A pedofília gyógyíthatatlan belső zavara mellett feltárul az egész államszocializmus összezavarodott gépezete. Thuróczy Szujója azért jár táncházba, mert kémkedik, de miközben tartótisztként zsarolja Istvánt, sörözni hívja hétvégi telkére.

Rég nyögtek fel mellettem a nézőtéren, a színpadi történések miatti izgalomban. Pintér Béláéknál most megint. Nemcsak felszisszennek innen-onnan a publikumból, de mellettem egy csajsziból ki is bukik: Ez para! Körbekukkolva meg azt látom, hogy több néző izgatottságában a szája elé kapja a kezét, mikor a Titkaink bemutatóján István bevallja Elvirának, hogy se nem nővel, se nem férfival, de állattal se. Csend. A döbbenetet finoman ki is tartja Csákányi Eszter pszichológusasszonya, hogy a nézőtéren is leessen a tantusz. És nagyon komolyan essen le, holott idáig már átröhögtük magunkat azon, ha nem nővel, akkor biztos férfival. Ha azzal se, akkor, khm, más élőlénnyel. És aztán zutty, a hidegzuhany, és a röhögés helyett jön a „na ne” befogadói szörnyülködés! De igen: István pedofil. Pintér Béláék pedig ismét forró témával fűtenek be a Szkénében.
Pintér darabja visszanyúl az 1980-as évek fojtogató államszocializmusáig, és vidám derűvel eleveníti fel a táncház-mozgalom világát is. Egy pedofil népzenegyűjtő kálváriájáról mesél, akin elhatalmasodik fogadott lánya, Timike iránt érzett vágya, és akit épp e vágy miatti zsarolással beszerveznek, és ellenzéki barátja besúgójává tesznek. Felvillanyozó a sztori, pergő a dramaturgia, sok a vicc, és sokkolóan érzékeny a társadalmi dráma: Pintér Béla rendezése biztos kézzel és ízléssel, feszes tempóban bontja ki az egyre sötétebbé váló táncházi tablót, fantasztikus zenei háttérrel, Póta György és Pelva Gábor hangszerpolihisztorok jeles közreműködésével. A színészi munka pedig még a szokásosnál is fegyelmezettebb, pontosabb, kifejezőbb.
Stefanovits Angéla ragyogó dolgot talál ki Ferikének. A besúgott Imre kisfiát egyetlen elképesztően pontos kisférfias mozdulattal írja le: ahogy a kisfiú kisfelnőttként állandóan meg-megrántja az ingujját. És valahogy ebbe belekerül a komoly felnőttvilág utánzása, a hiúság, hogy Glenn Gould leszek, és a kiskamasz sutasága is, aki a haját benyalja a füle mögé: a kis zongorista is odavakszolta nagyképűen, ahogy a nagyoktól látta. Stefanovits Angéla pedig ebből a pár mozdulatból, affektált hanghordozásból, némi autistás figyelem-szétfolyásból össze is állítja a kis hiú, zseni zongoristapalánta sztoriját, aki nagyívből leszarja a táncházasokat, hiszen ő sokkal komolyabb dolgokban, főként Bachban utazik, ám mégiscsak kisfiú, gyermeki rajongással tud csüngeni egy-egy értelmesebb felnőttön, például István zenei meglátásain. És mert annyira élő kisfiú lesz, annál szörnyetegebb az a tulajdonképp gyalázatosan kendőzetlen rész, mikor a kissrácot a körberajongott zenetudós végső pedofilos stádiumában valamilyen keserű porral leitatja, és az elszundító Ferike popsijáról pedig lehúzza a nadrágot, ezzel félreérthetetlenné téve a megtörtént aktust. Avagy mégsem?

Friedenthal Zoltán vívódó, csüggedt pedofilt játszik István szerepében. A népzenetudóst onnantól kezdve követjük balsorsában, amikor már tudja, hogy nem a normálisok közé tartozik, mert a gyerekekhez vonzódik. Hallgatag, jámbor, tarisznyás zenegyűjtő áll a pszichológusnál, akinél végképp rázuhan a súly, hogy őrá nincsen megoldás. Aztán jön Enyedi Éva hétéves Timikéjével a játék, amiről egyszerűen képtelen lemondani, hiába tudja, hogy a „manócska” óriássá dagasztása nem a legártatlanabb szórakozás. Utána rúgja ki Istvánt Roszik Hella szex-megvonástól és féltékenységtől hárpiává vált Katája egy remek jelenetben, ahol először hozsannázó örömmel ráhuppanna a peckesen álmodó farokra, majd miután az lelohad, kétségbeesett bugyi-felrángatás közben adja ki minden értetlenségét, dühét – és az útját is a szerencsétlen pedofilnak. Innentől Istvánnak már kegyelemdöfés a beszervezés, és barátja börtönbe juttatása. Friedenthal stációról-stációra esik kétségbe: István megijed önmagától, s mert gyenge, esendő, mindennapi ember, bele is rokkan a csapásokba. Nem egy nagy lélek háborgó tusáját mutatja a színész, hanem egy picike emberét, akit felőröl a titka, s így még élettelibb, még szánalmasabb és szánalomra méltóbb. A vég pedig, Ferike elbódítása és megerőszakolása, már egy komor, magába süppedt alkoholista szeánszaként zajlik. István nem siet, nem kapkod, komótosan végez mindennel, de élvetegség helyett némi undorral szoborszerűen rezignált arcán: ez a belső harc végső stádiuma, amikor a pedofília végleg legyűri Istvánt. Nem magasztosul hőssé, remek, ahogy a színész elkeseredett kisemberként döfködi gonosz heréit, amelyek átvették felette az uralmat – bizarrságában is élő pillanat, akár valami Almodóvar-filmben. Avagy mégsem gyűrné le a különös erő? Megtörtént, vagy nem történt a sorsfordító aktus? Előtte száll ki István, vagy utána? Mégiscsak hős, aki győz? Bevallom, nekem inkább az első, vagyis az utána tűnik megoldásnak, de nyitott a kérdés…

De a titkok nemcsak az egyéneket teszik tönkre. Mérgezett az egész nyolcvanas évek, furcsa, groteszk viszonyok uralják a bemutatott világot. Ez a groteszkség pontos megfigyeléseken alapszik abban a jelenet is, amelyben Szamosi Zsófia hithű kommunista Bea néptáncosa – aki addig nem fekszik le Imrével, amíg be nem mutatja neki Ferikét – ül egy nyavalyás presszóban, és szánalmasan ugyanazt a jaffát rendeli, mint Ferike, hogy ezzel lopja be a fiúcska szívébe magát, aztán meg zavartan próbálja kijavítani a kissrácot, aki Moszkvát „lepra” helynek titulálja. És ahogy Szamosi heherészik, de idegesen babrálja nagy szemű láncát, és nagy szemeket mereszt rá Pintér Béla Imréje, akiről már tudjuk, hogy a táncház tinglitanglija mellett a Vasfüggöny szamizdat főszerkesztője, szóval, ahogy ők itt hárman, egy beképzelt kölyök, egy korlátolt és keményvonalas folklorina, meg egy kalandorlelkű táncházas próbál zöld ágra vergődni – lerántja a leplet a fejekben lévő káoszról. Sőt, a triót még kiegészíti Thuróczy Szabolcs agresszív Pincére is, aki sértve érzi magát, hogy őt egyáltalán a rendelés felvételével fárasztják, miközben remekül pihengetne a munkahelyén, nos, abban pedig már benne van a gulyáskommunizmus és valami fontos a magyar tespedésről, az államilag szabályozott világ léhaságáról és teljes fejetlenségéről. Nem véletlen, hogy a történetet erősítő népdalok után elkezdenek felcsendülni a Kontroll Csoport dalai, amelyek kaotikus zenéjükkel és szövegükkel nemcsak a kort, de a kibontakozó káoszt is pontosan illusztrálják.
Mert a pedofília gyógyíthatatlan belső zavara mellett feltárul az egész államszocializmus összezavarodott gépezete. Thuróczy Szujója azért jár táncházba, mert kémkedik, de miközben tartótisztként zsarolja Istvánt, sörözni hívja hétvégi telkére. A szocialista erkölcs felett őrködő, Istvánt pedofíliával zsaroló Pánczél elvtárs pedig buzi. Csákányi Eszter a nyitókép szabadszájú pszichológusa után zárkózott államvédelmi bürokratát is játszik, aki egy ízben felkínálja Istvánnak, hogy nézze vele a tűzijátékot. Pánczél elvtárs ugyanis a „jó kompromisszumok robotosa”, és ahogy Csákányi felvezeti az egészet, hogy mi lesz, és hogy lesz majd a házvezetőjével, majd ahogyan csak néz, és hallgat, mert elhallgatja saját vágyát, de az mégis egészen nyíltan ott vibrál körülötte, mindez dermesztő. Ahogyan dermesztő lehetett az a kor is, ahonnan az elfeledett kis titkocskák egyre nagyobb baromságokká dagadva lógnak át a mába is. Avagy nem lógnak, mert őrzőik belehaltak ugyanazokba a titkokba.

Titkaink (Pintér Béla és társulata)
Dramaturg: Enyedi Éva. Jelmeztervező: Benedek Mari. Tér: Tamás Gábor. Fény: Varga László. Hang: Simon István. Kellék: Quitt László. Írta és rendezte: Pintér Béla.
Szereplők: Friedenthal Zoltán, Csákányi Eszter, Roszik Hella, Enyedi Éva, Szamosi Zsófia, Pintér Béla, Thuróczy Szabolcs, Stefanovits Angéla. Zenészek: Póta György, Pelva Gábor.