanság érzete. A hitet, akaratot és szükségleteket, az idegennel való találkozást, etikát és morált taglaló szöveg olyan nyílt, hogy a mai magyar helyzet és Orbán Viktor miniszterelnök, az egész világ vagy egyetlen emberi kapcsolat mikrokozmosza is látható benne.
Még érdekesebb, és egyúttal sokszorosan kellemetlenebb volt a legnagyobb magyar rendezőüstökös, Mundruczó Kornél J. M. Coetzee Booker-díjas Szégyen című regényének erőszakos, kifejezési eszközeiben innovatív feldolgozása. A főleg Magyarországon kívül dolgozó Mundruczó rendezése zavart keltett számos, sok és különféle színházat látott és készített fesztiválvendég körében, és napokig tartó vitákat indukált. Amit a demokráciában, emberi jogokat élvezve felnőtt, saját leckéjét megtanult amerikai tiszteletlen iróniának vagy szükségtelen brutalitásnak látott, az Magyarországon csak annak a beszélgetésnek a nyitánya, amelyet mindenképpen le kell folytatni. Még kényelmetlen eszközökkel is.

Megjelent: Helsingin Sanomat,
2013. március 12.
Fordította: Nagy Ofélia

Kristina Lindquist, Dagens Nyheter

Egy nő beszél arról, hogy a férjét épp most gyilkolták meg, és hogy van nyom a hóban, a ház előtt. A rendőr nem válaszol, hanem előveszi a… micsodáját, és lepisili a bizonyítékot. A PanoDráma Szóról szóra című előadása a budapesti Nemzeti Színházban gyöngysora az ilyen fájdalmas jeleneteknek, a szövegkönyv szó szerint a 2008-2009-ben a romákat érő, hat halálos áldozattal járó támadássorozatra vonatkozó autentikus közlésekből áll. A színrevitel telibe találja a kétségbeejtő jelent, amikor Magyarország nagyságrendben harmadik pártja az ország „cigány parazitáinak” kifüstölésére szólít fel, és zsidókról akar listát készíteni. A Szóról szóra előadásával zárult a hétvégén a Hungarian showcase, az erősen politikai vénájú színházi fesztivál, amelyen mind a nacionalizmus abszurd esetlegessége, mind egy szerencsétlenül járt beteggondozási rendszer meglelte tematikus otthonát – átfutva a programot, amelynek a szédítő minőség és a szexista sikertelenség egyaránt jellemzője.

Megjelent: Dagens Nyheter, 201Marilyn Kleinberg Neimark interjúja Alisa Solomonnal, 2013. március 31. 3. március 12.

Margareta Sörenson, Expressen

A Nemzeti Színházba menni 2013 tavaszán azt jelenti: támogatni egy széles látókörű jelenkori színházművészetet; továbbmenve: egy korszerű, toleráns Magyarországot. Ezért lesz a taps euforikus, egyben pedig demonstráció is az általam látott Angyalok Amerikában-előadás után. A közönség ezen a szombaton a budapesti Nemzeti Színházban a színtársulatot ünnepli, mindenekelőtt pedig magát Alföldit az AIDS-ben haldokló Prior Walter szerepében. Alföldi kezd szimbólummá és hőssé válni.
Talán azt is ünneplik, hogy a homoszexualitás témája van jelen a Nemzeti színpadán. Az Angyalok Amerikában-t már a kilencvenes években színre vitték, ám a kérdés ma igen ellentmondásos, nem csupán azért, mert régi értékeléseket hív ki, hanem azért, mert új áramlatokat is, mégpedig a konzervatív pártot, a Fideszt, amely a „magyar” normák követését hangsúlyozza. Ezen az erőteljes hullámon a habot az ultranacionalista párt, a Jobbik alkotja, amely nyíltan harcol homoszexuálisok, zsidók, romák és bevándorlók ellen; aktívan – és előszeretettel egyenruhában – tüntetnek és agitálnak azért, hogy tétessék helyre az, ami szerintük félrecsúszóban van Magyarországon.
Alföldi Róbert színész és rendező. Előző nap pedig megnéztem, hogyan vitte színre Martin Sperr 1966-ból való Vadászjelenetek Alsó-

Szégyen (Proton Színház). Schiller Kata felvétele

Bajorországból című művét, amelynek témája a szűklátókörűség, különösen egy homoszexuális férfi ellenében, egy kis bajor faluban. Alföldi színpadra állítása igen jól átdolgozott, a szereplők, mint itt oly gyakran, fantasztikusak, a játék pedig a színház festőműhelyében a tetőablak alatt bevonja az egész közönséget a falusi életbe. Mind részesekké válunk – és bűntársakká a csendes egyetértésben.
„Gyakran kapok azért kritikát, mert nem játszom úgy klasszikusokat, »ahogy azokat játszani kell«. De ha Shakespeare-t úgy vinném színre, ahogy ő maga tette, fiatal férfiak lennének a női szerepekben, a parlament egy hétig tombolna emiatt”, mondja Alföldi a színház szabadságáról folytatott beszélgetésen, a budapesti Goethe Intézetben. A beszélgetőtársak egyike a költő és műfordító Nádasdy Ádám, aki tagadhatatlanul részletgazdagon formál meg egy konzervatív álláspontot. Épp most látta vidéken Shakespeare A viharjának előadását, amelyet új, modern interpretáció jellemez, s amely szerinte teljesen elmegy „az átlagközönség” feje felett.
A magyar színikritikusok négynapos Hungarian showcase-re hívtak meg, olyan színházzal, amely egyértelműen előtárja és megbeszéli Magyarország leginkább égető és provokáló gondjait, mint a homofóbia, az idegenellenesség, a raszszizmus. Vagy a történelemmel való elszámolás szüksége.
Az egyetlen a tíz általam megtekintett előadás közül, amelyet női rendező hozott létre, Lengyel Anna Szóról szóra-darabja, egy finoman színre vitt felolvasás a romák elleni 2008-as és 2009-es magyarországi támadások szövegdokumentumaiból. Barátságtalan a maga egyszerűségében és a maga bonyolult- ságában: a többségi magyar társadalom elítéli a gyilkolást, ám egyidejűleg a romákkal mint csoporttal szembeni rasszizmus különböző attitűdjeinek nagy választékát mutatja fel.
A Magyarországon kívüli világban a magyar színművészet ismert és megbecsült. Néhány név valóban jelentős, mint a koreográfus Nagy Józsefé, Schilling Árpád és Bodó Viktor rendezőé – mindkettőnek sok megbízása van külföldön – vagy a drámaíró és rendező Pintér Béláé.
Schilling Magyarország kultúrpolitikai helyzetének egyik legszigorúbb kritikusa. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az új kultúrpolitika sohasem tartalomról mond véleményt, csupán házakról és vezetői helyekről. „Ki mond itt eredetileg mit?”, kérdezi a konzervatív Nádasdy Ádám. Úgy véli, az idő tekervényes általánosításokkal, szóbeszédekkel és hamis állításokkal teli, én pedig hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ebben éppenséggel igaza lehet. Pozícióharc folyik, és egyre nehezebb egyéni álláspontokat megőrizni. Nádasdy hozzáteszi: „De hát a magyarok, ők mindig ilyen hősök lesznek! Eltérően a csehektől, ettől a kellemes, hétköznapi néptől.”

Megjelent: Expressen, http://bloggar.expressen.se/scenbloggen/
Fordította: Nagy Gábor
A magyarul a galamus.hu-n megjelent két svéd cikket a portál engedélyével közöljük.

Jakub Škorpil, Svet a divadlo

A Dohány utcai seriff

A szóban forgó előadás (fél)anekdotikus dicsérete lehetne, hogy a kora reggel kelő és nyolcórás vonatozást maga mögött tudó nézőt sem hagyta elaludni, noha teljes sötétségben játszódott. Kétségkívül különös és erős előadást láthattunk – de ha pontosan meg kéne határoznom, honnan fakad ez az érzés, akkor haboznék. Leginkább az egyszerű dolgok és eljárások hatásos párosítása váltja ki. A sötétség arra kényszeríti a nézőt, hogy kizárólag a hangokra, az énekre, az elbeszélésre összpontosítsa figyelmét. Közben azonban semmi olyat nem hallunk, ami különösen új volna: a holokauszt témakörét már sok szempontból megvilágították, s nem csupán a színházban. Kovács Márton és Mohácsi János viszont elmés dramaturgiát alkalmaz. Már a zsidó viccek elmeséléséből álló bevezető szekvencia is jellemző: a klasszikus (és meglepő módon nemzetközi ismertségű) anekdotáktól fokozatosan egyre durvább és rémületesebb tréfákhoz jutunk. Mivel nem sejtettem, mi következik, a legdurvábbakon is nevettem. De a csapda bezárult, s annál hatásosabbnak éreztem, hogy a tréfák poénjai az előadás további részében is ellenpontszerűen ismétlődtek. A magyar zsidók sorsának elmesélése is kontrasztra épül: a személyes történetek felidézése a gázkamrák és az égetőkemencék technikai pontosságú leírásaival párosul. Azt is méltányolom, hogy a történtek elmondását a szerzők egészen a háború utáni évekig és a „hazatérésig” „elnyújtották”. A visszatérők sokszor agresszív elutasítása és újabb kirekesztése olyan keserű pont a történet végén, melyről nem esik túl sok szó – leginkább azért, mert ezt már nem „ők” tették, ezek már csak „mi” voltunk.
Az egész előadás szerkezete, tehát a teljes sötétségben folyó játék, az a capella előadott dalok s a különböző hangok méltóságteljes, egyfajta visszafogott apellációt sugalló (tehát görcsösségtől mentes, nem hisztérikus és nem „zsaroló”) légkört teremtenek. Ez az előadás egyszerre tiszteletadás és emlékmű.

Kaisers TV, Ungarn

Kaisers TV, Ungarn (Pintér Béla és Társulata). Szkárossy Zsuzsa felvétele

A maga módján Pintér Béla előadása is emlékmű. Főleg ha igaz, hogy csak azt lehet jól karikírozni, amihez erősen kötődünk, s ami fontos számunkra. Ráadásul itt a magyar történelem „emlékműveinek” travesztiájáról és karikatúrájáról van szó. Az előadást kívülről, a külföldi vendég pozíciójából megítélni azonban kissé csalóka dolog. (Annak ellenére is, hogy kétségkívül előnyösebb helyzetben voltam a többieknél, mert a mi két országunk történelme jelentős részben közös volt, vagy legalábbis hasonlóan alakult.) Az előadás azonban a napjaink Magyarországában kibontakozott nemzetieskedő és nacionalista diskurzus konkrét élménye nélkül hatóerejének legalább a felét érthető módon elveszti. Némileg meghökkentő a kissé naiv, már-már félamatőr kivitelezés (s nem csupán a kifejezetten jelzésszerű színpadkép, hanem a színészi játék egyik-másik eleme is): mostanáig sem tudtam eldönteni, hogy mindez mennyire volt célzatos és tudatos. Az előadásban leginkább azoknak a lehetséges színházi reakcióknak az egyikét láttam, amelyeket a jelenlegi politikai és társadalmi helyzet kiválthat. Nem állítom, hogy egyáltalán nem szórakoztam, de az egészet jobbára részvétlenül és távolságtartással figyeltem.

Szégyen

Erre az előadásra igen kíváncsi voltam, budapesti utazásom egyik okát jelentette. Talán épp ezért okozott végül enyhe csalódást. A jéggel való összehasonlítás logikus módon elkerülhetetlen volt. Némelyik színész mindkét darabban játszik, a színpadkép is hasonló, s érthető módon a rendező kézjegye is konstans tényezőként van jelen. Valami azonban mintha megváltozott volna. A jég a színészi játék és a rendezés szempontjából is összefogottabbnak tűnt. Lehetséges, hogy a szovjet és orosz reáliák közegében játszódó antiutópia mégiscsak közelebb állt hozzám. A Szégyen című darabban Mundruczó egy sokkal bonyolultabb forma kialakítására tesz kísérletet, és az elbeszélés folyamatát az időbeli sorrend mellőzésével összerakott jelenetek halmazává tördeli szét. A történet ily módon eltűnik, s az egységesítő tényezőt annak érzése jelenti, hogy a „csúnya világban” játszódó, kaleidoszkópszerű és töredékes „csúnya játékot” látunk. (Lehetséges azonban, hogy ez a kauzalitás nélküli játék jobban megfelel a jelenkori világ képének.) A „játék” szót ezúttal a „játszás” értelmében használom, a színészek ugyanis nagyon sokszor kilépnek a szerepükből, a közönséghez fordulnak (ha másképp nem, akkor a pillantásaikkal), s időnként olyan érzésünk támadhat, hogy valójában az események rekonstrukcióját látjuk. Ezek a jelenetek viszont érdekes kontrasztot alkotnak más, szinte naturalisztikusan megoldott epizódokkal. A darabban szereplő színészek mesterségbeli tudása annak képességében mutatkozik meg, hogy mindkét pólust meggyőzően, maradéktalanul és pontosan meg tudják jeleníteni. A Szégyen érthető módon bonyolult és nem egyértelmű (avagy nem könnyű) előadás, amely mélyrehatóbb elemzést, több teret érdemel, mint amit és amennyit ezek a széljegyzetként született röpke észrevételek kínálnak.

Ulysses nappalija

Számomra egyértelműen ez az előadás volt a showcase legnagyobb meglepetése és felfedezése. Szeretem a színházban a játékot, a játékosságot és a többértelműséget. S itt, úgy érzem, mindebből bőven kijutott. Például mindmáig nem vagyok biztos abban, mennyit és mi mindent gondoltak az alkotók (halálosan) komolyan. Egyfelől itt van egy, az első pillantásra komoly, félig misztikus kísérlet a saját tengely körüli, egész napos forgással, amely a Föld forgását utánozza. Másfelől pedig van egy bort és ropit körbehordozó pincér (talán csak azért, hogy a kellő pillanatban kollízió jöhessen létre közte és az egyik performer között). Az előadás idejét egy lassan gördülő gömb méri ki. Tökéletesen kivitelezett táncos és mozgásszámokat látunk, továbbá hintán előadott elbűvölő jelenetet, s eközben komoly arcot vágva és nyíllal a kezében szünet nélkül egy férfi sétálgat közöttünk. Mindennek megvannak a maga különleges szabályai, nem véletlenszerű kompozícióról van szó, s meggyőződésem, hogy a kezdésként felolvasott szöveg, a „darab tartalma” csak az összezavarásunkat szolgálta. Goda Gábor és az Artus Színház meghívott bennünket a maga világába, lehetővé tették, hogy bepillantsunk ebbe a világba, a többi pedig rajtunk állt. A mi készségünkön és képességünkön, hogy velük együtt játsszunk.

A 42. hét

Hogyha az Ulysses nappalija jelentette a meglepetést, A 42. hét volt a biztosan nyerő tét, amely be is jött. Pintér Béla figyelemre méltó szövegeket tud írni, Csákányi Eszter pedig elsőrangú színésznő – az előadásról talán nem is kellene többet mondani. A főszereplő személyének kiválasztása itt valóban kulcsfontosságú. Pintér olyan darabot írt, amely bármennyire „jól van megcsinálva”, könnyen lehetne szentimentális, kissé talán giccses is. A szerző természetesen eléggé ügyes ahhoz, hogy a kellő pillanatban humorral, jól elhelyezett szóbeli vagy szituációs geggel könnyítsen mindenen. Számomra azonban A 42. hét mindenekelőtt Csákányi Eszter játékának köszönhetően vált A Dohány utcai seriff és az Ulysses nappalija mellett a showcase egyik legnagyobb élményévé. Csákányi a játékában maradéktalan tökéllyel teremt egyensúlyt a természetesség, a fesztelenség és a figurától való távolságtartás között – mintha így szólna a közönséghez: nézzétek csak, mit művel ez a nőszemély. Ugyanakkor viszont ott, ahol a cselekmény megkívánja, mindenestül átadja magát a játéknak. Az általa megformált alak tragikus sorsának beteljesülésével párhuzamosan mintha az ő azonosulása is egyre mélyebb volna, s végül teljesen eggyé lesz a színpadon életre keltett személlyel. Az előadás záró jelenete, amikor a főszereplő magányosan zokog a szinte teljesen üres színpadon, rendkívül hatásos.

Angyalok Amerikában

Ez az előadás az én szememben rendkívül ellentmondásos. Ki kell mondanom: inkább a színháztól némiképp független élményt jelentett. Állandóan emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy hol vagyok (milyen országban és milyen épületben), és ki játssza a főszerepet. Ezzel azonban nem mentem sokra: Tony Kushner darabja több mint húszéves, s bár a maga korában kifogástalanul reagált az időszerű problémákra, az amerikai társadalomban kialakult helyzetre és a világban urakodó hangulatra, ma már leginkább az elmúlt idők bizarr dokumentumának tűnik. Egy normális világban talán nem is volna indokolt az előadása, s még kevésbé volna ok arra, hogy így adják elő.

Szóról szóra (PanoDráma, Nemzeti Színház). Szkárossy Zsuzsa felvétele

A homoszexualitás és a gay-kultúra ilyen tüntető, kellemetlenül gyakran a(z) (ön)paródia határán mozgó bemutatása talán mindenhol másutt nevetséges volna. Csakhogy a Nemzeti Színházban vagyunk, a főszereplőt pedig Alföldi Róbert alakítja. Az előadást nem tudom másképp értelmezni, mint egy felfelé tartott középső ujjként, mellyel Alföldi beint mindazoknak, akik megkeserítették az életét. Azt terjesztitek rólam, hogy homoszexuális vagyok, és perverz darabokat mutatok be a Nemzeti Színházban? Akkor hát lássátok, hogy is nézne ki a dolog, ha valóban ezt tenném. Felőlem meg is veszhettek. Az előadás láttán ez volt a meghatározó benyomásom. A kritikus hűvös értelme azt súgja, hogy mindenből kissé több van a kelleténél, hogy a rendező, Andrei Şerban Alföldivel együtt túlzásokba esik, ennek dacára a befejezésnél, amikor minden eltűnik, ami demonstratív és túlzó, s Alföldi egy mikrofonnal a kezében elmondja a darabot lezáró monológot, megindultság vett erőt rajtam.

Azt kívánnám, hogy ne kelljen Magyarországon ilyen előadást látnom. Azt kívánnám, hogy a magyar színházi világ ne álljon összebékíthetetlen táborokból. Azt kívánnám, hogy a legközelebbi showcase keretében valóban napjaink magyar színházának legjobb produkcióit láthassam, tekintet nélkül a rendezők pártszimpátiáira. Azt kívánnám, hogy a szervezők teljes mértékben élvezzék az establishment támogatását, s biztosak lehessenek abban, hogy a showcase-t megismételhetik. Másmilyen Magyarországot kívánnék?

Svět a divadlo (Csehország) 2013/4.
(megjelenés alatt)
Fordította: G. Kovács László

Miruna Runcan, Observatorul cultural

Paradox módon a rám hatással lévő előadások közül a „legrendesebb” az eseményt záró Tony Kushner-adaptáció, az Angyalok Amerikában volt, amelyet Andrei Șerban rendezett. Az okosan átírt változat a forgatókönyv két részét két-két órába sűrítette, köztük egy jól megérdemelt szünettel (ezt a szokást ajánlom Romániában is újraéleszteni). Az előadást természetesen a nagyteremben játsszák, a szellős térkoncepció pedig aktívan használja a színház rugalmas és vonzó színpadtechnikáját: a képváltozások a forgón, a díszlet és környezet gyors átalakulása az ereszkedő és emelkedő süllyesztők segítségével történik, az erőteljesen formázó fények már-már filmszerű nézői olvasatot kínálnak. Az előadás zenéje viszont – mint általában – túl sok, és előre látható, akár a reklámokban. Kitűnőek a színészek: maga Alföldi Róbert játssza Priort elbűvölő-drámaian, Kulka János a szarkazmus és a gyötrő félelem között megtörve tartalmasan és bensőségesen alakítja Roy Cohnt, és csodálatra méltóan komplex, már-már megfoghatatlan Tenki Réka Harpere. Ha eltekintek attól, hogy a meleg mellékszereplők ábrázolása olykor túl klisészerű és karikaturisztikus, azt mondhatom, hogy Șerban egy szívmelengető, kellemes és – a szó jó értelmében – népszerű előadást teremtett, amelyet a közönség az előadás kontextusa miatt is őszinte, frenetikus, éljenzésekkel terhes lelkesedéssel fogad.
A Tasnádi István-féle Fédra Fitnesz, amelyet maga az író rendezett (íme, még egy olyan szokás, amely nálunk mintha teljesen eltűnt volna, kivéve Alina Nelegát, aki a felélesztésével próbálkozik), egy fitneszteremben játszódik. És ez korántsem tautológia, hiszen Tasnádi szövege a senecai dráma rendkívül élénk és mai verses adaptációja (nagyon szeretném látni a román fordítását, de ki rendez nálunk versben?!). A nem kevesebb, mint három független szervezet koprodukciója maró szatírája a halandó test mániákus „féltésének”, annak a testnek, amelyet programszerűen kínozunk, bízva a beteges illúzióban, hogy majd képes lesz legyőzni a kort, a betegséget és a halált. Ugyanakkor ez a darab a tragikus családi farce-ok drámai költeménye is, kiváló partitúra a színészek számára (a Fédrát játszó Csákányi Esztert, Scherer Pétert Thészeuszként és Jaskó Bálint Hippolütoszát jegyeztem meg magamnak).
Martin Sperr Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című drámáját Alföldi Róbert vitte színre a Nemzeti egyik nem szokványos terében, a Festőműhelyben. A lenyűgöző előadásnak könnyen megbocsátom a befogadással járó kényelmetlenségeket is: az öt méternél is magasabb teremben, ahol két fal között vasgaléria húzódik, fűrészporral tömött zsákokon ül a közönség, mint valami karámba összeterelt juhnyáj, a cselekmény pedig körülöttük zajlik. Igazi merénylet a gerincproblémás nézők ellen. Az 1966-ban írt dráma szinte egy bezárt térben játszódó minieposz, amely álszentségről és erőszakról, marginalitásról és nyomorék gondolkodásmódról, xenofóbiáról, homofóbiáról és erőszakos hazugságról szól egy elfelejtett falu kontextusában, a szegénységtől és a második világháború okozta zavaroktól szétzilált Bajorországban. Az igen összetett szöveg a minálunk nagyon ritkán előadott (és előadható) drámák egyike, és nemcsak azért, mert a keletkezése idején mi teljesen le voltunk maradva a közép-európai drámaíráshoz képest, hanem azért is, mert a hetvenes évek német drámái és filmjei nem találtak a román művészet terén megfelelően laza, felkészült és nyitott közeget az expresszionizmushoz és posztexpresszionizmushoz. Alföldi Róbert „állomásokra” szervezett előadása élénk és mélyen megindító, benne egy olyan edzett színészi csapattal, akár egy svájci óra (nem tudok egyéni színészi teljesítményeket kiemelni, mert nem szeretnék bárkivel is igazságtalan lenni; külön cikket kellene írnom egyenként mindenik szereplőről). A pszichológiai színház igencsak sajátságos esztétikai elegye ez, olyan naturalizmussal, hogy kiráz a hideg a félelemtől és iszonyattól, felejthetetlen képi expresszionizmussal. Az óriási csarnok kegyetlen fényében, szinte váltások nélkül és minden mesterkéltséget nélkülözve zajlik a történet, felforgató crescendóban, a szarkazmustól a tragikusig és vissza – ez a legjobbféle katartikus színház.
És végül láttam a Szégyent is, a Proton Színháznak a Trafóban, a függetlenek kedvenc kulturális centrumában játszott produkcióját, amely nem más, mint Mundruczó Kornél szabad adaptációja a Nobel-díjas dél-afrikai J. M. Coetzee regénye nyomán. Annak idején elolvastam a regényt (románul ügyetlenül fordították a címét), láttam Steve Jacobs 2008-as filmváltozatát, amelyben John Malkovich játszotta a lánya dél-afrikai bungalójába menekült irodalomprofesszort, aki tehetetlen azzal szemben, hogy a lányát a gettó kamaszai megerőszakolják, majd kénytelen saját traumájával foglalkozni. Volt tehát valamilyen könyvszagú sejtelmem arról, hogy mire számíthatok. De nem emlékszem, hogy valaha is lett volna ilyen ellentmondásosan nyomasztó színházi élményem, amikor az erőszak, a hátborzongatás, a groteszk és a katarzis már-már az elviselhetetlenségig összekeveredjen, úgy, hogy a végén egyrészt bűnösnek érezzem magam, amiért nem mentem ki (mint ahogy mások megtették), másrészt hálásnak, hogy maradtam, hogy végül félénken gondolataimba zárkózzak. De erre a provokatív előadásra még visszatérek.

Megjelent: Observatorul cultural (Románia),
2013. március, 667. szám
Maria Zărnescu, yorick.ro

Elsősorban színészi adottságokra támaszkodott Andrei Șerban is, aki a budapesti Nemzeti Színházban Tony Kushner Angyalok Amerikában című munkáját vitte színre, ezt a kilencvenes évek elején egyszerre vitatott és díjazott művet. A problémáktól nem teljesen mentes bemutató a múlt év őszén volt, ezeket viszont felülírta az előadás hatalmas nézői sikere. Ez nemcsak a szöveg megkérdőjelezhetetlen művészi minőségének köszönhető, de a rendező és a színészek érdeme is, illetve annak tulajdonítható, hogy egyes események és történések hic et nunc hasonlóak, ettől pedig nem lehet érzelmileg eltekinteni.
A főszereplő Prior Waltert (az AIDS-es meleg férfit) a Nemzeti (még regnáló) igazgatója játssza, az ismert színész és rendező Alföldi Róbert, aki maga is rendkívül vitatott személyiséggé vált az elmúlt öt évben, amióta átvette ennek a magyarok számára szimbolikus intézménynek a vezetését. A politika felől az a vád érte, hogy „hazafiatlan”, hogy olyan előadásokat népszerűsít, amelyek „a magyarok hitelét rontják”, hogy „vandalizmus és obszcénkodás folyik az ország első színpadán”; ügyében számos interpellációt nyújtottak be a kormánynak, mellette pedig tüntetéseket szerveztek. (Az egyik botrány 2010-ben történt, amikor az igazgató bérbe akarta adni a színházat a Román Kulturális Intézetnek december elsején, Románia nemzeti ünnepén. A belpolitika nyomására viszont vissza kellett vonnia a beleegyezését…) Valójában azonban az elmúlt öt év a Nemzeti Színház legtermékenyebb időszakát jelenti, amelynek folyamán sikerült újra művészileg is szimbolikus intézménnyé válnia. És ez éppen Alföldi jövőbe látó és nonkonformista menedzsmentjének köszönhető – a kritikus Jászay Tamás egy kapitányhoz hasonlította, aki feszülten és furfangosan kormányozza a jéghegyek között a hajóját. (Egyébként a Nemzeti új épülete, amelyet 2002-ben adtak át, és a Duna partján fekszik, posztmodern architektúrájával valóban egy, a vízzel szembeszálló hajót imitál.) A közönség érezhetően gyarapodott, és nyilvánvalóan megfiatalodott, a műsor pedig sokkal változatosabb lett. Megmaradtak a klasszikus magyar darabok (bár igen kis számról van egyébként is szó), de a rendezések már nem altatják el a közönséget. Mindemellett pedig megjelentek olyan darabok, amelyek a tolerancia problematikájával foglalkoznak (legyen szó bármilyen területről), és komoly kérdések elé állítják a kortárs magyar társadalmat. Nem sok színház teszi ugyanezt. Új színházi terek létesültek, drámaírói projektek indultak el, és sor került a sokat áhított beszélgetésekre is az alkotók és a közönség között. Mindezek ellenére a jelenlegi kormányzat megtagadta Alföldi Róberttől az újabb mandátumot, és helyette egy konzervatív politikai irányultságú igazgatót nevezett ki. Alföldi küldetése az évaddal véget ér, és sok színész is elhagyja vele együtt a „hajót”.

Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból (Nemzeti Színház). Schiller Kata felvétele

Ilyen körülmények között természetesnek tűnik, hogy Budapesten ma Tony Kushner szövegének nagy sikere van, hiszen vele választ lehet keresni a magyar társadalom jelenlegi problémáira, a demokrácia újradefiniálására és annak a krízisnek a megértésére is, amelyen ez a demokrácia éppen keresztülmegy. Az Angyalok Amerikában színházi diptichon Meleg fantázia nemzeti témára alcímmel, amelynek a teljes színrevitele körülbelül hét órát venne igénybe. A szerző beleegyezésével most először játsszák egyetlen előadásban, mintegy négy óra leforgása alatt. A Közeleg az ezredforduló címet viselő első rész (amely 1993-ban Pulitzer-díjat kapott) a nyolcvanas évekbeli Egyesült Államok „nemzeti állapotáról” szól. Faji, vallási, politikai kérdéseket vet fel, amelyekkel az ország Ronald Reagan elnöksége alatt szembesült, egy olyan időszakban, amikor a HIV-vírus influenzaként terjedt. A szereplők megpróbálják (újra) megtalálni a létezés értelmét egy olyan világban, amelyet láthatóan elhagyott az Isten. Egyesek elbukják a harcot az élettel vagy saját magukkal szemben, mások – az erősebbek – túlélik, és győznek az igazság, a jóság és a hit segítségével. A második rész, a Peresztrojka (Tony-díj, 1993) szervesen egészíti ki a történetet: a kortárs Amerika képét mutatja be, amelyet Kushner képzelet és valóság elegyének láttat, annak komikus és tragikus oldalaival együtt. Angyalok és történelmi személyiségek, kitalált karakterek és víziók jelennek meg a színen, együttesen cáfolva hagyományos elképzelésünket a „valóságról”.
„Az Angyalok Amerikában olyan, mint egy érmével működő zenegép: mindent meg lehet benne találni a mai világ problémáiból. A család és vallás igazságait és hazugságait, egzisztenciális válságot, a szexuális identitás problematikáját, az istenséggel való kapcsolatot és Isten hiányát, a párkapcsolati hűséget, karriert és kompromisszumot, politikát, ózonlyukat és az ezredforduló világvégi lelkületét, AIDS-et, rasszizmust, hiányzó szülőket, magányt kettesben és fizetett barátságot… „2
A zenegép struktúrája szerint alakítja az előadást Andrei Șerban is, aki nemcsak saját széles körű amerikai színházi tapasztalataira támaszkodhat, de a Nemzeti csapatának mély ismeretére is, hiszen egyszer már dolgozott velük Csehov Három nővérének színrevitelekor. A jelen produkció nyolc színész – Kulka János, Stohl András, Tenki Réka, László Zsolt, Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Szabó Kimmel Tamás, Söptei Andrea – előadása, akik a szerző eredeti utasításai szerint több szerepet is eljátszanak (van nemcserés átöltözés is).
Ugyancsak követi az eredeti utasításokat a cselekmény ritmusa, a színpadtechnika és a díszlet is. Ez utóbbi minimális, a képek gyorsan váltják egymást (a színészek segítségével), fantasztikus pillanatok válnak láthatóvá a színházi illúzió és a színpadi gépezetek összjátéka által. A szinte teljesen csupasz tér Izsák Lili díszlettervében cirkuszi arénát formáz, amelyet hosszú, sugárban elhelyezett neonfények világítanak meg. „Az amerikai álom” – ha és amennyire létezik – egy vörös bársonyfüggöny háttere előtt játszódik, mint a Las Vegas-i esküvők. A körhinta-teret különféle keringő elemek szabadítják fel; az egyenlő távolságban elhelyezett vasrudak között pedig a saját történeteikkel a szereplők forgolódnak. Néha úgy kapaszkodnak ezekbe a rudakba, mint valami utolsó menedékbe.
Az eposzt Șerban és a színészek parodisztikus, ironikus és önironikus hangszerelésben bontakoztatják ki, a komikum és tragikum, pátosz és ráció, próza és líra elegyében, sajátságos amerikai, zsidó, homoszexuális és általános emberi jelleggel. A barátság, szerelem, hit, betegségek, hibák, tehetetlenségek és remények védőbeszédeit olyan finoman adagolják, hogy véletlenül se vegyük magunkat komolyan. Úgy, mint Brechtnél, akiből maga Kushner is táplálkozik. De muszáj meghatódnunk Prior/Alföldi lélegzetelállító monológján: „Több életet szeretnék. Kell. Ször-nyű idők voltak, és vannak emberek, akik sokkal rosszabbat is megéltek, de… látod, mégis élnek. Akkor is, ha több rajtuk a seb, mint a bőr, ha megégtek, ha szenvednek, ha legyek petéznek a gyerekeik szemébe, akkor is élnek. Ha van egyetlen csepp remény, akkor az életben maradás a legjobb, amit tehetek. Áldj meg! Több élet kell.”3 Az előadás végén a közönség hosszú percekig állva tapsol. (És biztosíthatom önöket arról, hogy ez egyáltalán nem szokás a magyar színházban.)
Bár a showcase legutolsó napján játszott Angyalok Amerikában csak egy példája a színház kritikus szerepének a mai Magyarországon, de valószínűleg a legészbontóbb a példák közül.

Forrás: http://yorick.ro/ingeri-in-budapesta/ (Románia) Fordította: Adorjáni Panna

Maciej Nowak, e-teatr.pl

Két előadást érdemes felidézni. A Katona József Színház Anamnesis című darabja Bodó Viktor rendezésében rendkívül humoros bohózat a magyar egészségügy hanyatlásáról és az abban közreműködő nyakkendős politikusokról, akiknek hitvallása nem más, mint a költségek megnyirbálása és a nacionalizmus. A másik a Pintér Béla rendezte Kaisers TV, Ungarn a Szkénében, a népek tavaszának ironikus látomása, melyben a nemzeti hősök, Kossuth Lajos és Petőfi Sándor tévés celebekké válnak. A program további része meglehetősen unalmas volt…

Fordította: Nyilas Ágnes

Jonathan Levi, The New York Times

Az általában visszafogott budapesti közönség minden este állva tapsolja meg Alföldi Róbertet az Angyalok Amerikában című darabban nyújtott alakításáért. A Nemzeti Színház igazgatója az AIDS-ben szenvedő hős szerepében túléli a betegséget, azt, hogy a szerelme elhagyja, és hogy meglátogatja egy igazi angyal, aki – nyilván nem véletlenül – meglehetősen hasonlít a Hősök terén található, Gábriel arkangyalt ábrázoló szoborra.
A Reagan-korszakban játszódó darabot két évtizede mutatták be a Broadwayn, és bár tele van csak az amerikai kontextusból érthető utalásokkal, a produkció alighanem minden idők egyik legnagyobb színházi sikere Magyarországon. (Már a júniusi előadásokra sem kaphatók jegyek, legfeljebb az ár többszöröséért a feketepiacon.) Ennek ellenére július 1-jétől egy olyan ember váltja Alföldit az igazgatói poszton, aki megfogadta, hogy irányítása alatt a Nemzeti vissza fog térni magyar gyökereihez, és hogy fel fogja szenteltetni a színházat.
„A színház akkor lehet időálló, és akkor szólít meg sok embert – mondta Tony Kushner, a darab írója, amikor először hallott a budapesti produkcióról -, ha nem kizárólag a provokáció céljából hozták létre.” Az Angyalok Amerikában nem pusztán propagandadarab, mely az AIDS-ellenes kutatásokra fordított támogatások növelését követeli, vagy a Capitolium ajtaján dörömböl. Ennek ellenére lehetséges, hogy az Alföldit és a kollégáit ünneplő ováció nem annyira a darabnak vagy az előadásnak szól, hanem inkább politikai demonstráció – angyalkeresés, ha máshol nem, hát a színházban.

Megjelent: The New York Times, 2013. április 4.

Jim O’Quinn, American Theatre

Az Angyalok Amerikában volt a hab a tortán a nyolcnapos showcase programjában, melyből nem aratott minden előadás osztatlan sikert a külföldi vendégek körében.
Az Örkény Színház Dürenmatt hatvanas években írt János királyát állította színpadra. A darab ironikus elrugaszkodás a shakespeare-i változattól, s a szilaj humorú előadás alattomos, a túlélésért foggal-körömmel harcoló politikusok gyülevész hadát mutatja be; az öltönyös szereplők a nézők sorain keresztültörve csörtetnek a színpadra.
Alfred Jarry Übü királya természetes terepe lehetne a hatalmi klikkek kipellengérezésének, ám a Maladype (cigány szó, jelentése ‘találkozások’) tehetséges, fiatal rendezője, Balázs Zoltán ennél sokkal tovább ment. Mindössze négy színésszel, rendkívül eszköztelenül, de roppant energikusan állította színpadra a darabot egy fehérre meszelt falú lakásban, ahova egyszerre negyvenöt néző fér be.
Egy másik tehetséges, független csapat, a HOPPart Társulat, mely a budapesti Színművészeti Egyetem első zenés színész osztályából alakult, a Coriolanus – hasonlóképpen fapados – értelmezését tűzdelte tele metaforáktól súlyos hangjegyeivel. A Coriolanushoz hasonló klasszikusok újraértelmezésével a HOPPart és más fiatal magyar társulatok (csakúgy, mint lengyel és román társaik), úgy tűnik, érzékeny hangú örökösei annak a hagyománynak, melynek színháza évtizedeken át az elnyomók árnyékában, távoli analógiák és kerülő utak segítségével teremtődött meg. Az ilyenfajta színházban ideális esetben úgy fortyog a jelen a felszín alatt, mint a víz alá süllyesztett robbanóanyag sistergő kanóca.
A sötét és provokatív stílusáról ismert színházi és filmrendező, Mundruczó Kornél J. M. Coetzee Szégyen című regényének vad és túlfűtött adaptációjában az apartheid haszonélvezőit és (egyenlő mértékben) áldozatait nyársalja fel, s párhuzamot von az általa összehasonlíthatónak érzett magyar társadalmi dinamika és a dél-afrikai helyzet között.
Finomabban, érzékenyebben és ezáltal érzelmileg hatásosabban jelennek meg a szexuálpolitika és a kollektív bűnösség kérdései a Katona József Színház mesteri produkciójában, A mi osztályunkban. A kortárs lengyel szerző, Tadeusz Słobodzianek darabjának előadása sokkal gazdagabb módon tükrözi a magyar jelent, mint Coetzee Dél-Afrikája.

Megjelent: American Theater, 2013. május
Thomas Irmer, CriticalStages

Mundruczó Kornél Szégyene Lucy (Tóth Orsi) kegyetlen, csoportos megerőszakolásával kezdődik. A jelenet az elviselhetőség határán van, ám rögtön össze is foglalja a regény által felvetett bonyolult kérdéseket, s emellett kijelöli azokat a pontokat, melyek mentén az apartheid utáni Dél-Afrikától elvonatkoztathatunk egy általánosabb érvényű, kortárs világba és annak minden embertelenségébe, visszaéléseibe és szégyenébe. Kérdés persze, hogy mennyire távolodunk el Dél-Afrikától, és hogy hova érkezünk ezen a földrajzi határokon átívelő színházi utazáson.
Az előadás saját nézőinek a világába jut el: még a mai Magyarországra való utalások nélkül is könnyű lenne dekódolni azt a mesét, melyben a valaha privilegizált helyzetben levő emberek (és az őket körülvevő rendszer) – az erkölcsi normák további degradálásával, avagy megszégyenítésével párhuzamosan – olyanokra cserélődnek, akik nem sokbr /kal jobbak elődeiknél. Mundruczó előadása elég erőteljes ahhoz, hogy Coetzee fikciójából átemelje a regényben felvetett problémákat a színház világába, ahol több a kérdés, mint a válasz, azaz minden reménytelen, meddő és kilátástalan.
A Coetzee művéből származó további motívumok, ha lehet, még szörnyűségesebb világot tárnak fel. A kegyetlen megerőszakolási jelenetben elmosódik a határ ember és állat, emberi és állati között. A kóbor kutyák leölésének témája – ami miatt a regényt sokan poszt-humánusnak és nihilistának tekintik – valószínűleg az a pont, ahonnan nincs visszatérés, az a pont, ami a még értelmezhető társadalmi valóságban végbemenő, sokkoló erőszakon túl van. Mundruczó előadásában ez a legfontosabb motívum, s egyben alapja annak a kérdésnek, hogy a kutyák végtére is nem emberek-e, csak éppen jobbak, mint mi, s ezért válhatnak az áldozatainkká (miután évszázadokon át házőrzőként, vadásztársként, háziállatként és bizony, fegyverként is szolgálták az embert).
A színészek ugatása, a zene és egy igazi, szeretni való kutya festi alá a fenti problematikát, s helyezi bele az embert az emberin túlmutató antropológiai perspektívába. Az előadás természetesen nem a magyar (sem bármelyik nemzet, beleértve a dél-afrikait is) közönség emberi mivoltáról szól, hanem egy filozófiai kérdést fogalmaz meg esztétikai eszközökkel. Az agresszív módon, ugyanakkor finom filmes eszközökkel felépített színház önmagunknak szegezett kérdés. Megszégyenülésünk. Nincs kijárat.

www.criticalstages.org, 2013. 8. szám (megjelenés alatt)
Fordította: Rádai Andrea
Yun-Cheol Kim, The Korean Theater Journal

A Hungarian showcase 2013 látványosan bizonyította, hogy a színház társadalmi művészet. A magyar független színház főleg a holokauszt és a romákkal szembeni diszkrimináció társadalmi bűntudatának érzésével foglalkozott. A két legérdekesebb előadás ugyanakkor az Übü király és a Szégyen voltak, amelyek a felelősségvállalás kérdését indirekt módot tették fel.
Alfred Jarry darabját Balázs Zoltán rendezte meg a Maladype Bázis egyik szobájában; olvasatlan újságpapírkötegek segítségével mint drámai és szcenikus közeggel, mely az emberi kommunikáció halálának vagy hiányának erős szimbóluma volt, négy színész bohóckodásával mutatta be a politikai hatalom korrupt, kapzsi és érzéketlen természetét groteszk világunkban.
Mundruczó Kornél filmrendező egy dél-afrikai regényt vitt színre; a hard rock koncert, a kabaré és egy in-yer-face dráma keverékének ható előadás látványosan mutatta meg a kivételezett osztály morális válságát és marginalizálódását a szélsőséges és hatásos erőszak, valamint a színpadi meztelenség eszközeivel.

The Korean Theatre Journal,
2013. Summer (megjelenés alatt)

Zeynep Oral, Kemalistler

Budapest lakossága 1,7 millió. Évente az eladott színházjegyek száma is legalább 1,7 millió. Isztambul szégyenkezhet.
Napjainkban divatos jelenség a több országban is megrendezett „színházi kirakat”. Különböző országok szakértőit hívják meg a néhány nap alatt bemutatandó legsikeresebb előadásokra, így ismertetve meg velük az ország kulturális életét. Remélhetőleg Törökországban is lesz hasonló kezdeményezés. A kétévente megrendezett Isztambuli Színházi Fesztivál részben hasonló, de ilyen jellegű rendezvényünk nincs. Nemrég a budapesti Hungarian showcase elnevezésű fesztiválon 7 nap alatt 30 előadást mutattak be, számos megbeszélésnek, konferenciának is helyt adva, Budapest Önkormányzata és külföldi kulturális központok támogatásával. 30 országból 100 főt hívtak meg, köztük engem is. Csak két napra tudtam csatlakozni, ezalatt hét előadást láttam.
Nagyon változatos volt a program, a klasszikusoktól a kísérleti produkciókig. A színház határait feszegető performansz-előadások tarkították a kínálatot. Zene, tánc, akrobaták, volt ott minden. Rendezők, színészek, előadások versengtek egymással.
Először Magyarország ragyogó független színházának, Pintér Béla Társulatának Szutyok című, több társadalmi réteg problémáját felsorakoztató darabját láttam. Beszél a legnagyobb magyarországi kisebbség, a romák helyzetéről, alkoholproblémákról, szenvedélyesen jeleníti meg a nők helyzetét, szeretet és gyűlölet kapcsolatát. A színészek, maszkok, kellékek és a zene hűen közvetíti a társadalmi tartalmakat.
Minden idők legérdekesebb előadását a Katona József Színházban láttam, Ledarálnakeltűntem címmel. A per című Kafka-regényt értelmezte újra és állította színpadra Bodó Viktor, felvonultatva a lét végtelen mélységeit. Erős hang- és fényeffektusokkal érzékelteti a brutális valóságot. A főhős ismeretlen erők ellen harcol, de a rendszer, amelyben él, nem teszi számára lehetővé, hogy elkerülje a véget. Saját hazám jutott eszembe, az egyetemes gonosz törvénye. Az előadás a groteszk Brecht-módszer, elképesztő, kétségbeejtő, ugyanakkor meglepően provokatív fordulatok rendkívül kreatív ötvözete.
A Maladype Színház Übü királya feltornyozott újságkötegek között játszódó, négyszereplős előadás, amely szórakoztatva bírálja az aktuális politikát, az improvizációhoz egy-egy kiragadott újságot használva. Ezernyi töredékből összeálló, fordulatos, szórakoztató előadást láttam.

Megjelent: Kemalistler [napilap, Törökország], 2013. március 13.
http://www.kemalistler.org/zeynep-oral-ya-sev-ya-terk-et.html
Fordította: Szabó Nóra
Date Natsume, kulturális újságíró, Japán

– Mi volt az általános benyomása a showcase-ről? Mit tart jellemzőnek a magyar színházra?
– Alapjaiban véve a szöveghez hű, történetmondásra épülő, az angol, amerikai vagy akár japán színjátékkal párhuzamba állítható darabokat láthattunk.
– Mi tetszett a legjobban és miért?
– A Szégyen páratlanul kiemelkedő volt. Először is a miatt a már-már traumát okozó sokkszerű hatás miatt, amit az előadás a nézőre gyakorol. Továbbá maga az eredeti regény adaptálási technikája, az audiovizuális betétek alkalmazása, mind lenyűgöző. Mundruczó az eredeti mű problematikáját, vagyis az emberi méltóság mibenlétének kérdését egészen sajátos módon, szívszaggató kegyetlenséggel interpretálva ragadja meg. Ebben rejlik az ő lenyűgöző eredetisége. Hihetetlen tehetség.
– Mi okozott csalódást a showcase-en?
– Lásd az első kérdésre adott választ.
– Bármilyen értékelés, amit a showcase előadásairól adni szeretne?
– Habár nem értékelése az egyes alkotásoknak, és így nem adekvát válasz a feltett kérdésre, de véleményem szerint, külföldi nézőként, még ha feliratoznak is egy adott alkotást, gyakorta a látottak formálják benyomásunkat, ítéletünket. Ha már eleve ismeri az ember a mű szövegét, igen fontos, hogy a vizuális érzékeink alapján tudjuk megítélni, milyen mértékben tekinthető önállónak az értelmezése, színrevitele. Ez természetesen nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy vizualitásában erős előadásmód minden esetben előnyös volna, de a jó előadás mércéje az, hogy mennyire válik maga a néző is eggyé a színpadon megelevenedő vibrációval.
Ugyanakkor az, hogy ezúttal (az Angyalok Amerikában-t leszámítva) zömmel számomra ismeretlen, szövegcentrikus előadásokat láttam, tagadhatatlanul nehézséget gördített az alkotások megfelelő értelmezése elé.

Összességében azonban, ami leginkább megérintett a showcase három napja alatt, az a szervezők részéről tapasztalt elhivatottság, profizmus. Szívből hálás vagyok a nagyszerű munkáért, a résztvevők kellemes tartózkodásának biztosításáért. Japánban az érdekek ütközése miatt kivitelezhetetlen lenne egy ilyesféle program megvalósítása. Mégis, lelkesedésetek és kitartásotok bennem is elindította a tettrekészség vágyát. Ilyen értelemben is rendkívül ösztönzőleg hatott rám e pár nap. Így bízom abban, hogy a jövőben is megrendezik a Hungarian showcase-t, hogy minél mélyrehatóbb ismereteket szerezhessek a magyar színjátszásról.

Date cikke a japán Theater Guide folyóiratban
jelent meg 2013 májusában, mivel azonban lapunk
nem kapott engedélyt a cikk közlésére, néhány kérdést
tettünk fel Date asszonynak, aki volt szíves válaszolni.
Fordította: Hámos Eszter

A SZÖVEGEKET VÁLOGATTA ÉS SZERKESZTETTE: TOMPA ANDREA

1 A CIKK MINT ÚJ „SHOWCASE”-ZEL A JURÁNYI INKUBÁTORHÁZZAL IS FOGLALKOZIK, INNEN AZ UTALÁS.

Minden idők legérdekesebb előadását a Katona József Színházban láttam, Ledarálnakeltűntem címmel. A per című Kafka-regényt értelmezte újra és állította színpadra Bodó Viktor, felvonultatva a lét végtelen mélységeit. Erős hang- és fényeffektusokkal érzékelteti a brutális valóságot. A főhős ismeretlen erők ellen harcol, de a rendszer, amelyben él, nem teszi számára lehetővé, hogy elkerülje a véget. Saját hazám jutott eszembe, az egyetemes gonosz törvénye. Az előadás a groteszk Brecht-módszer, elképesztő, kétségbeejtő, ugyanakkor meglepően provokatív fordulatok rendkívül kreatív ötvözete.